Cikkek

Boros László: Itáliai hatások a pécsi bazilika műtörténetében

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 1. szám, 16-20. oldal

Letöltés: pdf20


Boros László

 

ITÁLIAI HATÁSOK A PÉCSI BAZILIKA MŰTÖRTÉNETÉBEN

 

 

 

Baranya és Pécs itáliai kapcsolatai csak egy részét jelentik annak az állandó, és Magyarország fennállása óta szinte folyamatos összeköttetésnek, amely a két nemzet kultúrtörténetéből ismeretes. Magától értetődő, hogy Pannónia Valeria tartományának fővárosa, Sopianae is már a 3-4. század folyamán ugyanabból a római birodalmi építészetre jellemző művészi formakincsből merített, amely a későbbi itáliai uralkodó stílust is meghatározta.

Az ókeresztény Péter és Pál sírkamra ábrázolt névadó szentjei nagy valószínűséggel vehetők számításba a pécsi egyházmegye, illetve a 11-12. századi székesegyház azonos titulusának megválasztásában. Amennyiben e kézenfekvő feltételezést nem fogadjuk el, abban az esetben az alapító Péter király személyét, illetve védőszentjének emlékét kell azóta is tisztelnünk a bazilika névadójában. A titulus kérdésében akár az első, akár a második lehetőségnek adunk hitelt, mindkét esetben a római – itáliai eredet – kétségtelen.

Nem lehet feladatom a 12. századi székesegyház faragványait készítő lombard kőfaragó mesterek tevékenységének elemzése, mindössze meg kívánom említeni, hogy a szinte egész Európára kiterjedő tevékenységet folytató észak-itáliai mesterek olyan formakincset plántáltak a székesegyházi faragványokban városunkba, amely termékenyítő példát állított a közelebbi (Somogyvár) és távolabbi (Gyulafehérvár) középkori templomépítkezések plasztikai munkálatai számára, s ez a nagyjelentőségű faragott kőanyag a pécsi iskola megnevezés alatt vonult be a művészettörténetbe.

Itáliai kapcsolatokra utal Szathmáry György (pécsi püspök, 1505-1521 között, majd esztergomi érsek, +1524) reneszánsz szellemű építkezése, melynek során tettyei palotája, a püspöki rezidencia bővítése és átépítése, valamint a székesegyház dél-keleti tornyához csatlakozó ún. aedes Szakhmaryae valósult meg.[1]

A püspök nevéhez fűződő egyéb megrendelések, mint az 1690 körül Gabriel Vecchi generális által elhurcolt reneszánsz vörös márvány keresztelő kútja mellett művészi színvonalában kiemelkedő alkotás a Szathmáry-címeres pasztofórium. Az olasz kapcsolatok e kézzelfogható példája Szathmáry püspök és Bakócz Tamás esztergomi érsek szoros barátságának eredményeként valósult meg. Bakócz, a reneszánsz mecénás által emelt Maria Annunciata kápolna pompája a kortársakat is megragadta. Szathmáry püspök számára a kápolna itáliai lapicidái faragták a napjainkban a székesegyház Corpus Christi kápolnájában álló vörösmárvány pasztofóriumot. A felületén alkalmazott velencei és firenzei reneszánsz motívumkincs néhány részletére közvetlen analógiát találunk Velencében, a Sancta Zaccaria kapuzatán, amely Pietro Lombardi műhelyének tipikus formavilágából származtatható.

A reneszánsz kibontakozásának, majd hanyatlásának korszakában az ország középső és déli részei a török megszállás miatt nem fejlődhettek az európai keresztény művészet irányvonala szerint, ezért a hódoltság utáni évtizedekben egy merőben új stílus, a barokk, helyi gyökerek nélkül, import-művészetként honosodott meg e területen. Pécsett a székesegyház helyreállított és részben átépített belső terében és berendezésének kialakításában valósult meg az új formanyelv, amelynek átplántálásában a westfáliai származású, Európát látott Franz Wilhelm Nesselrode pécsi püspök (1704-1732 között) játszott elsődleges és meghatározó szerepet. Napjainkig fennmaradt az egykor a székesegyház déli mellékhajójában általa felállíttatott barokk síremlék, amellyel unokaöccsének, a péterváradi csatában elesett Franz Bertram Honsbruchnak állított emléket.

Az emlékmű mestere az olasz származású Lorenzo Mattielli, aki 1714-től a bécsi udvar szolgálatában állott, majd Németországban, Drezdában telepedett le 1738-ban. Jelentősebb műveit a melki apátság, a bécsi Karlskirche, s az udvari könyvtár részére, számos szoboralkotását a drezdai udvari templom számára készítette. Pécsi munkája 1726-ban készült, jelenleg a székesegyház északkeleti tornyának alsó szintjén áll.

Az Olaszországból Európába áramló barokk művészet terjedésében fontos szerepet játszottak azok a különböző művészeti ágakban működő mesterek, akika kedvezőbb megélhetési körülmények reményében vándoroltak messzi tájakra, s a mesterséget magasabb szinten művelők keresetté váltak a jobb módú egyházi és világi megrendelők körében. A 18. század negyvenes éveiben a pécsi káptalan olasz származású ágense Carlo Giacinto Trono bécsi illetőségű ügyintéző volt, aki a káptalan megrendeléseire anyagi szempontból is megfelelő mesterek felkutatásával, a velük folytatandó tárgyalások lebonyolításával foglalkozott.[2]

A műalkotások megrendelése vagy az ügymenetek élénkítése tárgyában a mindenkori püspök, illetve a káptalan gyakran fordult olasz származású közvetítőkhöz, főként ha a külföldi tárgyaló fél is olasz volt. Klimo György (pécsi püspök 1751-1777 között) több esetben is igénybe vette Nigrini bécsi államtanácsos, Jacopo Antonio Consolati ugyancsak bécsi kereskedő szolgálatait, s kiterjedt kapcsolatait Kertizza szerémi, Migazzi váci püspökök, valamint Pietro Gazzaniga bécsi professzor közbenjárását kérve tovább erősítette.[3]

A székesegyház szentélyében 1762-ben felállított díszes faragású, szobrokkal ékített kanonoki stallumok, ha másodlagosan is, itáliai mesterkézre vezethetők vissza. A pécsi stallumokat készítő Speth Ferenc Pozsonyból települt Pécsre, aki Georg Rafael Donner műhelyében tanult. Donner mestere Giovanni Giuliani, a heiligenkreuzi stallum-együttes alkotója termékenyítő mintával szolgált tanítványa számára, amikorra pozsonyi dóm stallumait készítette. A Heiligenkreuz – Pozsony - Pécs stallumainak összefüggéseit, Giuliani - Donner - Speth mesterkapcsolatait már korábban kimutattuk.[4]

 

psz 2000 01 03 boros laszlo 01

 

A tervezett 18. századi homlokzat. A szerző rekonstrukciója

 

A székesegyház építéstörténetének jelentős állomását jelentette volna az a nagyszabású, a homlokzatokra terjedő barokk szellemű átépítés, amelynek kivitelezésére Klimo püspök olasz mestert kívánt szerződtetni. A Bécsben gyakran megforduló püspököt az ott látott olasz-barokk épületek impozáns megjelenése arra késztette, hogy a pécsi székesegyház homlokzatait hasonló, reprezentatív felülettel lássa el. Az építkezést az 1760-as évek második felében az épület állapota is indokolta. A dóm történeti és építészeti jelentőségét nagyra értékelő Klimo csak olyan építésszel kívánt kapcsolatba lépni, aki a székesegyházat a jelentős európai világi és egyházi barokk épületekkel egyenértékűvé építi át. Ezért érthető, hogy a püspök, elképzelésének megvalósítására Nicolaus Bagazzi császári főépítészt tartotta legalkalmasabbnak. Bagazzi (Pacassi), Nicolaus Jadot utódaként 1753-tól vezette a bécsi udvari építészeti hivatalt. 1760-tól mint főépítész jelentős megbízásokat kapott az udvartól, s tevékenységet vállalt a pozsonyi és a budai királyi vár pompás épületeinek kialakításában.[5]

Klimo 1769-ben a székesegyház átépítésére több alkalommal invitálta Pécsre Bagazzit, aki a pécsi megrendelést nem vállalta feltehetően azért, mert éppen ez idő tájt Mária Terézia felkérésére a bécsi magyar kancellária palotájának építkezését vezette. Bagazzi pécsi működésére később sem került sor, s ez összefüggésben lehet azzal, hogy 1772-ben ismeretlen okból váratlanul megvált hivatalától.

Klimo halála után (1777) a restaurálási terv ismét előtérbe került. Utóda, Eszterházy Pál László püspök (1780-1799) ismét olasz építészhez fordult. A tervezet szövegrésze szerint az átépítés tervét római építésszel kívánták felülbíráltatni. Tulajdonképpen nem tudjuk, hogy a feladatra miért nem az eddig is művészeti normát és kapcsolatokat jelentő Bécsben kerestek mestert. Ez a meg nem nevezett „római architektus” feltehetően Eszterházy püspök kezdeményezésére került szóba, mivel Eszterházy a pécsi püspöki székbe római tanulmányaiból érkezett.

 

psz 2000 01 03 boros laszlo 02

 

A tervek kivitelére a trentói származású Antonio Giuseppe Sartori építész és szobrász személyét választották, akivel már 1778-ban kapcsolatba léptek a székesegyház hajójában felállítandó márványoltárok készítése tárgyában. Sartori a két oltár kőanyagát Velence környéki bányákból szállította. A Szent Sebestyén- és Mihály-oltárokat 1781-ben állították fel.[6]

A Klimo-féle homlokzati tervek szerint Sartorival a székesegyház átépítésére költségvetést is készíttettek, s a mester hosszabb ideig történő foglalkoztatásával számoltak. A tervből kitűnik, hogy annak összeállításában a káptalan három fő szempontot tartott szem előtt: 1. a középkori épületszerkezet fenntartását, 2. a belső középkori jelleg és az épület külseje közötti összhang megteremtését, 3. a dóm szimmetriájának és a barokk építészeti látványnak kialakítását.[7]

Az 1781-ben készült tervezet nemcsak a székesegyház homlokzatainak átalakítására vonatkozott, hanem kiterjedt a dóm környezetének rendezésére is. Sartori már 1779-ben megtekintette azt a budafai kőanyagot, amelyből a dóm elé egy mellvéddel kombinált lépcsőzetet szándékozott építeni. E mellvéd rajzát Sartori elképzelése alapján Krammer János építész készítette el.

A környezeti egység érdekében a püspöki palota keleti homlokzatát is galériával tervezte Sartori, s a káptalani épület szobordíszes homlokzata a székesegyházéval harmonizált volna. Ez az építészeti egység egy nagyszerű barokk térkomplexum városképi szempontból is jelentős együttesét alkotta volna, azonban a székesegyház és környezetének két évtizedig tervezgetett átépítését végül is több tényező, Bagazzi elfoglaltsága, majd a jozefinizmus szigorú rendeletei hiúsították meg. A 18. századi tervekből mindössze a káptalani épület építkezése valósult meg, a homlokzatok azonban már a copf stílus klasszicizmusba hajló leegyszerűsödött változatában öltöttek formát.

A székesegyház restaurálásának kérdése legközelebb 1805-ben került napirendre. Ekkor a püspöki teendők ellátásával megbízott Pethő József kanonok, aki máraz 1781-es átépítési terv készítésében is közreműködött, az 1807-ben kezdődött átalakítást tervező Pollack Mihály klasszicista terve ellenére is keresztülvitte, hogy Pollack, homlokzati terveit lényegében a Klimo-féle olaszos ízlésű elképzelések szellemében készítse el. Megjegyzendő, hogy Pollack felkérése előtt ismét Rómában kerestek megfelelő építészt, aki pécsi látogatása előtt magához kérette a Giannone Péter pécsi kőfaragó és építész felmérési rajzait, az átépítésre azonban nem vállalkozott.

Pollack a káptalan kérésére második tervváltozatot is készített, amelynek mintájául a római San Giovanni Laterano bazilika homlokzati osztása szolgált, ezzel azonban Pethő kanonok nem értett egyet, s erélyes fellépésének eredményeként valósult meg 1825-ben Pollack újabb, ezúttal gótizáló változata.

A székesegyház tornyainak fedésével kapcsolatos viták az ugyancsak itáliai példa elfogadásával zárultak, amikor is a római Szent Pál templom toronyfödém megoldása mellett döntöttek.[8]

A 19. század végi Schmidt-féle átépítés sem szakadt el az itáliai ízlés formavilágától. A székesegyház homlokzatai az észak-olasz építészet romantikájának reminiszcenciáit érzékeltetik, s annak neoromán formarendje az árkádívek fölé helyezett törpegalériás fríz-szerű záróelem és a reá állított apostolok sora a horizontális és vertikális irányok harmóniájában ölt testet. A tornyok sárga homokkő burkolata, s a homlokzat fehér mészkőfelülete a német és olasz mintavételben is megnyilvánuló historizáló-eklektikus építészet alkotása, amely az előtte táruló, déli fekvésű Dóm térrel együtt igazi mediterrán hangulatot áraszt.

A székesegyház építéstörténetében tapasztalható itáliai orientáció mindvégig kimutatható. A káptalannak és a püspököknek Rómával a 18. század folyamán felerősödő kapcsolatait nem tekinthetjük ötletszerű érdeklődésnek, amikor az átépítések terveinek elkészítését következetesen Bécsben vagy Rómában tevékenykedő olasz mesterekre bízták. A pécsi megrendelések mindig szem előtt tartották az európai művészet meghatározó legújabb irányvonalát, s azt is felismerték, hogy a művészi színvonalat a műfajok többségében az itáliai alkotószellem hordozói képviselték.

 


[1]Szathmáry Györgyöt Oláh Miklós Zathmarius-nak, Istvánffy Miklós Sacmarius-nak írta, így szerepelt Szakhmáry néven is

[2] Pécsi Káptalani Magánlevéltár. Fasc. 138. Bohus-hagyaték, Litera b.

[3] Boros László: A Pécsi székesegyház a 18. században. Budapest, 1985. 53.p. - és a 220,249. jegyzet

[4] Boros: i.m.41-42.p.

[5] Pécsi Püspöki Levéltár. Klimo levelezései IV. p. 327.

[6]Lásd: Boros László: A pécsi székesegyház barokk oltárai Sumonyban. In: Pécsi Szemle, 1999. ŐSZ

[7]Boros: i.m. 59.p. és a 312., 324. jegyzet

[8] Boros László: A pécsi székesegyház Pollack-féle átépítésének története. In: Baranyai Helytörténetírás 1981. Pécs, 1982. 311.p.