Cikkek

Cserta Péter: A pécsi erőművek története

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 4. szám, 78-108. oldal

Letöltés: pdf20


Cserta Péter

A PÉCSI ERŐMŰVEK TÖRTÉNETE

I. Légszeszgyár utcai erőmű

Az első pécsi erőmű több mint száz évvel ezelőtt, 1894-ben kezdte meg a villamos energia termelést. A Ganz és Társa, illetve a Magyar Villamossági Részvény-társulat kivitelezésében épült villanytelepen, a Légszeszgyár utca 13. sz. alatt 1893-ban kezdték meg az építkezéseket, s az áramszolgáltatás 1894. december 1-jén vette kezdetét.

A villanytelepen két 150-150 lóerős, kéthengeres tandem gőzgéppel közvetlenül kapcsolt egyfázisú, 42 periódusú 2000 voltos Ganz gyártmányú, 75 kilowattos generátor volt üzemben (az egyik), ill. üzemkész állapotban (a másik). A gépek fordulatszáma 250 volt, és párhuzamos üzemben is járhattak. 1895. december 31-én 35 transzformátor volt üzemben. A szenet lovas kocsikkal a Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) szállította Pécsújhegyről. A salakot kézi erővel, talicskával hozták ki a rostélyok alól.

1899-ben, az új tulajdonos, egy budapesti cég 200 lóerős kondenzációs gőzgéppel bővítette az erőmű kapacitását. A gőzgép szíjhatással forgatta a gerjesztőt, illetve a 120 kilowattos generátort. Ez a gép azonban a 150 lóerős gépekkel nem volt párhuzamosan kapcsolható. A géppark ily módon való bővítése azonban műszakilag nehezen indokolható. A gép csak tartalékként volt kezelhető.

1900-ban 90-100 kilowatt volt az erőtelep csúcsterhelése, amikor a 325 fogyasztó 9 160 izzólámpával, két 22 lóerős villanymotorral és 12 kisméretű ventillátorral terhelte a hálózatot. A közvilágítást, illetve munkatér világítást 80 ívlámpa szolgáltatta.

Az ezerkilencszázas években rohamosan nőtt a város energia szükséglete. 1903 végén csúcsidőben elérte a 150 kilowattot. A gázvilágítás ekkor még komoly vetélytársa volt a villamos világításnak.

1903-ban az igények növekedése egy újabb 400 lóerős tandem gőzgép üzembe helyezését tette indokolttá. Ennek 280 kilowattos generátora már párhuzamosan volt járatható a 120-as generátorral. A kazánház ugyanekkor két Steinmüller kazánnal bővült.

1906-ban új kazánház építését kezdték meg. Ebbe három új kazánt rendeltek, melyek már 55 négyzetméteres túlhevítővel is rendelkeztek. Ezeket 1911-ben helyezték üzembe.

A gépház kapacitását 500 lóerős tandem gőzgéppel növelték. E gép 400 kilowattos, háromfázisú, 2 kilovoltos üzemfeszültségű generátort hajtott meg.

1910-ben korszerű, 1500 lóerős Láng-Zoelly rendszerű gőzturbinát szereztek be, amit 1912 végén helyeztek üzembe a vele közvetlenül kapcsolt 1200 kilowattos generátorral együtt. Ezzel egyidejűleg lebontásra került az első két 150 lóerős gőzgép. Az erőtelep 1918-ig volt folyamatosan üzemben, amelynek szerepét ekkor a Pécsújhegyi Erőmű vette át. A Légszeszgyár utcai erőtelep látta el 1918. szeptember 26-ig a pécsi közúti villamosvasutat is villamos energiával.

A város fejlődésével, az igények növekedésével az erőtelep technikája azonban nem tudott lépést tartani. A kazánok, a gépek elavultak, versenyképtelenné váltak, s ezt a város és az erőtelep vezetősége együttesen is megállapította. Felmerült tehát egy új, korszerű erőmű létesítésének a szükségszerűsége.

Időközben Pécsújhegyen, a város határában viszonylag nagyteljesítményű erőmű épült, és a DGT vezetősége vállalta, hogy 10 000 kilowatt teljesítményig biztosítja Pécs város villamos energiával való ellátását. Amikor ugyanis a villamos üzem gazdasági és üzembiztonsági előnyei a bányászati körökben ismertté és egyértelművé váltak, a villamosenergia termelés centralizálásának gondolata nagyteljesítményű, központi fekvésű, korszerű erőmű létesítésének irányába mutatott.

Legcélszerűbb megoldásnak a központi szénosztályozó térsége látszott, ahol a minőségi szenek mellett kézenfekvően adódott a középtermék féleségek, az ún. energetikai szenek hasznosításának a lehetősége.

II. A Pécsújhegyi Erőmű

Az energiaszolgáltatási alapszerződést 1914. július 11-én kötötte meg Pécs városa a DGT illetékeseivel. A városnak szánt energia a szerződés szerint háromfázisú, 50 periódusú, 15 000 voltos távvezetéken csatlakozott a meglévő városi hálózathoz. Külön érdekessége volt a szerződésnek az egységárakra vonatkozó fejezet, mely a tarifákat a szén minőségéhez és annak egységárához kötötte. Az egységárat 5 880 kcal/kg fűtőértékű, 13 korona/tonna szénegység árához ill. azok változásához rögzítette. Egy korona szénegységár változás 0,25 fillér/kWh vonzattal bírt, s a szerződést huszonöt évre kötötték. A világítási célokra átadott villamos energiatermelői ára 6,6 fillér volt, míg a közúti vasút fogyasztását 5 fillérrel számolták el. A szerződés megkötését követően azonban pár héten belül kitört a világháború, és ez késleltette az energia átadás-átvétel megvalósítását. Több mint négy év telt el a szerződés megkötése óta, amikor 1918. szeptember 26-án megindulhatott az áramszolgáltatás.

Az első kiépítés, hat darab 14 atmoszférás kazán és két 5 000 kilowattos turbógenerátor utolsó gépegységének üzembe helyezésére 1914 első felében került sor.

1922-ben egy 10 megawattos BBC turbinával és újabb öt, az első kazánokhoz hasonló kivitelű Burghardt gőzkazánnal bővült az erőmű kapacitása. A bővítést a bányák üzembiztonsága és Pécs energia igényének kielégítése indokolta. Annak ellenére történt mindez, hogy ebben az időben az átlagterhelés nem haladta meg a 3 megawattot, s a csúcsterhelés sem volt nagyobb 5,5 megawattnál.

A Mecsek-vidéki erőművek - Pécs, Komló, Máza - ekkor még nem voltak távvezetékkel összekötve, hogy üzemzavar esetén egymást kiegészítve biztosítsák az áramszolgáltatást. A kazánokba a szenet gépi erővel juttatták a tűztérbe, Plutó-Stokker rendszerű tüzelőberendezéssel. Az egymás melletti, alternatív mozgást végző rostély-elemek vályúiban kiképzett levegő-csatornákon keresztüljutott a tűztérbe az égéshez szükséges levegő, s a képződött salak összesülését is megakadályozta a rostélyelemek bolygató mozgása. A meredek forrcsövek kazánonként négy-négy nagyátmérőjű dobba csatlakoztak. A füstgázok hőtartalmát a túlhevítők vették fel, biztosítotva a kilépő 350 fokos túlhevített gőzt.

1931-1932-ben a két, ún. félszabadtéri, 37 atmoszféra nyomású elemes kazánnal és egy 2,8 megawattos előtét turbinával bővült az erőmű. A félszabadtéri megoldás a harmincas évek elején korszerű megoldásnak számított. Az előtét turbina biztosította az összeköttetést a két-paraméterű gőzrendszer között, hasznosítva a hőesést villamos energia formájában. Az új kazánok egyikét, a 12-es számút salakbolygató, ún. kaszkád rostéllyal szerelték fel. Ez megfelelt az összesülő szenek tüzelésére, mert megakadályozta a nagy táblákká összesülő salakréteg kialakulását. A 13. kazánt szakaszos aláfúvású vándorrostéllyal rendelték meg. Ez korszerű tüzelőberendezés volt, de alkalmatlannak bizonyult az összesülő salakot alkotó szénféleségek eltüzelésére. A szén, ill. salak a tűztérben nagy lepénnyé sült össze, így a szén nem tudott kiégni, nagy volt a veszteség, a kazán teljesítménye alig érte el az 50%-ot.

A II. világháború teremtette fokozódó hadiüzemi igények révén, 1942-44-ben két új nagyteljesítményű gőzkazán beépítése vált szükségessé, melyeket Kramer- féle malomtüzeléssel láttak el. A szenet nagyfordulatszámú, páncélozott lapátokkal bíró malmok őrölték, s juttatták a tűztérbe. A füstgázok a kazán tetejére szerelt acéllemez-kéményen keresztül jutottak a légtérbe. A füstgázok portartalmát azonban ekkor még elektrofilterek nem szűrték.

Az erőmű rendelkezésére álló szénféleségek minőségének romlása a kazánok ill. tüzelőberendezések teljesítményét nagy mértékben csökkentette, s azt a kazán többletkapacitást, mely a harmincas években jellemezte a Pécsújhegyi Erőművet, az évek során teljesen felemésztette.

Említettem, a három Mecsek-vidéki erőmű ekkor még nem volt egymással összeköttetésben. Az első, légoltalmi célokat szolgáló távvezetéket 1942-ben építették, de ez a kooperáció lehetőségét még nem biztosította, csupán kiegészítést jelentett. Az 1951-ben kiépített Szedres és Pécs közötti távvezeték Pécsújhegyet is bekapcsolta az országos villamos energia rendszerbe. Ez kedvezően hatott a dél-magyarországi energiaellátás biztonságára, jelentősen csökkent a fogyasztókra is kiható üzemzavarok száma és időtartama.

A kazánok állapota eközben erősen leromlott. A „lúgridegség” jelei mutatkoztak, ezért a vándor-rostélyos kazán üzemeltetése mecsekvidéki szénnel szinte lehetetlenné vált. Idegenből szállított gázdús és nem sülőképes szénnel tudták csak üzemét biztosítani. De a teljesítmény még ez esetben sem érte el az 50 %-ot. A Kramer-tüzelésű kazánoknál forrcső dudorodási jelenségek léptek fel a szén- befúvással szembeni oldalon. Ezek több esetben kirepedtek, s ez a kazán leállásához vezetett. A gyenge minőségű szeneket a Kramer-malmok nem tudták kellőképen kiégetni. Nagy volt a „verőfejek” kopása is, hat naponként 500 kg verőfejet kellett cserélni. Felújításokkal, csőcserékkel próbálkoztak, apró módosításokat hajtottak végre, üzembe állítottak porszén tüzelésű kazánokat is, egyúttal több kazánt ki kellett selejtezni.

A szénellátás

Az erőműbe szállított szén minőségét, főleg a DGT korszakban, a mindenkori piaci érdek határozta meg. A minőségi szenek fűtőértéke volt az értékmérő. Az erőmű részére bocsátott szén minőségét is ez határozta meg. Ebből ered az eltüzelésre kerülő szénfajták minőségének a romlása, a középtermék és palaféleségek, nem utolsó sorban az iszap részarányának a növekedése. A DGT konszern érdekei több esetben a technológiai érdekek fölé emelkedtek, amikor például nagy illótartalmú barnaszenek tüzelésére alkalmas kazánokat rendeltek sülő kőszenek tüzelésére, a kazángyártó céggel való kereskedelmi kapcsolatok ápolása érdekében. Ekkor fordult elő, hogy 100 km-es távolságból kellett barnaszenet beszállítani a pécsi bányákra települt erőmű részére. A 40 tonnás vasúti kocsikban érkező aknaszenek az újhegyi szénmosóba érkeztek, és feldolgozás,mosás, minőségi osztályozás után szállítószalagon jutottak a kazánhombárokba, illetve a szabadtéri tárolóterekre, ahol kb. 5 000 tonna szén tárolására nyílt lehetőség.

 

1999 04 10 cserta 01

 

A 70 m-es salak-pernye hegy a kötélpályával

 

A tűztérben képződött salakot, pernyét serleges kotrórendszer emelte ki a vízzel töltött salaktölcsérből, és rakta be a 600 kg-os függő csillékbe. A salakkal megrakott csilléket kézi erővel tolták a kötélpálya feladó állomásához, ahonnan 45 fokos szögben emelkedő kötélpálya szállította fel a vizes salakot az időközben 70 m magasra megnőtt salakhegyre, a város rettegett porforrására.

 

1999 04 10 cserta 02

 

A város felé száll a pernyével terhelt fekete füst

 

 

1999 04 10 cserta 03

 

A salak-pernyehányó mosatásakor a nagynyomású vizet a déli oldalon vezették fel

 

A nedves állapotban lévő salak, később pedig a malomtüzelésű kazánok pernyéje kiszáradt, s a lassan heggyé növekedett salakdomb nemcsak esztétikailag rontotta a városképet, hanem szeles időben a város, különösen azonban a Gyárváros levegőjét súlyosan terhelte. A salakhegy mára már eltünt. A Pécsi Hőerőmű Rt., a Pécsújhegyi Erőmű jogutódja elmosatta, illetve az építő-anyagipar rendelkezésére bocsátotta. Megszűnt a porforrás, s nem rontja már a városképet sem az egykori „ÚJ HEGY”.

 

1999 04 10 cserta 04

 

A nagynyomású vizet „monitorok" irányítják

 

1999 04 10 cserta 05

 

A hányó mosatás félideje. Előtérben a lemosott vizes pernye

 

 

A vízellátás

 

Az erőmű vízigénye két jelentősebb tételből, a kazánvizek pótlására szolgáló „póttápvízből” és a hűtési célokat szolgáló, a hűtővizek párolgási veszteségét pótló „póthűtővízből” tevődik össze. Artézi kutakból, fakasztott bányavizekből, pl. a Schroll-aknán, továbbá a Tüskés-réten ásott kutakból nyerték a vizet. A vízgondokkal küzdő pécsi vízmű nem tudott résztvenni a vízellátásban. A rendelkezésre álló víz nagyon „kemény” volt, s ennek hatása a későbbiekben erősen érződött a kazánok üzemeltetésében. A hűtővíz hűtésére két nagyteljesítményű hűtőtorony állt rendelkezésre, melyek a gőzturbinák fáradt gőzét hűtötték le. A keringtetett hűtővíz a nem kellő mértékű vízlágyítás hatására kemény maradt. Emiatt a kondenzátorokat kéthetente tisztítani, illetve savazni kellett.

 

 

A gőzszolgáltatás

 

A Pécsújhegyi Erőmű nemcsak villamos energiát termelt, hanem jelentős szerepet vállalt a környező ipari üzemek gőzellátásában is. A DGT szénmosója és brikettgyára mellett a kokszolómű és a betonelemeket gyártó üzem hőigényét is biztosította az újhegyi erőmű. Az új Pécsi Hőerőmű építkezése és a gépszerelés korszakában Pécsújhegy az új erőmű igényeit is kielégítette a távolsági szénszállító szalag hídjára szerelt kb. másfél kilométer hosszú gőz-távvezetéken keresztül. 1964 végéig ezen keresztül az új erőműből kiinduló hő-távvezeték rendszer fűtését is újhegyi gőzzel kellett biztosítani mindaddig, amíg az új erőműben, a kisbővítés keretében létesülő IV-es számú fűtő turbina ezt a feladatot át nem vette. A Pécsújhegyi Erőműben, az első évben 5 234 gigakalória hőt értékesítettek. Ez a mennyiség az évek folyamán fokozatosan nőtt, s 1964-ben már 65 002 gigakalóriának megfelelő hőmennyiséget szolgáltattak.

***

Az 1913 évi indulástól 1946-ig a német DGT konszern tulajdonában volt az erőmű a pécsi bányákkal együtt. 1946-ban, mint német érdekeltségű vállalat a jó- vátételi akció keretében, a potsdami konferencia határozata értelmében a Szovjetunió tulajdonába került. A Magyar-Szovjet Hajózási Rt. (MESZHART) így vált tulajdonosává az Újhegyi Erőműnek és a DGT szénbányáinak.

1955-ben szűnt meg a MESZHART, amikor a magyar állam vette át az objektumokat, és az erőmű a DÉDÁSZ keretében, annak üzemegységeként folytatta tevékenységét, majd 1961. január 1-jétől a Nehézipari Minisztérium döntésével a Pécsi Hőerőműhöz csatolták. Az újhegyi dolgozók az új hőerőmű, illetve a DÉDÁSZ állományába kerültek.

Az átcsatolás időpontjában az újhegyi erőmű mint tartalék erőmű került a Pécsi Hőerőműhöz, és munkanapokon biztosítania kellett a villamosenergia-termelés üzemkészségét és a hőszolgáltató kapacitást.

Ötvenkét évi szolgálat után, 1965-ben vált nélkülözhetővé az újhegyi erőműmatuzsálem, mely a tervezettnél, és az erőműveknél szokásos 25 évnél jóval hosszabb ideig állt a hazai energiarendszer szolgálatában. 1 911 400 000 kWh-t termelt, és ehhez 5 151 000 tonna szenet használt fel. A legtöbb villamos energiát 1952-ben fejlesztették.

A két világháború alatt teljes kapacitással dolgozott az erőmű, s csak a szerb megszállás alatt akadozott a termelés, de akkor is csak a szénhiány miatt. A szerbek a bányák termelését elszállították. A II. világháború végén az erőműben a német csapatok távozása és a szovjet megszállók megjelenése alatt sem szünetelt a termelés. Az üzem folytonossága létfontosságú volt a bányák számára. Az aknákat villamos energia hiányában ugyanis vízelöntés fenyegette volna. Folyamatos volt az üzem az 1956-os események alatt is.

Az erőmű végleges leállításával a hazai energiaipar hányatott életű, gondokkal küzdő, eredményekben gazdag bázisa lépett ki a termelő üzemek sorából, s kiváló szakemberekből álló gárdája az új Pécsi Hőerőműben hasznosította évtizedes tapasztalatait, továbbra is vállalva a becsületes munkát a vállalati hierarchia minden szintjén.

III. A Pécsi Hőerőmű

Az ötvenes évek végén Dél-dunántúl energia igénye 110-120 megawatt volt. A térségben két erőmű, a komlói és a pécsújhegyi termelt villamos energiát. A hiányzó teljesítményt a szedresi ideiglenes transzformátor-állomás, és egy kétrendszerű távvezeték az országos hálózatból szállította Pécs térségébe.

A hazai energiarendszer gerincét képező Ajka-Budapest-Miskolc képzeletbeli vonaltól hozzávetőlegesen 100 km távolságban fekvő Mecsek-vidéki és Kaposvár környéki fogyasztói gócok biztonságos energia ellátásának érdekében született az a döntés, mely a Pécsi - kezdetben Pécsújhegyinek nevezett - Hőerőművet életre hívta.

Az energiaellátás biztonságának javítása mellett a hazai energiaigények rohamos növekedése is új erőmű létesítése mellett szólt. Mecsek szénbányái évtizedes távlatokban is biztosítani tudták egy 100-200 megawatt nagyságrendű erőmű tüzelőanyag bázisát, zömmel hulladékszámba menő, nagy hamutartalmú, olcsó, közepes minőségű palaféleségek formájában. Kézenfekvő volt tehát az új erőmű térségbe való telepítése, melyet az alábbiak is indokoltak: A Pécs-környéki szénbányákból kitermelt szenek a Pécsújhegyi Dúsítóműben kerültek feldolgozásra. E központi széncentrumba volt célszerű telepíteni a napi 5-6 000 tonna szenet igénylő fogyasztót. A közelbe való telepítés a legkorszerűbb, egyben a leggazdaságosabb módszer, a gumihevederes szállítószalag alkalmazását teszi lehetővé.

A dúsítómű mellett éktelenkedő, füstölgő meddőhányó még éghetőt tartalmazó anyagának felhasználására is lehetőség nyílt a közelbe való telepítéssel.

Ez esetben leállíthatóvá vált a közel ötvenéves erőmű-matuzsálem, az Újhegyi Erőmű, ahol a szénportüzelésű kazánokban képződő füstgáz és pernye elektrosztatikus leválasztó nélkül került a város légterébe.

A vízgondokkal küszködő mecsekaljai nagyváros gondjain is nagymértékben segíthetett egy új hőerőmű Pécsre telepítése, amennyiben az erőmű üzemeltetéséhez szükséges Duna-víz-távvezeték kapacitását bővebbre méretezik.

A városközelbe telepített erőmű esetén megteremtődtek a műszaki feltételei egy kombinált, villamos- és hőenergiát szolgáltató erőmű létesítésének, mely az új városrészek kommunális hőigényének kielégítése mellett a város ipari üzemeinek gőzigényét is biztosíthatta. A nagyvárostól délre és a telepítendő erőműtől nyugatra fekvő ingoványos, mocsaras terület, a Tüskés-rét sok millió tonna nedves pernye tárolását tette lehetővé, lehetővé téve a terület hasznosítását. Pécs térségébe telepítve jelentős mértékben javította Pécs város lakáshelyzetét, hisz több száz lakás építésével a zömében pécsi származású dolgozók lakáshoz jutottak.

A város légterének szennyezettsége, továbbá a nyári vízhiány az erőmű tervezésének időszakában is az érdeklődés középpontjában állott. Érthető tehát az előítélet, ugyanis az új létesítményt bizonyos ellenszenv fogadta. Az öreg erőmű sűrű fekete füstöt kibocsátó kéményei, az erőmű tőszomszédságában létesített 75 m magas salak-pernyehegy porzása bőven szolgáltatott alapot erre, s ez a különböző fórumokon, értekezleteken, valamint a sajtó hasábjain is nyilvánosságot kapott.

Az erőmű tervezése 1951-ben kezdődött. Az ERŐTERV hét változatot dolgozott ki. Az Országos Tervhivatal felülbírálta az elképzeléseket, és 1951. november 2-án rögzítette az erőmű beruházási programját: Az Erőmű kapacitása 3x25 MW=75 MW gép és 6x60 t/h=360 t/h gőzkapacitással, továbbá 12 t/h gőzszolgáltatási kapacitással a bőrgyár részére. A vízellátást elsősorban a városi szennyvíz hűtővízként való felhasználásával kívánták megoldani. A salakeltávolítást a közismert pécsi vízhiány miatt ekkor még pneumatikus úton kívánták megoldani.

Az 1951-ben készült programot csak jelentős módosítás után, két éves késéssel 1953-ban hagyta jóvá a Tervhivatal. A késedelem több okra vezethető vissza, de egyik legjelentősebb tényező a kormányprogram megváltozása volt. Az új koncepció szerint nem volt indokolható a túlzott iparosítás, ennek értelmében mindenekelőtt a nehézipar fejlesztését kellett visszafogni, s az addig elhanyagolt mezőgazdaságot előtérbe helyezni. E program keretében állították le például a dunaújvárosi kokszvegyészeti gyár építését is.

Majd ezt követően az új koncepciót elhamarkodottnak, gazdaságilag meg nem alapozottnak nyilvánították, s folytatták a dunaújvárosi nagyberuházást, melynek pécsi, illetve mecseki vonzata is volt. Az új direktívák szerint a mecseki szénbányászatot intenzíven fejleszteni kellett. Új aknák kezdték meg a termelést. Megkezdte a szén szállítását a komlói altáró. Drótkötélpálya épült Petőfi-akna és Hosszú- hetény között, kiépült Hosszúhetény és Pécsújhegy között a vasúti szállítás. A termelés rohamosan növekedett. Fentiek következtében megnőtt az energetikai célokra alkalmas szén iránti igény. Növelte az energetikai szenek mennyiségét az alkalmazott új dúsítási technológia is.

Az 1953. április 27-én jóváhagyott tervfeladatban a fentiek tükröződnek. A szénhelyzet ismeretében 3x32 MW = 96 MW gépteljesítményhez 8 db 60 t/h kazán tervezendő. Az erőmű vízellátását mélyfúrású kutakból, tisztított szennyvízből, és mecseki karsztvizekből tervezték kitermelni. Időközben módosult a salakszállítási technológia is. Környezetvédelmi és egyéb okokból a pneumatikus salak-pernye szállítás helyett hidraulikus technológiára esett a választás, ami jelentős többlet-vízigénnyel járt. Egy Duna-parti vízkivételi mű és hozzátartozó nagynyomású szivattyútelep és távvezeték megépítésére készült terv, melyet 1956. április 12-én hagyott jóvá a Minisztertanács Elnöke. A vízkivételi mű kapacitása: 50 000 m3/nap volt, amelyből 10 000 m3/nap a Mohácsi Farostlemezgyárat illette meg. A napi kapacitásból 21 000 m3 a Hőerőmű, 19 000 m3 a város és ipari üzemeinek kontingense. A felmelegedett hűtővíz visszahűtésére mesterséges szellőzésű hűtőházakat terveztek.

 

1999 04 10 cserta 06

 

A 4,5 m hosszú, 3 m átmérőjű szénörlő malom szerelése

 

Az erőmű épületei, gépészeti berendezései nemcsak hazai vonatkozásban, hanem európai viszonylatban is sok esetben újszerűek, egyedülállóak voltak.

 

1999 04 10 cserta 07

 

Az udvari széntér

 

1999 04 10 cserta 08

 

A főépület: bunkertér, kazánház, tápház, gépház

 

Magyarországon, az ötvenes években még nem volt 40 km-t meghaladó hosszúságú, nagyteljesítményű, 700 mm átmérőjű víztávvezeték, mely naponta 40 000 m3 víz szállítására lett volna képes.

Európában csak Belgiumban van egy olyan széntüzelésű erőmű, ahol a pécsihez hasonló gyengeminőségű, nagy hamutartalmú szenet tüzelnek. A tervezésnél alapul vett szénkeverék hamu- és nedvességtartalma meghaladta a 60%-ot.

 

1999 04 10 cserta 09

 

Az elemeket sík terepen készítették

 

1999 04 10 cserta 10

 

Előtérben az emelő bikák. Háttérben a felvonulási lakótelep, a pala-meddőhányó és a salak-pernyehányó

 

A betervezett kazán nagyság alatta maradt a nagy kazángyárak által tervezettekének méretéhez, ennek ellenére a kazántervezők tudását és bátorságát dícséri, hogy az adott gyenge minőségű szén tüzelésére, ill. tervezésére vállalkoztak.

 

1999 04 10 cserta 11

 

Hazai vonatkozásban teljesen újszerű volt a szénőrlő-technológia. A nagy ballaszt tartamú szén kellő finomságúra való megőrlésére csak az ún. golyós malmokat tartották megfelelőnek. A jó kiégést biztosító őrlési finomságot a malommal egybekapcsolt légszér biztosítja. A megfelelően megőrölt szénpornak csak 15 %-a maradhat fenn a szitán. A maximális szénporszem nagyság 70 mikron. A nyersszén szárítását is a malomrendszer végzi, s a megszárított szén kerül a 40 000 acélgolyóval töltött és percenként 17,5 fordulattal forgó, vízszintes tengelyű, 45 mm-es páncélzatú malomba. A 4,5 m hosszú, 3 m átmérőjű ún. csőmalomba töltött őrlőgolyó súlya 42,5 tonna. A hajtómotor 580 kilowatt teljesítményű.

 

1999 04 10 cserta 12

 

A turbógenerátorok terme

 

Egyedülálló volt a pécsi szénellátó rendszer is. Az erőműben tizenhét-fajta, rendkívül eltérő tulajdonságú és minőségű szenet tüzelnek, iszapféleségektől a meddőhányókról származó, de még éghetőt tartalmazó palaféleségekig bezárólag. A szenek összekeverését erre a célra kialakított „keverőállomásban” végezik. A hombárokból, adagoló- és szalagrendszerekből kiképzett keverőműben egyidőben nyolcfajta szénből lehet összekeverni a kívánt minőségű keveréket.

 

1999 04 10 cserta 13

 

Mechanikus elven működő „füst-tisztítás”

 

1999 04 10 cserta 14

 

A zagyteret pormentesítő öntözővíz-rendszer

 

A szénbányákból ill. a szénmosóból vasúti kocsiban, vagy nagyteljesítményű szállítószalagon érkezik a szén. A komlói szén a Mecseket megkerülve MÁV vonalon érkezik a keverőállomásba, vagy kerül közvetlenül az erőmű udvari széntárolóba, ikervagon-buktató közbeiktatásával.

 

1999 04 10 cserta 15

 

A hűtőház

 

A nyolc kazános, három gépes kiépítettségű erőmű speciális épülete 9 000 m2 alapterületű, melynek légtere 310 000 légm3. E főépület négy főrészre, gépházra, tápházra, kazánházra és bunkertérre tagozódik. A gépház fesztávolsága: 25,15 m; a tápházé: 9,20 m; a kazánházé: 19,20 m; a bunkertéré: 19,25 m. A vezénylőterem épületét zárt folyosó köti össze a főépülettel. A zárt kapcsolótér a vezénylőteremtől keletre, a 120 kilovoltos szabadtéri állomás a vezénylőtől délre helyezkedik el. A főépület tervezője, a Kossuth-díjas Mátray Gyula, újszerű, különleges megoldásokat alkalmazott. A szerkezet felépítése az ún. többrendeltetésű panelkonstrukció, melynek lényege az óriásméretű panelpillér, a csőpillér és az acélrudas dongaelem. Az 50 tonnát is meghaladó súlyú elemeket sík terepen, vízszintes helyzetben készítették és két 30 tonnás emelőbikával emelték a helyére. A beemelt hatalmas elemeket a belső oldalon kiképzett darupálya rögzíti, mely két 50 tonnás darunak ad alátámasztást. Az erőmű építése 1955 október havában kezdődött a 26. sz.Állami Építőipari Vállalat kivitelezésében. A gépészeti szerelés 1958 júliusában indult.

 

1999 04 10 cserta 16

 

Szerelik a ventillátort, a járókerék átmérője 5460 mm

 

Úttörő jelentőségű volt a kazánok szerelésénél az először Pécsett alkalmazott úgynevezett blokk-szerelési eljárás, mely a gyártási munka fokozott gépesítésében nyilvánult meg. A blokk-szerelés során az eddig 70-80 ezer részből összeszerelt kazánt a gyártóműben, vagy pedig az erőmű területén létesített előszerelő téren rakták össze nagyobb egységekké, ún. blokkokká. Egy kazán 50-60 blokkból áll. Az összeszerelt blokkokat platókocsira emelve szállították a kazánházba, ahol a szerelést kazánházi daru segítségével végezték. A 3. és 4. számú kazán szerelésével egyidőben kezdődött meg a II. számú, a gépház közepére tervezett 32 megawattos turbógenerátor szerelése. Ez a turbina a 3. és 4. számú kazánokkal „blokk-kapcsolásban” épült. Egy 32 megawattos turbina gőzigényét két kazán tudja kielégíteni. A tervfeladat szerint a 7. és 8. számú kazán tartalékot képezett, hogy bármelyik kazán meghibásodása esetén pótolni tudja a kiesett kazánt.

A két kazánnal egyidőben elkészültek a transzformátorok szerelésével, befejeződött a száz méteres kémény építése, a 4. számú kazán „kifőzése”, s a Il-es generátor fűtése, a védelmi berendezések próbája, a generátorvédelem felülvizsgálata. A fő-gőzvezeték „kifúvatása” után a ll-es turbina első megforgatására került sor.

A sikeres védelmi próbák után 1959. december 23-án, 19.55 kor kapcsolták hálózatra a II. számú turbógenerátort.

A kazánház közepén felépített 4-es számú kazántól jobbra-balra épültek a többiek, 3-6 hónapos időközben úgy, hogy a 8-as kazán 1962-ben kezdhette meg a termelést.

A Il-es turbógenerátor üzembe helyezését követően az I-es gép 1960 októberében, a III-as gépegység 1961 augusztusában kezdte meg a villamos energia termelést. Ezzel az eseménnyel a Pécsi Hőerőmű elérte a tervdokumentációban rögzített 96 megawattos teljes kiépítettségét.

A kazánokat a Magyar Hajó- és Darugyár gyártotta az Erőmű Kazánszerkesztési Iroda tervei alapján. A meredekcsöves, sugárzó rendszerű gőzkazán állandó teljesítménye 60 t/h. Az engedélyezett kazánnyomás 86 bar, a túlhevítőből kilépő gőz nyomása 74 bar. A tervezett kazánhatásfok 73,29%. A sugárzó rendszerű gőzkazánoknál a tűztérben felszabadult hőenergia főleg sugárzás útján jut el a tűzteret határoló csőkötegeken keresztül a kazánvízhez, gőzhöz. A tűztér négy sarkában kiképzett égőkön keresztül jut a forró levegővel összekevert szénpor a tűztérbe, ahol 2-3 sec alatt kiég és a kémény felé távozik. A kazán indításakor olajégővel gyújtják be a szénpor-levegő keveréket. A forró levegőt a tűztérből távozó forró füstgázok fűtik fel a „léghevítők” közbejöttével. A forró füstgázokkal szárítják a szénőrlő malmokba adagolt nyers szenet is. A kazánból kilépő füstgázokat a kazán után kapcsolt Van Tongeren-rendszerű porleválasztók szabadítják meg a portól. Ezen mechanikus elven működő porleválasztókat 1965-66-ban német gyártmányú elektrosztatikus pernyeleválasztókkal cserélték le, melyek leválasztási hatásfoka elérte a 99,5%-ot. A leválasztott port-pernyét fluid állapotban szállítják a Seifert rendszerű elmosató berendezésbe ill. zagytérre. A pernye értékesíthető.

A malmokban megőrölt szénpor a leválasztóba, majd a szénpor-hombárba kerül. A tűztérbe juttatandó szénpor mennyiségét cellás adagolók végzik. A kazánokban képződő és a pernyeválasztókban leválasztott pernye kiszállítását egy hidraulikus rendszer biztosítja. A salak-pernye keverékét, a „zagyot”, vízzel keverve szállítják a zagytérre. A vizet a visszaforgatott zagyvízből, tisztított szennyvízből ill. Duna-vízből biztosítják.

A kazánok műszereit, irányítástechnikáját a német ASKANIA cég ill. az osztrák NORMA gyár szállította. Az őrlőberendezés, a turbina és a tápház irányítás technikáját a csehszlovák REGULA cég gyártotta.

A gépházba beszerelt három gőzturbina azonos kivitelű és teljesítményű, Láng-BBC típusú, rudazatnélküli, hidraulikus szabályozással ellátott, akciós-reakciós gőzturbina, tengelykapcsolón mérve 32 megawatt teljesítőképességgel. Fordulatszám: 3000 ford/perc.

A kétházas kondenzációs gőzturbinának négy, nem szabályozott elvétele van. A belépő hűtővíz hőmérséklet 16 C fok, a hűtővízszükséglet: 6500 m3/óra. A két részre osztott turbina nagynyomású részében egy kétfokozatú Curtis-kerék és 34 reakciós lapátsor található. A kisnyomású házban 21 lapátsoron fejeződik be az expanzió. A turbinába ömlő gőz mennyiségét öt szelep szabályozza.

A turbinában munkát végzett gőz rejtett hőtartalmának eltávolítására szolgáló 2500 négyzetméter hűtőfelületű kondenzátorba 4 760 db 6,5 m hosszú sárgaréz hűtőcső van beszerelve. A kondenzátorban vízzé kondenzálódott gőzt szivattyúk szállítják vissza az előmelegítő rendszerbe ill. a kazánba. A generátorban képződő hőt körlég-hűtő közbejöttével ugyancsak hűtővíz távolítja el. A hűtővizeket két hűtőszivattyú biztosítja és juttatja a hűtőházakba. A hűtővizek hőmérséklete a kondenzátorokban megemelkedik. A hűtővizeket az ún. hűtőházakban hűtik vissza, ventillátorok segítségével. A hűtőházakban a szétpermetezett vizet az ellenáramban haladó levegő lehűti és jelentős részét elpárologtatja. Ez a hűtővíz-veszteség. Az elpárolgó hűtővíz mennyisége hozzávetőlegesen azonos a lehűtendő gőz mennyiségével. Egy kg fáradt gőz hőtartalmát kb. 60 kg vízzel lehet elvonni, s vízzé kondenzálni, miközben a hűtővíz hőmérséklete kb. 10 C fokkal megemelkedik, és kb. 1 kg hűtővíz elpárolog. Az óránként elpárolgó hűtővíz mennyisége tehát a kondenzátorba áramló gőz mennyiségével azonos. A három kondenzációs turbina óránkénti hűtővízigénye, teljes kiterhelés esetén 19 500 m3, s közben 120-125 tonna párolog el, amit pótolni kell megfelelően előkészített, lágyított pótvízzel.

A 96 megawattos erőmű hűtővizét öt mesterséges szellőzésű cellás rendszerű, 4500 m3/h teljesítményű hűtőház hűti vissza. E hűtőházak nyolc-nyolc cellásak, s amesterséges szellőzést minden cellában egy- egy, összesen negyven nagyteljesítményű ventillátor végzi. A magasban vezetett csatornákból szóró tányérra hulló, és ott szétporlasztott hűtővíz kezdetben falécekből, farácsokból álló hűtőszerkezetekre hullott és lehűlt. A faszerkezetek nagyon gyorsan, két éven belül elkorhadtak és rontották a hűtőházak hatásfokát. Ezt kiküszöbölendő a farácsok helyett polietilénből készült, fröccsöntött betétek alkalmazására tértek át, s azóta minden hűtőházban ilyen betéteket alkalmaznak.

A víz tehát nélkülözhetetlen eleme a hőerőműveknek. Döntően befolyásolja egy erőmű telepítését. Ez a megállapítás a Pécsi Hőerőműre is vonatkozik és fokozottan érvényesül, mert szorosan kapcsolódik Pécs város súlyos vízhiányával. Az erőmű vízellátásának tervezésekor Pécs város vízigényét is figyelembe vették. Az erőmű napi 21 000 m3 Duna-vízigényével szemben a mohácsi vízművet 40 000 m3 napi teljesítményűre tervezték. A Dunából kiemelt vizet a szivattyúk a derítőműbe szállították, ahonnét nagynyomású szivattyúk nyomták fel 700 mm belső átmérőjű acélcsöveken Pécsre ill. az üszögi 30 000 m3 kapacitású víztárolóba. A homokfogóból, „flokkulátorból” és függőleges áramlású ülepítő medencéből álló műben a szilárd, mechanikus szennyeződésektől szabadul meg a Duna-víz. A derítés hatásfokának javítása érdekében alumínium szulfátot adagolnak a nyers Duna-vízhez. A derített Duna-vizet 500 m3-es tárolómedencéből szívják ki a nagynyomású szivattyúk és egy-lépcsőben nyomják fel Pécsre. A szivattyúk teljesítménye mindkét szivattyúműben azonos. A felnyomott Duna-vizet az üszögi víztározóban osztják el.

 

1999 04 10 cserta 17

 

A 35 kilovoltos alállomás kapcsolója

 

A Mohácsról érkező vizet Pécsett további kezelésnek vetik alá. A hőerőműnek négy vízrendszere van. A hűtővizek rendszere, a pót-tápvízrendszer, a zagyvíz-rendszer és ivóvíz-rendszer. Ez utóbbit a városi vízmű látja el.

A hűtőházak részére, a csepp- veszteséget is figyelembe véve, naponta kb. 15-16 000 m3 Duna-vizet kell előkészíteni, lelágyítani. A dekarbonizáló technológia keretében mésztejjel végzik a lágyítást és kavicsszűrőkben távolítják el a le nem ülepedett karbonátokat és egyéb szennyeződéseket. A kazánvíz-veszteséget a póttápvíz-rendszer pótolja. Ez a víz is a dekarbonizált vízből készül ún. teljes sótalanító rendszerben. A mésszel előlágyított vízből kémiai úton közelítőleg ionmentes vizet állítanak elő, két lépésben, műgyanta segítségével. A sótalanítás közben kimerült műgyantákat savas-lúgos kezeléssel regenerálják.

A zagyvíz-rendszer a kazánokban képződött salak-pernye eltávolítást szolgálja. Egy kg salak-pernye eltávolításához kb. 5-6 liter vízre van szükség. A salak-pernye-víz keveréket, a zagyot, csővezetéken szállítják ki az erőműtől nyugatra elterülő ingoványos területre, a Tüskés-rétre, és az ún. zagykazettákban tárolják. A zagy szilárd részecskéinek leülepedése után a vizet visszaszivattyúzzák az erőműbe ismételt felhasználás céljából. E szállítási rendszer veszteségeit pótolja a „pót-zagyvíz”. Kezdetben Duna-vízzel, későbbiekben tisztított városi szennyvízzel ill. egyéb hulladékvízzel pótolták a rendszer veszteségeit.

Az erőmű villamos főberendezéseit blokkrendszerben építették ki. Az első három gépegység GANZ gyártmányú generátor. Az erőmű első indulásakor a II-es generátort rákapcsolták az országos hálózatra.

A házi üzemi villamos önfogyasztás energiaszükségletét 3 kilovoltos hálózatból biztosítják. Ezek a rendszerek az ún. „hónalj-transzformátorokból” kapják a villamos energiát, közvetlenül a generátorok gyűjtősínéről ágazva le. A generátorokban képződő hőt vízzel hűtött „körléghűtők” hozzák ki a rendszerből.

 

1999 04 10 cserta 18

 

A 120 kilovoltos alállomás kapcsolója

 

Az erőműben két villamos alállomás található. A 35 kilovoltos és a 120 kilovoltos. Mindkettő két gyűjtősínes. A két alállomást „kuplung” transzformátorok kötik össze.

Egy különálló épület legfelső szintjén, a villamos vezénylőben helyezték el mindazon készülékeket és az ún. sémákat, elrendezési vázlatokat, amelyekkel az erőmű villamos berendezéseit ill. üzemét irányítják. A személyi feltételeket a vezénylőbe telepített kezelőszemélyzet, vezető és beosztott elektrikus biztosítja. A tizenhét-mezős, 120 kilovoltos alállomásról nyolc 120 kilovoltos távvezeték és két kooperációs távvezeték ágazik le. Ez utóbbi kettő biztosítja az összeköttetést a 35 és 120 kilovoltos alállomások között. A 35-ös alállomás huszonnégy mezőből álló zárttéri kapcsolótér. Innen ágaznak le a sugaras légvezetékek, a Pécs városi és a bányavonalak légvezetékei, és a két indítótranszformátor, ill. az ún. kuplung-trafók. A pneumatikus működtetésű megszakítókat 10-20 bar nyomású levegő működteti. E nagynyomású levegőt kompresszortelep biztosítja. Az egyenáramú berendezések táplálására akkumulátor-telep áll rendelkezésre, melyet 24 kilowatt teljesítményű motordinamó - szelén egyenirányító - táplál.

A pécsi erőmű kapacitása a 96 megawattos első kiépítés után (ún. „alaperőmű”), kétszer került bővítésre. Az ún. „kisbővítés” keretében, 1966-ban egy 22,4 megawattos kettős elvételes kondenzációs gőzturbinával, a „nagybővítés” alkalmával két darab 50 megawattos kondenzációs gépegységgel bővült és ezzel a pécsi erőmű elérte a 214,6 megawattos kiépítettségét.

 

(A fotók a szerzőtől származnak)