Cikkek

Olasz István: A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának munkássága II.

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 4. szám, 55-62. oldal

Letöltés: pdf20


Olasz István

 

AZ ERZSÉBET TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZKARÁNAK MUNKÁSSÁGA II.

 

A kor szellemi áramlatai

 

 

 

Nagy tanáregyéniségek a karon

 

Magyarországon az 1922. évet a jelen dolgozat szempontjából Horváth János Magyar irodalom-ismeret című tanulmányának és az Erzsébet Tudományegyetem későbbi irodalomtörténet-professzorának, Tolnai Vilmosnak első irodalomelméleti módszertanunkként számon tartott Bevezetés az irodalomtudományba című könyve, valamint a Horváth-tanulmányt közlő Minerva folyóirat megjelenése fémjelezte. Mind a tanulmány, mind a folyóirat, mind a könyv nagy teoretikai fontossággal bír irodalomelméletünk fejlődésében.

Az utódok által gyakran pozitivistaként emlegetett Tolnai Vilmos ekkor még nem tartozott az egyetem kötelékébe, de már alapító tagja volt a folyóiratot kiadó Minerva Társaságnak, Horváth Jánossal együtt. A társaság tagjai még Pesten léptek egymással kapcsolatba. Zolnai Béla, (Halasy-) Nagy József szintén közéjük tartozott. A még Pozsonyban kinevezett professzori kar 10 tagjából három volt szintén alapító: Kornis Gyula, Thienemann Tivadar (ő volt egyben a Társaság titkára is) és Lukinich Imre. Magát a Társaságot Poszler György okkal nevezi a magyar irodalomtudományt a korszerűnek látszó európai irányzatokhoz igazító első kísérletnek.[1] Létrehozója, szellemi irányítója mindvégig Thienemann. Célja valóban a hazai tudományos élet felfrissítése volt, és nem kifejezetten a német szellemtörténeti áramlat hazai elterjesztése. A Minerva folyóirat és gárdája tevékenységében mint jelenségben ezért szerencsésebb is nem elsősorban a pozitivizmus ellen fellépő új szellemtörténeti felfogás harcát látni, hanem inkább az ókonzervatív hivatalos katedratudománnyal szembeszállni akaró, frissebb tájékozódás fellépését. Maga az alapító is csupán a „szellemi élet történetének művelése” jelszó alatt indította meg tevékenységüket, tudván, hogy törekvései eltérnek a német szellemtudományokétól. („Akiket gyűlésre összehívtam, Pauler Ákos, Kornis, Nagy József kivételével azoknak édes-kevés közük volt a filozófiához, Dilthey nevét sohasem hallották.”)2 A Társaság a Pozsonyból Pécsre helyezett egyetem érdekének szolgálni akarás címén szerveződött. Tagjai közül a későbbiekben többen oktatóivá váltak az Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának, és a Minerva folyóirat is Pécsett jelent meg. Az elmondottak azonban jól dokumentálják, hogy a későbbiek során a szellemtörténet sajátos magyar változatát megteremtő fellépés nem Pécshez kötődik, sőt, még csak nem is feltétlenül az egyetemhez, a bölcsészkarhoz. A Minervában nem szabad az Erzsébet Tudományegyetem professzori körének folyóiratát látni, létrehozója nem a Pécs városi vagy a város egyetemén érvényesülő „genius loci” volt, jóllehet a köztudat, különösen a pécsi lokálpatriotizmus általában így tartja számon.

A folyóiratban 22 éves fennállása alatt mintegy 180 publikáció jelent meg. Ezek egyharmadát írták olyan szerzők, akik az Erzsébet Tudományegyetemmel oktatókként álltak kapcsolatban. A legtöbb cikket Zolnai Béla, Thienemann Tivadar, Szekfű Gyula, Nagy József, Máté Károly, Prohászka Lajos írták. De helyt adtak például a szemléletüktől távol álló Császár Elemér vagy Hornyánszki Gyula publikációinak is. A megjelent cikkek a történelem-szemlélettel, a történetfilozófia területével, az irodalom elméletével és történetével, művelődés- és gondolkodás-történettel, általános és alkalmazott nyelvészettel, irodalmi összehasonlítással és hatásvizsgálattal, stilisztikával, pedagógiával, művészettörténettel, művészetfilozófiával foglalkoztak. A legterjedelmesebb listát a művelődés és a gondolkodás történetével foglalkozó közlemények címéből lehetne összeállítani. A lap első két száma két nagyobb tanulmányt közöl, az egyiket Thienemann írta. Pauler Ákost állította gondolatmenete középpontjába, a pozitivizmus iskoláján nevelkedett, a kor mezőnyéből kiemelkedő filozófust, aki Bolzano, Brentano hatását viselő nézeteivel a husserli fenomenológia gondolatrendszerének egyes elemeivel egybevethető gondolatokig jutott, és akinek tipológiai fejtegetései előzményeit jelentik a szellemtörténeti alapú néplélek elméleteknek. Thienemann tanulmánya az angol és a francia felvilágosodás empirikus nézetrendszereit a német tudományosság világába kívülről került elemnek tekintette, amely a tényközpontú gondolkodást tette meg a tudomány legelső feladatának. Szerinte ugyanis ezek a nézetrendszerek „a tudomány horizontját az érzéki jelenségekre redukálták,” és le akartak számolni a puszta valóság megismerésén túlmenő minden törekvéssel, mint „meddő álomhüvelyezéssel.”[2] Thienemann maga is elismeri, hogy ennek a szemléletnek igen sok fontos eredménye lett, köztük múltunk tudományos alapú megismerése. Azonban megjelent annak veszélye, hogy a pusztán anyagi elváltozások vizsgálatára hagyatkozó történettudományokból kiszorul az ember és az „ember mivoltával adott szellemi tényezők összessége”, és ezért félő, hogy így „a történelem sivár kőtengerhez lesz hasonló, kihal belőle minden szerves élet és marad a tömérdek mozdulatlan anyag, amely kényelmesen felmérhető és leltározható.”4 A pozitív módszer comteiánus híveit a szellemtörténet azzal vádolta, hogy módszerükben az egyedül üdvözítő, helyes módszert látták. A pozitív módszer eredményességében Thienemann nem az egyedül helyesként meglelt módszert látta, mondván, hogy az eredményesség nem magából a módszerből fakad, hanem a múlt tárgyszerű felfogásából. Azonban az anyagon túlnövő szellemi összefüggések vizsgálatát is fontosnak tartja, mert e nélkül az ember igazi lényegét nem lehet megragadni. A pozitív módszer a történettudományokban is csupán fizikai tüneményt látott, Thienemann idézi Taine-t, aki Darwin hatására „már úgy nézte a múzeumokban a szobrokat, a könyvtárakban a könyveket, mint a botanikus kertben a növényeket vagy az állattárban az állatokat, mindkét helyen szemünkbe tűnnek a származástan bizonyítékai.”[3] Dilthey-nél azonban a történelem nem más, „mint annak a végnélküli kérdésnek a megoldása: mi az ember-titok?”[4] A szellemtörténeti felfogás a világ szellemi egységének gondolatára építve vélte megtalálni azt az egységes világképet, amelyik megadja a harmónia, a teljesség elvesztett élményét. A világ szellemi előrehaladásában viszont megkülönbözteti a „haladás” fogalmától a „fejlődés” fogalmát, amelyet szellemi fejlődésként értékel. Ezt a Dilthey koncepciójára alapozódó gondolatot állítja híres Irodalomtörténeti alapfogalmak című munkája középpontjába is. Bebizonyítja, hogy a fejlődés a maga kontinuitásában nem csupán egymást váltó formációk sora, hanem a szellemiség egyre magasabb fokán álló formációk megjelenése az irodalomtörténeti folyamatban is, akárcsak másutt. Olyan folyamat, amelyik az elvont fogalmi világ felé halad, visszafordíthatatlanul, és anélkül, hogy valaha is lezárulna, mindebben pedig a szellem hegeli öneszmélését látja. Így az Alapfogalmak lényegében tudattörténet, amelynek legnagyobb jelentősége az, hogy egyén és közösség viszonyának kulturális és tudati összefüggéseit elemezve első és igazán hatékony jelentkezése a magyarországi szociálpszichológiának és irodalomszociológiának is.

Az Irodalomtörténeti Intézet élén a kar tizenhét éves fennállása alatt tizenkét évig Tolnai Vilmos állt. Amikor 1925-ben Nagy József hívására és ajánlására nyilvános, rendes tanári kinevezést kapott az egyetemre, személye a bölcsészkar oktatói előtt már régtől ismert volt, a Minerva Társaság alapító tagjaként Thienemann Tivadarral is személyes kapcsolatban állt. Ismertté tették nevét sokoldalú, alapos publikációi is, amelyek köréből a hírhedt Thaly-perben írott cikkei különösen népszerűek voltak. A nyelvet az irodalmi kifejezés legfontosabb eszközének tekintette. A nyelv és az irodalom funkcionális egységének szemléletével a funkcionális stilisztika iskoláját honosította meg irodalomtudományunkban. Azt vallotta, hogy a vizsgálat, az elemzés számára csak filológiai, irodalomtörténeti szempontok lehetnek irányadóak. Pozitivista módszere tiszteletreméltó és ma is mintaszerű: a származás, a lelőhely tisztázása, a kézirat felkutatása, szövegkritikai vizsgálata, a változatok összegyűjtése, a nyelvi, szókincstani, stilisztikai vizsgálódás adatainak egybevetése, a verselés, a rímek, a műfaj, az események összehasonlító elemzése, a gondolati anyag korszerűségének vizsgálata és Thaly Kálmán egyéb kiadványaival, verseivel való egyeztetés alapján mutatta ki Riedl Frigyessel egyidejűleg a Thaly-féle kuruc balladák hitelességének kétes voltát, és kidolgozta kettejük állításának egzakt bizonyítását. Az ideál és a kedvenc Arany volt, irodalomtörténeti munkájának fő területe azonban, ahol legmélyebbre ásott, Madách munkásságának vizsgálata. Tolnai Vilmos tárta fel a Tragédia forrásait, ő adta ki első hiteles szövegét, nagy igényességű, lenyűgöző tudományos felkészültségen alapuló szövegkritikai kiadásként. Élete sajnos nem adott rá időt, hogy megírhassa a tervezett nagy összegzést, amelyik Madách-kutatásait fogta volna egybe.

Jelentős munkája Széchenyi döblingi hagyatékának az Irodalomtörténeti Társaság megbízásából történt, hallatlan filológiai pontosságú feldolgozása és kiadása is. De a 20. század is érdekelte, halála előtt két féléven át Adyról (!) adott elő. Az irodalomelmélet terén kifejtett munkásságához tartozik, hogy ő írta meg első irodalomtörténeti módszertanunkat (Bevezetés az irodalomtudományba, 1922). Cikkeinek, dolgozatainak száma rengeteg. Kozocsa Sándor felmérése szerint harminc önállóan megjelent munkát, hétszázhatvanhat tanulmányt és cikket, száznegyvenhét bírálatot számolhatunk meg életművében.[5] Tolnai Vilmost a tudományos közvélemény szívesen bélyegzi a „pozitivista” címkével. Tény, hogy egyetemi évei alatt, amikor tudományos munkásságát már elkezdte, a pozitivista tudományosság volt tanárai körében az uralkodó szemlélet. Beöthy, Budenz, Simonyi voltak a tanárai és különösen Gyulai hatott rá, de később messze jutott tőlük. A rendszerezés, a tények aprólékos leírása emlékeztet ugyan a pozitivista módszerre, a szemlélete azonban sokkal átfogóbb. Tolnai Vilmos csak annyira pozitivista, amennyire a filológia maga is e szellemi vonulat keretei között fejlődött fontos tudományos módszerré.

Tolnai elsősorban filológus volt, filológusként pedig igen komplex szemlélettel egyesítette mind a forráskutatás, mind a szövegkritika, mind a szövegelemzés szempontjait egy-egy tény feltárásakor, hatalmas tudásanyagot és tudósi morált érvényesítve.

Ugyanezt a tiszta morált látjuk érvényesülni Tolnai Vilmos barátjának, beszéd- és vitapartnerének, a szellemtörténeti áramlat másik neves pécsi képviselőjének, Fülep Lajosnak munkásságában. Ő vitathatatlanul egyik vezéregyénisége volt a progressziónak, nagy szerepet játszott a népi írók mozgalmának megindulásában és a történetfilozófiai, művészetfilozófiai indíttatású 20. századi magyar művészettudomány létrejöttében.

Történetfelfogása szintén Hegel nézetrendszerére alapul: a történelmet ő is az idea megvalósulásának folyamataként értelmezte. Nézetei a tartalom és a forma viszonyának meghatározásában mutatkoznak leginkább hegeli megalapozottságúaknak: a forma Fülep szerint a szellem megnyilvánulási lehetősége. A forma ezért Fülep számára egyrészt jelentés, aminek feltárásához a formai elemeken át, elemzéssel lehet eljutni, másrészt filozófiai értelemben zárt rendszer, sőt ideális világkép, vagyis a szellemnek a valóságban való megtestesülése.

Fülep Lajos 1930-ban kérte a pécsi bölcsészkartól magántanári habilitációját. A kari ülés a magántanári kollokviumot feleslegesnek ítélte és próbaelőadásra bocsátotta, amit Művészet és valóság címmel tartott meg. Ezután az 1931/32. tanév második félévétől kezdődően megkezdte előadásait a Filozófiai Intézet tanrendjében, A művészetek története címmel. 1936-39 között az Olasz Intézetben, 1939/40- ben ismét a Filozófiai Intézet tanrendjében tartotta előadásait. A tudat, a szellem embereként a létbeli otthontalanság attitűdjét zengővárkonyi református papként tudatosan vállaló Fülep Lajos az állandó emigráció állapotában élve is követte a kultúra alakulását. Széles körben tájékozódott és ápolta kapcsolatait. Amikor 1927-ben Magyarországra látogatott az egykori Vasárnapi körbéli társ, Mannheim Károly, felkereste zengővárkonyi visszavonultságában és érzékelte, hogy Fülep meghatározó tényező, a szellemi orientáció funkcióját betöltő szereppel bír az országban. A Válasz megindításában játszott szerepe és a Szép Szóval tartott kapcsolata jelzi, hogy a fiatalabb generáció komolyan számított a személyére, szellemi impulzusokat várt tőle.[6] Az 1923-ban kiadott Magyar művészet című könyve, az ugyanebben az évben megjelent Művészet és világnézet című tanulmánya Pogány Kálmán Ars Una művészettörténeti folyóiratában, a Nyugat 1931-ben folytatott szellemtörténeti vitájában való megszólalása és a Németh László szerkesztette Válasz élére írt tanulmány, A nemzeti öncélúság alapozta meg ezt a személye iránti figyelmet.

Amikor 1947-ben Keresztúri Dezső kultuszminiszterként Pestre vitte professzornak, végre méltó helyre került, de a nézeteit összegző nagy esztétikai munka hosszú élete végéig sem állt már össze.

A másik nagy „száműzött,” Kerényi Károly, akit Thienemann Pestre kerülésének évében, 1934-ben neveztek ki pécsi professzornak a Classica-philologiai Intézet élére. Száműzetésének oka ugyanaz volt, ami Thienemann törekvéseinek is középpontjában állt, hogy a lapos konzervativizmussal szemben friss mozgást akart vinni a tudományos életbe, bár Kerényi ezt hevesebben, a direkt szembefordulás kockázatát is vállalva tette. Pécsre kerülése után ő lett az egyetemen a szellemtörténeti irányzat legkiemelkedőbb képviselője. Vallástörténész volt, nézetrendszerét szintén a német filozófia hatása formálta. Lázadása az ókortudomány megértésének, értelmezésének megújítását akarta elérni. A szellemtörténeti felfogás abban mutatkozik meg nézeteiben, hogy azok nem fogadják el az antikvitás értelmezésének lezárt voltát, hanem a mindig újrakezdődő értelmezés jogosultságát követelik. A konzervativizmust élesen bíráló fellépése a Philológiai Társaság 1930. évi közgyűlésén a tudományos élet középpontjából a hivatalos katedratudomány képviselői által való kiszorítását eredményezte. Kerényi tudományos igénnyel kutatta a mítoszokat. Egyaránt elhatárolta magát a George-kör hérosz-kultuszától, vitalizmusától, vagy az antikvitást a közéleti összefüggések párhuzamába kényszerítő aktualizálástól, de a szellemtörténetnek attól a felfogásától is, hogy a történelem értelmezése tulajdonképpen a beleélés művészete. Az ókort az ókori lelkiség felől akarta megérteni, és az antik vallásosságot tette meg az antikvitás titkait megnyitó kulcsnak. Ebben ő is az „elveszett harmónia” problémáját és visszaszerzésének lehetőségét fedezte fel: az antik vallást a keresztény vallással együtt csupán egy adott kor tudati vetületének látta, de a vallásos érzést magát öröknek, az emberi tudat tartozékának vette, és az egyes korok vallásos meggyőződését a szellem megnyilatkozási formáiként értelmezte.

A tudomány felelősségét hirdető, az igazságot kereső tudósi morál személyes tartása vívta ki olyan kortársai tiszteletét, mint Thomas Mann, aki maga is merített Kerényi munkásságából. Ez a morális tartás nyerte meg munkatársul Hamvas Bélát, Németh Lászlót, Szerb Antalt, Prohászka Lajost.

 

 

A kar tevékenységének kapcsolata a szellemi élet fórumaival

 

A pécsi egyetemnek önálló tudományos folyóirata csak 1934-től lett. Ez az év Thienemann Pécsről való elkerülésének éveként több vonatkozásban is szerepelt már hivatkozásainkban, most ismét fontossággal bír. 1934-ig nem hiányzott az önálló tudományos folyóirat, hiszen a Minerva betöltötte ezt a funkciót, jóllehet nem az egyetem, hanem a Minerva Társaság kiadványa volt. Szerkesztőjének a városból való elkerülése vetette fel, hogy az önálló egyetemi lapot megszervezzék. Az új lap 1935-ben indult, Pannonia elnevezéssel. Szerkesztőjéül az egyetemi tanács Koltay-Kastner Jenőt nevezte ki. Később szerkesztőtársa lett Prinz Gyula, majd Kerényi Károly és Halasy-Nagy József is együttműködött a szerkesztésben. A folyóirata bölcsészkar törekvéseinek megfelelően az ókortudomány, a klasszika-filológia és a szellemtörténet szemléletét képviselte. Cikkei egyrészt idegen nyelven is megjelentek, számítva a külföldi kapcsolatokra. Ez később a pécsi mecénások támogatásának elhidegülését eredményezte. 1939-tól Halasy-Nagy József egyedüli szerkesztőként jegyzi a lapot. Cikkanyagában más tudományszakok közleményeit is megjelentették, de nem sikerült a folyóirat egységes profilját biztosítani. A természettudományos érdeklődés kielégítésére közegészségügyi, orvosi cikkeket is közöltek, illetve a jogi, társadalmi és közgazdasági tanulmányoknak is helyet adtak. A profilnak ez az összetettsége mentette meg a folyóiratot néhány további évre még a bölcsészkar felszámolása után, amikor is az egyetemi tanács a Pannonia fenntartása mellett döntött. A Szegedre távozott Halasy-Nagy József helyett 1941-ben Gorka Sándor orvosprofesszort bízták meg a szerkesztéssel, Gorka haláláig, 1944-ig végezte a szerkesztést, ekkor azonban a lap meg is szűnt.

A Pannoniában a Minervához fogható, az elvi célkitűzés igényével megszólaló publikáció nem jellemző, a folyóirat jellege inkább ismeretterjesztő szándékot tükröz.

A kor élő irodalmával a bölcsészkar kapcsolatfelvétele nagyon lassan bontakozott ki. Mégis, az 1920-as évek derekától kezdődően az egyetem képezte a hátterét a pécsi irodalmi élet minden megmozdulásának. 1924-ben Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső járt a városban. Matinéjukat Juhász Gyula egykori tanítványa, az egyetemen tanuló Nagyfalusi Jenő kezdeményezte. A két költőt nem a bölcsészkar oktatói, hanem Faluhelyi Ferenc jogásztanár köszöntötte, aki 1927-ben Móricz Zsigmondot és feleségét is fogadta pécsi látogatásuk alkalmával. A fiatalon, munkaszolgálatosként elhunyt tehetséges Nagyfalusi, aki a művészettörténet-írás jeles személyisége lehetett volna, alapította meg és szerkesztette az 1925-ben Pécsett kiadott, erősen szellemtörténeti beállítottságú Symposion című folyóiratot is.

A fiatalok élénkebben reagálnak a kor élő folyamataira: a bölcsészkari fiatalok között a nacionalista tendenciáktól magukat határozottan elkülönítő hallgatók 1927-ben létrehozták a Batsányi Kőit. Elnöke a későbbi romániai magyar író, Kovács József lett, vezetőségében ott találjuk Kardos Tibort, Kolozsvári Grandpierre Emilt, tagjai között pedig a Szép Szó majdani egyik megalapítóját, a fiatal Fejtő Ferencet. A Kör az egyetemi szellemmel elégedetlen, annál frissebb tájékozódást kívánó, a radikalizmus eszméi iránt érdeklődő hallgatókat várta soraiba. Kapcsolatban álltak a Bartha Miklós Társaság balszárnyával és a szlovákiai Sarló mozgalom vezetőjével, Balogh Edgárral is. Az erősen radikalizálódó szemléletű Kört hatóságilag szüntették meg a harmincas évek elején.[7] A Batsányi Körnek nem volt lapja, bár a tagok közül többen foglalkoztak szépirodalommal, szociográfiával. Szépirodalmi kezdeményezés volt a fiatal Sásdi Sándor által szerkesztett Új írás is 1924-ben, amelyik mindössze három számot ért meg, de munkatársul megnyerte Surányi Miklóst, az akkor már nevet szerzett pécsi származású írót, de néhány kísérleten túl nem volt jelentékeny irodalmi élet Pécsett.

Az egyetem képviselte a szellemi hátterét annak a társaságnak is, amelyik a 30-as, 40-es években Pécs irodalmi életének fő szervezőjévé, de az országos folyamatnak is komoly tényezőjévé vált, lapjával, a Sorsunk című folyóirattal.

A Társaság alapításának kezdeményezése nem az egyetemről indult ki, ezért az oktatók kezdetben bizalmatlanul is fogadták. Lovász Pál költő a városba kerülve már tagja volt egy bácskai irodalmi társaságnak, és kedvetlenül tapasztalta, hogy mennyire nincs élő irodalmi közélet Pécsett, és mindent elkövetett azért, hogy megszervezzen egy olyan mozgalmat, amelyik kifejezőjévé lehessen a Trianon utáni Magyarország főváros-centrikus kulturális viszonyai közepette „a vidék szellemi önállóságának és sajátossága öntudatának.” Egyedül Tolnai Vilmos, az Irodalomtörténeti Intézet professzora állt mellé, az ő ötlete volt, hogy nyerjék meg az ügynek a közben híressé vált, Pesten élő Surányi Miklóst. Surányi személye, tekintélye pedig a professzori kar többi tagját nyerte meg. Surányi ajánlotta Babits Mihályt a Társaság tagjai közé való felkérésre.

A Janus Pannonius Társaság 1931-ben alakult meg, elnöke Surányi Miklós, társelnökei Tolnai Vilmos és Fischer Béla lettek, Lovász Pált titkárrá (ezt a posztot később Weöres Sándor viselte), Babits Mihályt tiszteleti taggá választották, Thienemann Tivadar is alapító tag lett.

A Társaság irodalmi előadásokat, felolvasó esteket, 1943-tól munkásmatinékat szervezett. Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Halász Gábor léptek itt nyilvánosság elé, Németh László itt mutatta be először Széchenyi és a magyarság című tanulmányát.

A Társaság történetét két szakaszra osztja a bölcsészkar felszámolása. Amikor ugyanis 1941-ben végleg bezárta kapuit a bölcsészkar, a Sorsunkat valójában a kar szellemi súlyának, sugárzásának pótlására hívták életre. Főszerkesztője az a Várkonyi Nándor lett, aki maga is a szellemtörténeti irányzat híveként kezdte az emberiségnek az írásos kultúrát megelőző korszakait kutató művelődéstörténészi pályáját. Várkonyi a lap egészen 1948-ig tartó fennállása alatt olyan rangos folyóiratot hozott létre, amelyik a polgári humanizmus és nemzeti sorskérdéseink legtisztább és legradikálisabb törekvéseinek megszólaltatója lett a német expanzió, majd a második világháború pokla idején, a pécsi kultúra legpozitívabb képződményeként. A folyóiratnak nagy szerepe volt abban, hogy a pécsi és a dunántúli szellemi élet kilépett a politika iránti közömbösségből, szervezni kezdte erőit a pánger- mán törekvésekkel szemben, és ehhez megnyerte a Dunántúlról elszármazott csaknem valamennyi írót a Janus Pannonius Társaság tagjai sorába.

1948-ban a folyóirat adminisztratív intézkedések következtében megszűnt. Az őt fenntartó Társaság 1946-tól Batsányi Társaság néven igyekezett tovább tevékenykedni, egészen a szintén 1948-ban történt feloszlatásáig.

 

 

Mérleg a mából visszanézve

 

Az 1940. XXVIII. tc., amelyik elrendelte a pécsi bölcsészkar felszámolását, a legrosszabbkor kényszerítette az elnémetesítő hatások ellen küzdő polgári progresszió cserbenhagyására a kar oktatóit, éppen a legveszélyeztetettebb ponton, a németek által a Schwabische Türkei néven birodalmi tartománynak kiszemelt Dunántúl központjául elképzelt Pécsett.

Hiába volt a Minerva a Németországban fejlődött modern tudományosság szemléletének hazai meghonosítója és továbbfejlesztője, a bölcsészkar professzorai nem nézték jó szemmel a fenyegető fejleményként jelentkező politikai folyamatot. Alapállásuk is inkább a politikai élet színtereitől távolmaradó, szellemi őrhelyet elfoglaló tartáshoz állt közelebb, a társadalmi, gazdasági, politikai tendenciákat így a maguk konkrétságában nem is elemezték, hiszen a tudat jelenségei számukra nem a társadalmi lét- társadalmi tudat összefüggésben mutatkoztak. A szellemtörténet a társadalmi tudatot mint általános, elvont jelenséget tekintette, szellempszichológiai értelmezésben azonosítva a történelmi folyamattal, s az így felfogott történelem termékének látták az embert. A konkrét fejlemények számukra csak átmeneti, jelenségszinten mutatkozó deformációk voltak, amitől - még ha többnyire passzívan is, elhatárolták magukat. A már említett egzisztenciális veszély helyzetében azonban sokan élték meg a szemléleti érlelődésnek azt a radikális irányba forduló, a szellem öncélú voltának elvetéséig, a konkrét társadalmi cselekvésig eljutó folyamatát, amit Várkonyi Nándor élt meg, a bölcsészkar bezárása után, korábbi szellemi hátterét elveszítve, a Sorsunk élén fordulva szembe a német expanzióval.

A szellemtörténet a szintézis-igény, az egységes világszellem gondolatának megtalálásával egységesítette a válságban levő, egyre széthullóbb polgári világképet, a világszellem a széthullás, az atomizálódás ellen, az általa vallott individuum-felfogás pedig az eltömegesedés ellen való védekezés reményét jelentette hívei számára. De gondolatmeneteik a valóságtól elszakadt, absztrakt világmagyarázatig jutottak, és épp a háború mutatta meg az elvont elméletek gyakorlati alkalmaz- hatatlanságát. Tudománytörténetileg azonban mégis a magyar szellemtörténet irodalomtudományi vonulatának keretei között jelentkeztek a szociálpszichológiai, az irodalomszociológiai és az összehasonlító irodalomtudományi szemlélet csírái.

Az egykori bölcsészkarról elkerült professzorok a szegedi, kolozsvári, debreceni egyetemeken tovább működve általában az ötvenes évek elejéig fejtették ki tudományos munkásságukat. Koltay-Kastner Jenő, Halasy-Nagy József, Koszó János, Zolnai Béla, Thienemann Tivadar hosszú életet megélve, a hatvanas évek irodalmi és tudományos fejleményeit is megélték. (Thienemann 1985-ben halt meg.)

A magyar irodalomtudomány II. világháború utáni történetében személyes vezető szerepet már nem kaptak, tanítványaik azonban életre szólóan őrzik emberségüket, tudósi tartásuk példáját. Az elődök lassan feledésbe merülő emléke méltó rá, hogy példájuk is gazdagíthassa az utódok törekvéseit.

 


[1]Poszler György: Thienemann Tivadar levele. In: Irodalomtörténet, 1975./2.467.p.

[2]Thienemann Tivadar: A pozitivizmus és a magyar történettudományok. Minerva, 1922./1-3.8.p.

[3]Uo.23.p.

[4]Dilthey: Élmény és költészet. Bp., Franklin, 1925. Ember és természet sorozat, 8. szám. Szerk.: Nagy József. Ford.: Várkonyi Hildebrand. 56.p.

[5]Kozocsa Sándor: Tolnai Vilmos irodalmi munkássága. Bibliográfiai füzetek, Bp. 1940./1.

[6]Karádi Éva: Fülep Lajos két világháború közt pályaképéhez. In: A magyar filozófiai gondolkodása két világháború között. Bp., Kossuth Kiadó, I. kötet, 268-269.p.

[7]László Lajos: Sorsunk. Pécs, 1966.14.p.