Cikkek

R. Gál éva: Ötvösök Pécsett

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 1. szám, 27-39. oldal

Letöltés: pdf20


R. Gál Éva

 

ÖTVÖSÖK PÉCSETT

 

 

 

A sienai születésű Vannoccio Biringuccio (1480-1539) így írt az aranyműves mesterségről: „Ez szemmel láthatóan igazi művészet, és aki a jó mester hírnevére akar szert tenni, annak bizony sokféle szakmában kell egészben véve mesternek lennie, hiszen se szeri, se száma ama munkák sokféleségének, amelyeket kezétől elvárnak, és ahogyan az arany és az ezüst fölülmúlja nemességben az összes többi fémet, úgy kell az arany- meg az ezüstműveseknek minden más kézművest ismeretekben és ügyességben túlszárnyalniuk.”[1]

Manapság is élnek és alkotnak bravúros technikai tudással bíró mesterek, de századunk gyors technikai fejlődése a nemesfémek feldolgozásában is jelentős változásokat hozott. Oberfrank Ferenc szavait idézzük: „A modern nagyüzemben az igazi aranyműves szakmunkára már csupán néhány jó, lehetőleg kreatív aranyművest alkalmaznak. A termelésben annyira felbontják a műveleteket, hogy az egyes fázisokat betanított munkaerő is el tudja végezni. A rájuk bízott műveletekhez azután még kis méretű, egyszerű, szinte barkácsolt segédszerszámokat is adnak... Bizony az ott végzett munkának vajmi kevés köze volt a klasszikus értelemben vett aranyművességhez, de az előállított termékek versenyképesek voltak a piacon, és szavatolták a cég fejlődését.”[2]

Múlt és jelen kontrasztja ez. Sokszínű, és változatos az út, amelyet az aranyműves mesterség, sokszor magas művészi színvonalú munkáival megtett. Az aranyművesség több ezer éves kultúrtörténetéből itt most egy egészen kis szeletet veszünk vizsgálat alá. Rövid áttekintést szeretnénk nyújtani arról, milyen ismereteink vannak városunk 14-19. századi ötvösművességéről.[3]

 

 

Kutatástörténet

 

A pécsi ötvösökről az első átfogó tudósítás Kőszeghy Elemér tollából származik.[4] Ezután csak kb. 30 évvel később született tanulmány a témában, Somogyi Árpádnak a pécsi szláv ötvösökről írott munkája ezért nagy jelentőségű.[5]1977-1985 között P. Brestyánszky Ilona és Madas József munkái szolgáltak újabb értékes adatokkal.[6] 1985-89 között magam végeztem adatgyűjtést. Ennek fontos része volt az a munka, amely a pécsi egyházmegyei plébániákon fellelhető helyi készítésű ötvösművek felkutatását is célul tűzte.[7] Újabb előrelépést jelentett 1996-ban Grotte András kutatásainak közlése. Tanulmánya korrekt, az eddig publikált ötvös nevek száma, Grotte munkája révén a többszörösére emelkedett. Említ magángyűjteményekben levő pécsi ötvösműveket, és néhány pécsi mesterjegy feloldására is kísérletet tesz. [8]

A pécsi ötvösség korai történetét áttekintve mindjárt azzal kell kezdenünk, hogy különösen a középkor és a hódoltságkor időszakából igen kevés adattal rendelkezünk.

 

 

Középkor

 

1379-ben egy oklevél említ először ötvös mestert Pécsett.[9]

1482. Bartholomeus ötvös eladja pécsi kőházát 400 forintért a patacsi pálos kolostornak.[10]

1494. Elek mestert, mint sodronymű-készítőt (?) (qui facit filum de auro) említik.[11]

1495. III. 7. Gábriel aurifaber dolgozik II. Ulászló számára.[12]

1495. III. 23. Valentinus aurifaber kézmosó medencét, más pécsi mesterek kancsót és medencét készítenek II. Ulászló részére.[13]

1517. Vince ötvöst egy peres ügyben szakértőnek kérik fel.[14]

Az ötvösök céhhé szerveződéséről egyetlen adatunk van: „A pécsi aranyművesek confraternitása 1489-ben VIII. Ince pápától búcsúengedélyt kért a Szent Bertalan-templomban levő, az Úr Színeváltozásának szentelt oltár részére. Ebből következik, hogy ekkor, a pécsi aranyművesek már erős és jelentős céhet alkottak,” írja Balogh Jolán[15] A város középkori ötvösségéről alkotott kép, mivel újabb írott források tömeges felbukkanása nem várható, elsősorban az évtizedek óta folyó régészeti kutatások eredményeivel bővíthető. Kárpáti Gábor a belvárosban több ötvös-fémműves műhely maradványát tárta fel: a Széchenyi téren, az Apáca utcában, a Munkácsy Mihály utcában, valamint a Széchenyi tér déli részén, és a Piacsek-ház előtt.[16] Utóbbinál a leletanyagban sok késtöredék is található, s hogy Pécsett valóban készültek kések, azt a már említett 1495-ös forrás is alátámasztja. Tudjuk ugyanis, hogy a király udvarmestere 8 forintot kapott 5 vég gyolcs, valamint kések vásárlására.[17] Pécsről, ill. a város tágabb környékéről két filigrándíszes, bőrtűs kehely ismert. Az egyik dr. Horváth Antal pécsi ügyvéd (1848-1912) gyűjteményéből került a Magyar Nemzeti Múzeumba, a másik a pécsi dóm kincstárának jeles darabja.[18] Jó lenne hinni, hogy helyi mesterek kezéből kerültek ki ezek a szép ötvösművek. A kevés adat ellenére is feltételezhető, hogy Pécs, mint püspöki székhely (egyházi központ és földesúri székhely), mint számos templommal és kolostorral rendelkező, s az egyetemnek is otthont adó város, virágzó ötvös-központ lehetett a középkorban.

 

 

A török hódoltság kora

 

Az 1554. évi dzsizje-adó összeírás tartalmaz Pécsett ötvös nevű adózó személyeket. Ők nemcsak nevükben hordozhatták az ötvös szót, hanem véleményünk szerint valóban mesterek voltak. Ez a forrás egyébként azért is igen érdekes, mert a lakosság összetételében még a török előtti képet rögzíti.[19]

Pécs-Belváros: Szent Ferenc mahalle [20]            Ötves János

                                                                       Ötves Mihál

Nagy utca mahalle                                                             Ötves Bálind

Szent László mahalle                                                Ötves Dienös

A törökkor vége felé egy egészen más kép bontakozik ki előttünk. A régi ötvös nevek eltűntek, új névanyag jelenik meg. Azokról a Kujunzsia, Koluncsia, Kojungja, Csulancsia, Csolangia stb. változatokban előforduló családnevű személyekről van szó, (a név a horvát nyelvben aranyművest, ötvöst jelent) akik a török kiűzése utáni első összeírásokban jelennek meg és azt vallották, hogy már a török időkben is Pécsett laktak.

Nagyon valószínű, hogy az ilyen családnevű személyek zömmel Boszniából jött horvátok voltak.[21] Mivel a tárgyalt időszakban még csak kialakulóban vannak a családnevek, nem biztos, hogy minden Kujundzsia-nevű személy ötvös volt. Egyes esetekben a név Ötvös – Aurifaber – Kujundzsia alakban is előfordul, ilyenkor valószínűbb, hogy az tényleg mestert takar.

Akik azt vallották, hogy már a török időkben is Pécsett laktak:

Zlatar Máté (adat 1695-ből), boszniai származású Georgius (II.) Csulancsia (adat 1698-ból), boszniai származású Thomas Aurifaber – Kuluncsia (adat 1696-ból), horvátnak vallotta magát Simon Kojungja (adat 1693-ból), a Száván túlról érkezett Pécsre Marianus Koluncsia, született 1651 körül Pécsett!

Csolangia Paulus (adat 1698-ból), Pécsett született!

Annak ellenére, hogy a felsorolt személyek nem biztos, hogy mind ténylegesen ötvös mesterek voltak, az adatok alátámasztják azt a feltevést, hogy a 18. század elején létrejött pécsi Aranyműves Céh soknemzetiségű voltának gyökerei a török korig visszavezethetők.[22] Így nyer értelmet az is, miért kellett a német-latin nyelvű céhlevél mellett egy horvát nyelvű átiratot is készíttetni, amely szerencsés módon napjainkig fennmaradt.

Pécs a törökkorban is megőrizte központ jellegét, főként 1600-tól, amikor a pécsi szandzsákbég székhelye lett. Mivel a vár, ill. város végvári védelmi célra alkalmatlan volt, s egyébként is, Szigetvár eleste (1566) után a végvári vidék belsejébe került, a hódítók katonai háttérbázisa lett. A soknemzetiségű város vásárok színhelye, az iparűzés központja, a távolsági kereskedelem (főként örmény, zsidó, görög, olasz stb. kereskedők révén) megállóhelye. A törökök nagy raktárakat rendeztek be, s a zsoldos katonaság rendszeresen itt vásárolta és javíttatta ruházatát és fegyverzetét.[23] Egész biztos, hogy ez kedvezett a helyi ötvösség virágzásának. A pécsi mesterek bizonyosan foglalkoztak a ruházat fém tartozékainak (pl. gombok, kapcsok, csatok) készítésével is. Evlia Cselebi a helyi viseletről azt írja, hogy jellegzetes volt a melleken és ujjakon ezüst gombos, rövid dolmány, szűk kapcsos nadrággal.[24] Hagyatéki leltárak tudósítanak arról, hogy kedvelt volt magyarok és törökök között is a kék mente és nadrág, illetve szólnak arról, hogy a török ingóságok között lószerszámok és fegyverek is szerepelnek.[25] A lószerszámok és fegyverek fémdíszeit is készíthették helyi mesterek. Ez az állítás összecseng egy későbbi adattal: a pécsi aranyművesek már említett céhlevelében (horvát átirat, 20. pont) ez áll: „Magyar és német helyeken minden pécsi ezüstművesnek engedélyezve van, hogy ezüstből újonnan készített aranyozott lóhámokat és a lóra szükséges más, ezüstből, úgyszintén aranyból készített vereteket a kard és a lőszertáska bőrövére ráhelyezze.”[26] A német nyelvű céhszabályzat azonos részét Rómer F. Flóris így fordította: „Megengedtetik, hogy egyedül az aranymívesek árulhassanak török, rácz, magyar és német módra készült új ezüst szablyákat, lószerszámot, valamint ezüst, vagy arannyal díszített bőröveket, kardokat és tölténytartó szíjakat, anélkül, hogy a szíjgyártók őket ezért bánthassák.”[27] Úgy gondoljuk, hogy itt egy régebbi, a török időkre visszanyúló gyakorlat további folytatását deklarálták. A hódítók katonai, közigazgatási vezetői és a nagy javadalom-birtokokkal rendelkezők szintén potenciális megrendelők, ill. mint ötvösművekkel megajándékozottak jöhetnek számításba, de erről konkrétumok nem ismertek.

 

 

Ötvösség az aranyműves céh megalakulásáig (1686-1724)

 

1690-1724 között 33 fő „mester gyanús” nevet ismerünk. (A mesternévből képzett családnév problémájáról már korábban szóltunk.)[28] Ez igen szép szám, főként ha meggondoljuk, hogy a budai ötvös céhben, amely főcéh volt, ebből az időszakból 36 mester ismert, a külső tagok nélkül.[29] A 33 főből 15 esetben ismert a származásuk: pl. Bosznia, Horvátország, Szlavónia (Djakovo, Mitrovica), Ausztria (Bécs, Hainburg), Tiszántúl, Mohács, és pécsi születésűek. 11 fő esetében tudjuk, mely városrészben laktak. Jellemzően a legtöbben, heten a belvárosban, egy fő a szigeti, három fő a budai külvárosban lakott.

 

psz 2000 01 05 r gal eva 01

 

Kehely, aranyozott réz, áttört, applikált, zománcdíszes részei ezüstből. MNM tul. A kelyhet 1734-ben adományozta a pécsi ferenceseknek Radnich Simon aranyműves. Valószínű, hogy a kelyhet ő maga készítette.

 

Megnéztük, hogy az említett 33 főt mettől meddig említik a források, s így az 1690 és 1724 közti időszakon belül kb. 10 évenként hogy változik a kép. Az alábbi eredményre jutottunk:

1690-1700 között összesen 19 nevet említenek, ebből: már a török időkben is Pécsett lakott 6 fő, a török kiűzése után költözhetett Pécsre 13 fő.

1700-1711 között összesen 7-11 főről tudunk: ebből a „régiek” (1690-1700 közöttiek) közül említenek 3 főt, a „régiek” közül bizonytalan, hogy élt-e még 4 fő, új nevek megjelenése: 4 fő.

1712-1724 között összesen 15-19 főről tudunk, ebből a „régiek” (1690- 1711 közöttiek) közül említenek: 6 főt, a „régiek” közül bizonytalan, hogy élt-e még 4 fő, új nevek megjelenése: 9 fő.

A fenti vizsgálat eredménye igen érdekes és több tanulsággal szolgál. Egyrészt véleményünk szerint egy időben túl sok mester dolgozott volna a városban, ha feltételeznénk, hogy családnevük alapján az összes említett személy valóban ötvös mester volt.[30] Másrészt, ha elfogadjuk, hogy nem is mindegyikük volt ötvös, akkor is figyelemre méltó a lakosok mozgása e rövid időszak alatt. Egy részük már korábban itt lakott, más részük „eltűnik” a szemünk elől, harmadik csoportjuk újonnan érkezik stb. A lakosság e kis szeletének vizsgálata is szemlélteti a török utáni évtizedek erőteljes lakosság-mozgását, cseréjét, vándorlását.

A céhlevél 1724-es dátumát alapul véve a Pécsi Aranyműves Céh megalakulásának évében az alábbi személyek- nem biztos, hogy mind ötvös – dolgozhattak városunkban: Mathias Kujundzsia, Liebl Farkas János, Radnics Simon, Michael Koluncsia, Kollarovics András, Thomas Öttves, Radnics János, Josephus Ötvös. Igen érdekes, ha megnézzük a nyolc évvel későbbi neveket. Az 1732. évi összeírás idején Baranya vármegye jelenti, hogy Pécs városában összesen 4 fő aranyműves lakik: Radovics Simon, Lebi János, Zinzedek János és Kolarovics András.[31]

 

 

Ötvösség a pécsi aranyműves céh időszakában (1724-1872)

 

Nézzük, mit tudunk a pécsi aranyművesek céhéről: Ismerjük céhlevelüket, két céhpecsétjüket és a 18. század első felében a céhmester és az atyamester személyét. Néhány irat nyújt még segítséget egy rövid bepillantásra a céh életébe. Ha nem is teljességgel, de ismertek pécsi próbabélyegek és mesterjegyek, valamint pécsi ötvösmunkákról is tudunk. Az újabb kutatások sok pécsi mester nevét hozták felszínre, egyes esetekben városi lakóhelyük is ismert. Vannak adatok az inasokra, legényekre is.

 

 

A céhlevél

 

A céhprivilégiumok kiadását három pécsi mester kérte: Liebl Farkas János, Radnics Simon és Kollarovics András. Két példányban maradt fenn, a latin-német nyelvű, az eredeti 1724. évi céhlevélről 1731-ben készült átiratot a Magyar Országos Levéltár, míg a latin-horvát nyelvű, dátum nélküli átiratot az ELTE Könyvtárának Kézirat- és Ritkaságtára őrzi.[32] A céh életére, működésére vonatkozóan a céhszabályokból a következőket emeljük ki:

Fontosnak tartották a vallásgyakorlást, fél font – egy font viasz bírságot fizetett, aki az előírt napokon nem vett részt az istentiszteleten. (Céhszabályok 1. és 2. pont). A vándorlással együtt nyolc év volt a tanulóidő a mesterré válás előtt. (3. pont).

Remekbe egy kelyhet, egy török és egy magyar, drágaköves, gyémántos, rubintos szablyát (kardot?) kellett készíteni. A budai anyacéhben pl. csak egy kard, viszont egy gyémántos vagy rubintos gyűrű is tartozott a remekek közé. (4. pont). Pécsi polgárrá csak az vétetett fel, akit a céh felvett soraiba. (10. pont)

Az ezüst finomságát igazoló próba – 12 és 13 lat – kötelező volt, az arany finomságát is megszabták -18 és 20 karát. (14. pont) A próbabélyeg használata ekkor nem lehetett még általános, a legkorábbi próbabélyegek a XVIII. század végéről ismertek.

Nem készíthettek a mesterek olyan tárgyat, amely értékét tekintve megtéveszthette volna a vevőt. Pl. tilos volt ólom, réztárgyak aranyozása és értéktelen üvegkövek aranytárgyakba foglalása. (15. pont)

Lószerszámok, fegyverek, fegyverövek stb. fémvereteinek készítői is az ötvösök voltak (20. pont és a törökkori ötvösség fejezet)

Az ötvösművek eladására vonatkozóan: piaci üzletekben, vándorkereskedőknek, zsidóknak tilos volt eladni, de az országos vásárokon bárhol eladhatták munkáikat. (19. és 21. pont)

A Céhszabályzat 24. pontja említést tesz a Pécs környéki (okolo Pecsuja stojecsim maistorom) mesterekről. Sajnos nem tudjuk, kik és hol működtek Pécs körzetében. Ennek kiderítése is további kutatási feladat.

 

 

A céhpecsét

 

A német nyelvű céhlevélen a budai céh 1697-ben készült függőpecsétje szerepelt. A pécsiek első céhpecsétjének lenyomatát 1743-ból ismerjük, és Pécs város ún. Adóslevele őrizte meg számunkra. (Másolata a JPM Újkori Osztályának történeti kiállításán látható.) Ennek fotóját Erdődi Gyula közölte 1979-ben megjelent tanulmányában, de datálás, leírás nélkül, majd 1996-ban Rayman János ismertette.[33] Kerek mezőben baldachinos püspöki trónuson ül Szt. Eligius, az ötvösök védőszentje. (A 7. században élt, a frank királyok tanácsadója, pénzverője, aranyműves, majd Noyon püspöke és hittérítő.) Fején infula, a trón mögül pásztorbot bukkan elő. Előtte üllő, kezében kalapács. A padlót hálóminta érzékelteti. A köriratot kívül gyöngysor, belül rovátkolt vonal keretezi. Körirat: SIGILLUM AURIFABRORUM CAEHAE QUINQUE AECCLESIENSIS. Méret: 37 mm átm.

Átnézve az ötvös céhek pecsétanyagát úgy véljük, a pécsi céhpecsét előképe csak a budai lehetett, ami nem véletlen a főcéh – filia viszony miatt.

A céh 19. századi pecsétnyomóját a Janus Pannonius Múzeum őrzi. Ezt az 1826-ban készült pecsétet Kőszeghy Elemér és Raymann János ismertették. Körirata: SIGIL QUINQUE ECCLESIENSIUM AURI FABRORUM 1826. A középmező nem a korábbi pecsét rajzolatát eleveníti fel, hanem egy másik, a 16-17. században gyakran használt pecsétkép-típust, ahol Szt. Eligius háromlábú széken ül, körülötte műhelyberendezés szerszámokkal, üllőn kalapál. Bő, lebbenő köpenye a Szentlélek jelképe.[34] Alul pajzs alakú mezőben edény, pl. kehely képe látható. A pécsi pecsétkép leginkább a pesti (17. századi), a soproni (1640-es évek) és a besztercebányai (1598-ból) pecsétekre hasonlít. Mihalik József a besztercebányait tartotta alaptípusnak, amelynek a többi (így a pesti, az eperjesi és a lőcsei) másolata lehetett.[35]

 

 

Néhány adat a pécsi aranyműves céh életéből

 

Az említett korai céhpecséttel ellátott 1743-ban kelt Adóslevél megőrizte három mester nevét és kettejük céhbeli tisztségét is. Liebl Farkas János (Joannes Löbl) volt a céhmester (alter Zög magister), aki ekkor már elég idős volt, 69 éves lehetett (egy évvel később, 1744-ben hunyt el).A legények felett atyáskodó mester – Atya Mester – pedig a fiatal, 27 éves Radnics Pál, (Paulus Radnich) feltehetően Radnics Simon ötvös mester fia volt.[36] Céhbeli tisztség nélkül szerepel még Szinkovics Jakab (Jacobus Szinkovics) aranyműves mester neve.

A másik, a céh szempontjából fontos dokumentum az 1778. évi pécsi tűzoltási rendtartás, amely tűz esetén a pécsi céhek feladatait is felsorolja. Ebből megtudjuk, hogy az ötvösök, együtt a gombkötőkkel, kalaposokkal, asztalosokkal, csat- csinálókkal stb. mindenhol, az egész városban segíteni kötelesek, amit épp kell, és aki nem jelent meg ilyen esetben, azt súlyos bírság fizetésére kötelezték.[37]

A céh múlt századi története szinte teljesen feltáratlan. Míg a céhpecsétből újat készítenek, a céhlevél megújításáról, illetve a Kancellária által új céh-szabadalmak elnyeréséről nem tudunk. Lehetséges, hogy az Aranyműves Céh is azok közé a céhek közé tartozott, akik különböző okok miatt nem újíttatták meg céhlevelüket, s a régi szabályok szerint folyhatott életük. Az viszont érzékelhető, hogy a fémműves szakmai specializáció Pécsett is jelentkezett. Az 1820-30-as években az arany- és ezüstművesek mellett már ismerünk a céhen kívül dolgozó sárgarézműveseket, vörösrézműveseket, gyűrűkészítőket is. A18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakból pedig két pecsétvéső, pecsétnyomó készítő mester is ismert.[38]

 

 

Mesterek száma, származása

 

A céh fennállásának időszakából 44 mester nevét ismerjük, akik a korábbi időszakban nem szerepeltek a forrásokban, tehát tevékenységük teljesen a céhes időszakra tehető. Ezenkívül két főről tudunk még, de bizonytalan, hogy valóban ötvös mesterek voltak-e. Az említett mesterek zöme német nyelvterületről került Pécsre. Származási helyük a forrásokban: Poroszország, Berlin, Güstrow/Mecklenburg, Bajorország, Bécs, Linz, Hainburg. Egy mester Csehországból, egy pedig Párizsból jött hozzánk. A Felvidékről, Nagyszombatról egy mester érkezett. Ismert még egy kanizsai, egy boldogasszonyfai és egy simontornyai származású mester. Az adatok jól mutatják, hogy a 18. század első harmadához viszonyítva a század második felétől a céhben jelentősen megnő, és domináns lesz a német nyelvterületről bevándorolt mesterek aránya.

 

 

Lakóhelyük a városban

 

Ötvöseink 18-19. századi lakóhelyének vizsgálatához Madas Józsefnek a Pécs-belváros és a Budai külváros telkeire, házaira vonatkozó rendkívül jelentős adatgyűjteménye adta a lehetőséget. Mivel nem minden mester lakhelye ismert, a következtetések levonását is csak óvatosan, feltételes módban tehetjük meg. Másrészt azt nem tudjuk, hogy a műhelyük is minden esetben ott volt-e, ahol a lakóházuk.

Összegezve a következőket mondhatjuk:

A 18. század első felében a város északi részén (Papnövelde utca) még laktak mesterek, valamint a belváros központi részén (Széchenyi tér, Király utca) találunk mestereket. A század második felében már a Ferencesek utcája – Zrínyi utcaMátyás király utca – Széchenyi tér –Király utca sávjában találjuk őket, ami nem is véletlen, hiszen ez a belváros kelet-nyugati tengelye és az egyik legforgalmasabb része. Volt mester, aki több ingatlannal is rendelkezett egy időben (pl. Radnics József, és Liebl Farkas János céhmester). Volt, aki egyik helyről a másikra költözött (pl. Szinkovics Jacobus: a Papnövelde utcából a Széchenyi térre). A 19. század vizsgált időszakában a mesterek elhelyezkedése alapjaiban nem változott. A Király utca 34. szám alatt lakott generációkon keresztül a Schak ötvös-család, s figyelmet érdemel még a Ferencesek utcája 17. – Mátyás király utca 20. szalagtelek és ingatlan, ugyanis itt 1764-től 1848-ig folyamatosan ötvös mesterek laktak. (Radnics József, Aichinger Josephus, Mayerhoffer József, Wittmann Andreas)

 

 

A készített művek

 

A bizonyíthatóan pécsi készítésű, mesterhez köthető ötvösművek száma nem túl nagy. Az írott források segítenek még abban, hogy képet alkothassunk arról, mit is készítettek aranyműveseink. Munkáik között találhatók asztali készletek darabjai (cukorszóró, különféle kanalak, kávéskanna, sótartó, borsszóró, csemegéstál) és ékszerek is (gyűrű, lánc). A műtárgyak egy jelentős csoportja egyházi megrendelésre készült. (kehely, patena, monstrancia, gyertyatartó, tömjéntartó, füstölő, merőkanál és tölcsér szentelt olajhoz, krizmatartó szelence stb.) Ezenkívül ismerünk még a templomok számára készíttetett, ezüstlemezből készült ún. fogadalmi ajándékokat is. Egyik pécsi mester pedig egy 17. századi augsburgi ezüsttál kilyukadt peremét „foltozta” meg.

 

 

Adatok az inasokról, legényekről

 

Azt vizsgáltuk, hogy a Pécsett letelepedett mesterek hol inaskodtak, hol tanulták a mesterséget, illetve, hogy ők maguk dolgoztak-e inasokkal, legényekkel.

18. század: Három pécsi mester a pécsi születésű, Budán letelepedett és dolgozó Lubisics Mártonnál inaskodott: Czudecker János 1749. január 1-től (nem tudjuk, meddig volt inas, de 1755-ben már Pécsett lakott); Radnics József 1751. december 16. – 1757. január 15-ig; Radnics János 1768. február 4 – 1770. június 17-ig. Szintén Budán, Neso Zivanovic mesternél volt inas az egyik legismertebb pécsi mester, Radnich Simon 1701. április 25-től 1703-ig. Egy másik Radnics János is a budai céhben volt inas a század elején, de hogy kinél, azt nem tudni. 1719-ben tárgyal ottani mesterfelvétele ügyében, ami nem sikerült. Kollarovics András Eszéken, Liebl Farkas János Bécsben, Zinzedek (Szindzsak) János pedig Nagyszombatban tanulta a mesterséget.

19. század: A Schak ötvös-családról tudjuk, hogy a fiúk apjuknál inaskodtak. Így Schak Kajetánnál fia Schak (II.) Ferenc (adat 1815-ből), és Schak (II.) Ferencnél fia Schak (III.) Ferenc (adat 1842-ből). Schönwald Moritz miskolci aranyműves családból származott, valószínű, hogy ő is apjánál inaskodott.

A pécsi mesterek inasairól a pécsi normáliskolai iratok adatai bővítették az eddigi ismereteket.[39] Az 1778-ban felállított 4 osztályos normáliskola keretében az 1791/92-es tanévtől vált rendszeressé a rajzoktatás az iparos inasok számára. Egy 1794-ben kelt, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia által a pécsi Rajziskolának küldött levélből azt is tudjuk, hogy az arany- és ezüstműves tanulóknak lámpákat, lámpásokat, fazekakat, kannákat, íróeszközöket, különféle háztartási felszereléseket, óraműveket stb. kellett rajzolniuk. A tanítás vasár- és ünnepnapokon, de. 9-11 óráig tartott. Az iskolai év november 1-jén kezdődött és augusztus végén voltak a vizsgák.[40] Ilyenkor a tanulók válogatott rajzait kiállították. A 19. század első felében évente legfeljebb egy-két inas rajziskolai oktatásáról van adat. De amikor 1862-ben az iskolát látogatni köteles tanoncokat összeírták, arany- és ezüstműves tanulók már nem fordultak elő. Ennek ellenére bizonyos, hogy dolgoztak a mestereknél inasok, az adatok a céhes keretek korszerűtlenségéről, az utánpótlás képzés csődjéről árulkodnak.[41] Az iskolai költségeket a céheknek kellett állniuk, és sok céh ezt nem tudta és talán nem is akarta megfizetni. Jellemző adat, hogy az 1840-es években olyan inas járt az iskolába, aki apjánál tanult, és így a képzettség, a mesterségbeli tudás továbbvitele családi érdek is volt.

18. század: Radnics Simon két inasáról tudunk: Blasevich (Eloysowiz) Jánost a budai céh előtt szegődtette, 1718. június 19 – 1721. augusztus 20. közt volt nála inas. Másik inasának neve nem ismert, aki 1725-ben verekedésbe keveredett, s ezért megbüntették. Legény volt Pécsett, de nem tudjuk, melyik mesternél: Starch Joannes Georgius, meghalt 1725. május 5-én. Klekner Josephus, meghalt 1793. június 1-jén.

19. század: Mayerhoffer Josephus egy inasa és egy legénye ismert: Perschek József, inas, adat 1817-ből. Marver Ignatius, legény, 11808. január 15-én (a német birodalomból származott). Schak (Zsák) Kajetán mesternek két inasáról tudunk: Fia, Schak (II.) Ferenc, adat 1815-ből. Rischgitz Paul, adat 1819/20-ból. Schak (II.) Ferencnél fia, Schak (III.) Ferenc volt inas, adat 1842-ből. Legény volt Pécsett, de nem tudjuk, melyik mesternél: Ponauer Ferdinánd, adat 1837-ből. Simon Antal, adat 1848-62 között. Posz Aloysius, adat 1862-ből (feltehetőleg apjánál, Posz Jakab mesternél tanult).

 

 

Ötvösjegyek

 

A próbabélyeg kötelező használatáról Pécsett már a céhlevél is megemlékezik a 18. század elején. Ez azonban nem lehetett általános, ugyanis az első ismert, az ezüst kellő finomságát bizonyító pécsi próbabélyeg a 18. század végéről származik. Ennek a bélyegnek a rajzolata jellegzetes: íves, később négyzetes mezőben a 13-as számjegy, körülötte „falszövetre” emlékeztető, később sablonosabb rácsszerű minta. Az ábrázolás valószínűleg a kaputornyos városfalat jelképezi.

A mellékletben szereplő ábra a pécsi ötvösjegyeket mutatja be:

1-20. próbabélyegek – Pécs

21. próbabélyeg – Pécs?

22, 24-27. 13-as finomságjelek

23. 1-es évbetű?

28-62. mesterjegyek

Kőszeghy Elemér fennmaradt gyűjtéséből ismerünk néhány olyan jegyet, amelyhez nem közöl tárgyat.[42] Ezeknek a jegyeknek a datálása Kőszeghynél a következő:

1. pécsi próba, 18. század vége

6. pécsi próba, 19. század eleje

21. pécsi próba ? 19. század közepe

25. finomságjel, 1850 k.

26. finomságjel, 1867 k.

55. Rüffer József mesterjegye aranyra (1838-1876 között)

Sajnos az egyes próbabélyegek használati idejének pontosításához egyelőre kevés az adat, az ismert tárgy. Az azonban bizonyos, hogy a Kőszeghy-féle 1936-os datálások még jócskán kiegészítésre szorulnak.[43] Van több olyan próbabélyeg, amelyeket ő még nem ismert, csak a későbbi kutatások nyomán szereztünk róluk tudomást. Ilyenek pl. a Rüffer József mesterjegyével, de önállóan is előforduló 18-20. számú próbák. Új variánsok a 3. 5. 7. sorszámúak is. További kutatásnak kell eldöntenie a 21. sorszámú próba pécsi voltát. A 13-as finomságjelek száma is gyarapodott (22. és 24. sorszám), illetve egy „1” évbetűt (?) is sikerült regisztrálni. Ez a 23. számú jel együtt fordul elő a 14. és 46. sorszámúakkal. A mesterjegyek közt egy-egy mester több jegyvariánsát is felvettük, hogy ezzel az apróbb részletekben való különbözőségeket, változatosságot is be tudjuk mutatni. Ezek értékelése további feladat lesz. A jegyek között kivételesen, mivel sikerült feloldani, szerepel egy 1872 utáni is a 61. sorszámon: „IFREY” = Frey Imre, említve 1892-ben.

 

 

A mesterjegyek feloldása

 

28-31. „JA” = Aichinger, Josephus ?

32. „JT” ? nem sikerült feloldani[44]

33-35. „JM”(ligatúra) = Mayerhoffer, Josephus

36-39. „KS” = Stöcker, Carolus ?

40. „CS” = Schak Kajetán ?

41. „IA” nem sikerült feloldani[45]

42-45. „AS” = Aichinger Simon? (esetleg Studecsky, Antonius)

46-49. „FS” = A Schak-család tagjai (mind Schak Ferenc néven!)

50. „WA” = Wittmann, Andreas 51-52. „JP” = Posz Jakab 53-56. „IR” =Rüffer József

57. „JK” = Kaufmann, Josephus

58. „TJ” = Tichy János 59-60. „MS” = Schöwald Moritz

61. „IFREY” = Frey Imre

62. = Gantzer M.

 

psz 2000 01 05 r gal eva 02

 

Ötvösjegyek (mesterjegy és próbabélyeg) a pécsi készítésű ötvöstárgyakon. (Kőszeghy Elemér, Grotte András és R. Gál Éva gyűjtése)

 


[1] V. Biringuccio a fémek szakembere, főként a kohászathoz és az ágyúöntéshez értett. Az idézet Pirotechnia c. művéből való, minderről részletesebben lásd: Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. Budapest,1986.62.

[2] Oberfrank, 118.p.

[3] A cikk további része rövid összefoglalása annak a tanulmánynak, amely a pécsi ötvösök történetét egy bőséges adattárral kiegészítve tartalmazza majd, a megjelenés előtt álló Tanulmányok Pécs Történetéből című sorozat legújabb kötetében

[4] Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Budapest, 1936.

[5] Somogyi Árpád: Pécsi szláv ötvösök a XVII-XVIII. században és céhlevelük. In: JPM Évkönyve, 1965. Pécs (1966) 263-273.p.

[6] P. Brestyánszky Ilona: A Pest-budai ötvösség. Budapest, 1977. és Madas József: Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs 1978. Madas: A pécsi Budai külváros telkei, házai és utcái. Adatgyűjtemény I-II. Pécs, 1985.

[7] Ez a feltáró munka korántsem teljes, megköszönöm Mayer Mihály püspök úrnak, hogy az adatgyűjtés folytatását részemre engedélyezte, és Wolf Gyula püspöki titkár úrnak e munkához nyújtott sok segítséget

[8] Grotte András: Kísérlet néhány magyarországi ötvösjegy feloldására, IV. Pécsi ötvösök. In: Művészettörténeti Értesítő, 45. kötet, 1996. 3-4. szám, 245-265.p.

[9]Dl. 6599. Hivatkozik rá Mályusz Elemér: A mezővárosi fejlődés című tanulmányában. Lásd: Mályusz: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. szerk.: Székely György. Budapest, 1953. 161.p.

[10] Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. Budapest, 1966.1. kötet, 564.p.

Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Budapest, 1985. 356.p.

[11] Holub József: Pécs város pecsétjei. In: JPM Évkönyve, 1958. Pécs, (1959) 138.p.

[12]Lásd: 5. sz. jegyzet

[13] Ua.

[14] Holub József: Adatok Pécs város és Baranya megye történetéhez. In: JPM Évkönyve, 1960. Pécs, (1961) 187-188.p.

[15] Lásd: 5. sz. jegyzet

[16] Megköszönöm Kárpáti Gábornak a sok segítséget, s hogy kutatási adatait rendelkezésemre bocsátotta

[17]Várady Antal: Baranya múltja és jelenje. 1. kötet, 1897. 580-581.p.

[18] Retzler Pálné Gál Éva: Adatok a pécsi székesegyházi kincstár ötvöstárgyainak történetéhez. In: Tanulmányok Pécs Történetéből, 2-3. kötet, Pécs 1996. 248.p.

[19] Káldy Nagy Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Magyar Nyelvtudományi Társulat Kiadványai, 103. szám, Budapest, 1960.

[20] A mahalle kisebb városrészt, házcsoportot jelentett

[21] Megköszönöm Barics Ernőnek, a PTE Horvát Tanszék vezetőjének sok segítségét, amelyet a témámhoz kapcsolódó horvát nyelvemlékek értelmezéséhez, értékeléséhez, valamint Sokcsevics Dénesnek, ezek történelmi hátterének megvilágításához nyújtott

[21] Természetesen ez nem egyedi eset. Pl. a 18. században a szegedi Aranyműves Céh is német, magyar és „délszláv” tagokból állt. Lásd: L. Csajági: A céhek megalakulása, céhes keretek. Szeged története, II. kötet, Szeged, 1985.307.p.

[22] Természetesen ez nem egyedi eset. Pl. a 18. században a szegedi Aranyműves Céh is német, magyar és „délszláv” tagokból állt. Lásd: L. Csajági: A céhek megalakulása, céhes keretek. Szeged története, II. kötet, Szeged, 1985. 307.p.

[23] Szabó Pál Zoltán – Rúzsás Lajos: A török Pécs. Pécs, 1958. 34.p.

[24] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660-1664. Budapest, 1985. 234.p.

[25] Szabó Pál – Rúzsás, i.m.: 62.p.

[26] Somogyi: i.m. 271.p.

[27] Rómer F. Flóris: A hazai ötvös-czéhnek szabályai. Századok, 1877.809.p.

[28]Lásd: Grotte: i.m. 245-246.p.

[29] P. Brestyánszky: i.m. 16-18.p.

[30] A mesterek túl nagy számát bizonyítja az is, hogy nyolc évvel később, az 1732-es országos összeírás szerint Pécsett 4 mester, vagy pl. Szegeden 3 mester dolgozott (érdekes egyébként, hogy a „Kujundzsia” név itt is előfordul, Kojunásia Antal Szegeden tanult mester személyében). Lásd: Nagy Zoltán: Az egyházi épületekfelújítása. In: Szeged története II. Szeged, 1985.608.p. Dr. Illésy János: Magyarországi ötvösök 1732-ben. Archeológiai Értesítő 24. kötet, 1904.385-397.p.

[31] Illésy: i.m. 386.p.

[32] R. Gál Éva: Gondolatoka pécsi aranyművesek céhleveleiről. in: Pécsi Szemle 1999. TAVASZ, 30-33.p.

[33] Erdődi Gyula: Válogatott levéltári forrásoka pécsi céhek válságának időszakából 1848-72. Baranyai Helytörténetírás, 1977. Pécs (1979) 281-324.p. és Rayman János: Szent Eligius magyarországi hagyományai és érmei. Numizmatikai Közlemények 94-95. kötet (1995-96) 76-84.p.

[34] Megköszönöm Rayman Jánosnak, hogy erre figyelmemet felhívta

[35] Mihalik József: Hazai ötvösczéhek pecsétjei a XVII. és XVIII. századból. Archeológiai Értesítő 12. 1892. 426-431.p.

[36] Az apa, Radnich Simon 1713 és 1742 között a városi közéletben volt tevékeny, különböző tisztségeket (kamarás, bíró, „tanácsbéli”) töltött be. Megköszönöm Móró Mária Annának, hogy adatait rendelkezésemre bocsátotta

[37] Kopasz Gábor: Régi pécsi kézműves mesterségek. In:JPM Évkönyve, 16. kötet, 1971. Pécs (1972) 167-183.p.

[38] Megköszönöm Radnóti Ilonának, hogy kutatómunkájának jelen témára vonatkozó eredményeit felhasználhattam. Lásd még Cserkúti Adolf: Első pécsi zsidók. In: PBMME Értesítője. Pécs, 1914.1. 27.p.

[39] BML Normáliskolák 3. doboz: 1810/11-1821/22.; 6. doboz: 1838/39-1847/48.

[40] Kopasz Gábor: Buck József és a pécsi rajziskola első évtizedei. In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti Tanulmányok. Szerk.: Zádor-Szabolcsi Budapest, 1978. 353-391.p.

[41] Szita László: A céhszervezet felbomlásának pécsi jelenségei. In: Baranyai Művelődési Tájékoztató. Pécs, 1966. június, 98-102.p.

[42] Kőszeghy Elemér (publikálatlan) cédulái. Budapest, Iparművészeti Múzeum

[43] Mivel a próbabélyegek és mesterjegyek használati idejének megállapításában még sok a bizonytalanság, úgy gondoljuk, igen fontos feladat az ötvösművek adatainak további gyűjtése. Az ábrán szereplő jegyek eredetijét többen, s nem egy időben rajzolták. Így az is lehet, hogy néhány esetben a variánsok mögött valójában egy és ugyanaz a jegy van! Mivel ezt magunk eldönteni nem tudtuk, így minden változatot felvettünk a táblázatba

[44]Fogadalmi ajándék, jegyei: 6/32.

[45] Sótartó, jegyei 2/41.