Cikkek

Márfi Attila: Cenzúra és önkény Pécs színpadain az abszolutizmus alatt

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 4. szám, 36-44. oldal

Letöltés: pdf20


Márfi Attila

CENZÚRA ÉS ÖNKÉNY PÉCS SZÍNPADAIN AZ ABSZOLUTIZMUS ALATT

Visszatérés a száműzetésből

 

Nem várt fordulat következett be azzal 1853 tavaszán, hogy a Pécsi Polgári Casino volt részvényesei a színházi értékpapírok csökkenése miatt túladtak az színházépületen. Az új tulajdonos Pichler József pécsi polgár, báró Prandau jószágkormányzója lett, aki nyomban hozzálátott, hogy a veszteséges vállalkozást némiképpen fellendítse.[1] Ezért 1853 márciusában a Soproni Kerületi Helytartótanácshoz fordult, tervezetének elfogadtatásáért. Időközben ugyanis megenyhült a politikai légkör, az udvari politika engedékenyebb lett és színházi ügyekben is hajlandó volt kompromisszumokra. Pichler először kizárólagos jogot kért ahhoz, hogy a városban csak ő tarthasson színi előadásokat, de a táncvigalmak és zenés estélyek rendezése felett is szerette volna megszerezni az állandó bérleti jogot. Továbbá kérelmezte, hogy Czindey László pécsi nemes által tervezett nyári mulatóhely és park felépítéséhez ne járuljanak hozzá, mivel ebben a vállalkozásban óriási konkurenciát látott.[2] Pichler József azonban azzal is tisztában volt, hogy csak akkor állhat be döntő fordulat, ha a magyar színtársulatoknak újból biztosítani fogják a játéklehetőséget. Ezért kérelmében erre vonatkozólag ez állt: „Ne csak német nyelven tarthassanak színi előadásokat, hanem legyen mindenkor nyitott versenyeztetés a magyar színészetnek is. Ezért a folyamodó által jelenleg bírt színházépület ne viselje a kirekesztő német nevet, hanem maradjon meg az eddigi nevezet alatt, úgyis mint Városi Színház."[3]

Bármennyire is különös, a Kerületi Helytartótanács csak ez utóbbi kérelmet engedélyezte. Elhárult tehát az utolsó akadály is, és a magyar nyelvű színjátszást az eddigi megkülönböztető, háttérbe szorító intézkedések után beengedték régi sikerei színhelyére. Persze ennek a várva-várt eseménynek a hátterében is jól érzékelhetők az adminsztratív korlátozás bevált módszerei és a túlzott elővigyázatoskodás. Latabár Endre a győri színikerület akkori igazgatója ugyanis 1852 őszétől folyamatosan ostromolta kérelmeivel Nagy József polgármestert és a megyefőnöki hivatalt.[4] Végül is Cseh Eduárd megyefőnök 1853 februárjában kiadta a győri magyar színésztrupp számára a helyhatósági engedélyt.[5] A derék magyar direktor és népes társulata érkezésének híre lázba hozta a város polgárait, ugyanakkor óriásifeladat elé is állította a városi adminisztrációt. Ugyanis az összes ideérkező színész úti okmányait és az erkölcsi-politikai magaviseletüket tanúsító bizonyítványaikat is át kellett vizsgálniuk. A győri színtársulat március 19-től számítva hat hétre kapta meg a játszási jogot, de már az a tény, hogy felléphettek a városban, óriási fegyvertényt jelentett. S ebben nem kis szerepet vállalt magára a város vezetése és az egyre nagyobb befolyással rendelkező magyar nemesek is. Mindenekelőtt Mihálovits Sándor neve kívánkozik az élre, hiszen a Mihálovitsok színházpártolása mára reformkorban is megnyilvánult.[6] Mihálovits Sándor közbenjárásának köszönhetően a pécsi nemesek anyagi és erkölcsi tartalékait mozgósítva több évig fáradoztak, mire a régióban elsőként tapsolhattak magyar színészeknek a pécsi polgárok. De adott esetben nem rettent vissza a személyes áldozatvállalástól sem. Ugyanis amikor a színház tulajdonosa az évi bérleti díjat 1 000 forintról 1 700-ra emelte, azt a magyar, de még a német társulat sem tudta kifizetni. S mivel már nem volt idő az adománygyűjtő akció megszervezésére, Mihálovits saját maga fizette be a kívánt összeget Latabár Endre társulata javára.[7] Ettől a precedenst teremtő esettől kezdve a magyar nemesség, amíg a társulatok erre anyagilag rászorultak, a magyar színészek bérleti díját minden évben átvállalta.

Sokat lendített a magyar színészet helyzetén Czindery László pécsi földbirtokos nagyszabású kezdeményezése is. A tulajdonát képező és később róla elnevezett úgynevezett Czindery-kertben, amely a mai Rákóczi út 56. szám alatti ház helyén terült el nagyjából, nyári színházi pavilont kívánt létesíteni. A park már akkor is kedvelt szórakozóhelye volt a pécsieknek.[8] A földbirtokos fürdőt és fürdőházat is szeretett volna építtetni a telken. Vállalkozásához azonban szüksége volt a Kerületi Helytartótanács beleegyezésére. A már említett Rendőri Osztály a város tanácsától kért véleményt, hogy „egy ily színkör erkölcsi és politikai tekintetben, különös figyelemmel a városi közönség szükségleteire, kívánatosnak látszik-e?” Nagy József polgármester azonban felkarolta a nemes szándékú kezdeményezést, s feliratában a következőket közölte a soproni hivatallal: „Az érintett aréna felépítése, mely szerintünk a város díszére, a lakosságnak pedig gyönyörűségére szolgáland, czélszerű és kívánatos lenne.”[9] Az új létesítmény minden valószínűség szerint már 1853 nyarán rendelkezésére állt a szórakozni vágyóknak. A telek egyébként folyamatosan bővült, s állandóan csinosodott. Az évek múltával pedig a pécsi színjátszás fontos színhelyévé vált. Az egyébként enyhe lejtésű fundust a mai Rakóczi út felől kiépített díszes bejáraton át széles lépcsősoron lehetett megközelíteni.[10] A hangulatos szórakozóhelyet ettől kezdve folyamatosan látogatták a komédiások.

De rajtuk kívül otthont adott a műlovarda előadásoknak, cirkuszi mutatványoknak, bűvészeknek, bábosoknak és a panoráma tulajdonosoknak is. 1855 nyarán Mathias Wagner német társulata is megkapta a fellépési jogot. Ettől számítva a német truppok is gyakorta megfordultak a Czindery-kert színipavilonjában.[11]

Tehát az első magyar színtársulat megérkezése egyben azt is jelentette, hogy ha lassan is, de sorra dőltek le azok a tilalomfák, amelyek az abszolutizmus első szakaszának fő oszlopai voltak. Latabár társulata a tavaszi szezon után a nyári idényre Balatonfüredre szerződött, de nem búcsúzott el végleg a pécsiektől, mert 1857-ig három esetben is elnyerte a hosszú, téli évadot a városatyáktól.[12] Az 1853-as esztendő volt az első olyan év, amikor magyar komédiások kapták meg az üzleti szempontból is fontos, mintegy féléves téli szezont Kotzky M. József vándortársulata személyében. Bár a következő szezonban újra Wagner német színészei kaptak elsőséget a téli idényre, mégsem múlhatott már úgy el az esztendő, hogy valamelyik szezont ne magyar színésztársaság szerezze meg.

Latabár Endre mellett a korszak népszerű magyar igazgatója volt Újfalusy Sándor is, akinek társulatában Egressy Gábor a korszak kiemelkedő színészegyénisége játszott.[13] A pécsi színpad nyilván sokáig emlékezetes maradt számára, hiszen renitens színházi magatartása miatt a helyi kiegészítő parancsnokság besorozással fenyegette meg az ifjú teátristát. Ezenfelül Újfalusy érdemeként kell megemlítenünk, hogy általa újból megjelentek a pécsi teátrumban az angol és francia szerzők eddig száműzött remekei.[14] S ebben az a figyelemre méltó, hogy a színházi életben történt pozitív változások immáron a magyar színészethez köthetők. A német színjátszás lassan a politikai változásokkal összhangban elvesztette privilegizált helyzetét, úgyis fogalmazhatunk, hogy történelmi küldetése végéhez közeledett: Évszázados tevékenységüknek köszönhetően a magyar színjátszás sokat tanult és fejlődött a német színházkultúra árnyékában. De most elérkezett az idő, amikor a térségben az anyaországtól művészeti szempontból is elszakadt és megújulni már nem képes német színészet helyére az a magyar színjátszás lépjen, amely több évtizedes szüntelen áldozatvállalás után most az abszolutizmus végnapjaira megtalálta művészi helyét és rangját. A kényszerű elhallgattatás évei alatt a nemzeti erők összefogásával a magyar színikultúra a progresszív fejlődés útjára léphetett, ami természetesen több évtizedig tartott.

A politikai nyomás enyhülésével a város polgárai előtt újból felcsillant a szabadabb társadalmi és kulturális élet reménye. A magyar és a német színjátszás között ismét helyreállt az egyensúly, illetve már kevésbé a politikum döntött a város színi életének fejlődésében.[15] Az eddig elszigetelt városba egyre több idegen előadóművész és mutatványos juthatott el, igaz, elég hosszadalmas tortúra árán. Tehát az 1850-es évek derekától a társadalmi élet bizonyos területein a lassú változás érezhető, de a kiépült bürokrácia a saját fontosságától eltelve továbbra is minden akadályoztatás nélkül működhetett tovább. A cenzúra például szinte változatlanul ténykedhetett az enyhülés évei alatt is.[16] Annyi változás azért történt, hogy a cenzúrázás folyamata tovább egyszerűsödött: Ezentúl a megyefőnök és a város polgármestere bírálta felül a beterjesztett műveket, s ezzel felgyorsult az engedélyezés körüli ügyintézés. Főleg most, hogy a magyar társulatok újból kaphattak engedélyt, egyféle versengés is kialakult. De ez persze azt is eredményezte, hogy kettőzött figyelemmel kellett kísérni a renitenskedésre hajlamos magyarok repertoárját. Bár most a cenzor tolla sem foghatott olyan vastagon, mint pár évvel ezelőtt, s olyan művek is színre kerülhettek, amelyekért korábban több éves elzárás járhatott.[17]

 

 

A cenzúra utolsó intézkedései

 

A Habsburgok 1859 nyarán Magentánál, majd Solferinonál elszenvedett vereségei megingatták a birodalom belpolitikai helyzetét is. A kényszerű zürichi béke megkötését követően az átalakított kormány a belpolitikai biztonságot volt hivatva stabilizálni. Az elfojtott indulatok már a következő évben kitörtek: Előbb a forradalom évfordulóján történtek zavargások az ország számos városában, majd gróf Széchenyi István halálát követően hatalmas demonstrációra került sor Pesten és Budán. Az éledő nemzeti mozgalmak megakadályozására a „jelenlegi válságos körülmények között” ismét az adminisztratív terror eszközéhez nyúlt a hatalom.[18] De már csak korlátozni lehetett az országban fejlődésnek indult politikai és társadalmi folyamatokat, megakadályozni nem. Az országban vándorló színtársulatok immár a művészet eszközeivel terjesztették a hazafias eszméket, s éltették tovább a nemzeti ellenállás szellemét. Természetesen ismét szigorodott a törvényhatóságok területén működő cenzorális bizottságok tevékenysége is, ami nemcsak az egyes művek betiltását jelentette, hanem az előadásra szánt színdarabok szövegkönyveinek tüzetes átvizsgálását, s nem egy esetben alapos szövegkorrekciót is. Újra betiltották az eddig pár éve hallgatólagosan színpadra engedett honvéd egyenruha viselését, s elrendelték a repertoár állandó ellenőrzését is.[19] Pécsett 1860 januárjától újból elő kellett terjeszteni a műsorrendet, a szövegkönyveket, a társulati névsort és a működési engedélyeket a bizonyság levelekkel együtt. Bár az engedélyezett darabok jegyzékét gyorsított eljárással bírálták felül, illetve továbbították a Helytartótanácshoz, emellett a szövegkönyvek részletes átvizsgálása, sokszor átigazítás is napirenden volt.

Ezért fordulhatott elő, hogy Molnár György színigazgató (akinek társulata már harmadik éve játszott a pécsi teátrumban) által beterjesztett, s korábban már többször színre vitt művek repertoárja ellen számos kifogás merült fel: A téli és a tavaszi évadban játszó társulat terjedelmes repertoárjából összesen 17 színpadi mű ellen merült fel valamilyen szintű kifogás.20 Ezek közül kilencet be sem mutathattak, mert még a darabok címét is provokatívnak ítélték. Ezért ideiglenesen leparancsolták a műsorról ifj. Alexander Dumas: Egy tékozló apa, Bergauf: Egy a mi népünkből, Seribe: Hogyan lehet hírt szerezni?, Komlódy Ferenc átdolgozásában; Szapáry Péter, vagy Buda ostroma és J. Kenney angol szerző Hogyan lehet pénzt szerezni? című darabjai. E színművek címe valóban hordoz áttételesen, vagy allegórikus értelemben a hatalommal szembenállást. De az már végképp érthetetlen, miért nem engedélyezték Almássy Tihamér. Éppen most volt itt, vagy Fánesy Lajos: Donna Dianna c. egyébként elég profán, politikai jelentéstartalmat nem sejtető műveiket. A többi engedélyezett nyolc színpadi művel pedig már több gondja is akadt a cenzori hivatalnak. De tekintettel, hogy sikerdarabok, sőt némely esetben klasszikus művek felett bíráskodtak, némi „átigazítás” után színre kerülhettek az ominózusnak ítélt alkotások. Ezek ismertetése jól tükrözheti az elnyomó hivatali apparátus gyanakvását, vak félelmét, de következetlen döntéseit is. Hiszen sokszor teljesen esetlegesnek tűnik egy-egy közbeavatkozás, sokszor a politikailag súlyosabb kifejezések felett átsiklottak, talán mert az egész művet be kellett volna tiltaniuk. Helyette megelégedtek néhány mondat, vagy kifejezés törlésével is. Most utólag, több mint 130 év távlatából úgy tűnhet, vagy tehetetlenek, tanácstalanok voltak a színművek átvizsgálásakor, vagy egyszerűen teljesítették a feladatot azzal, hogy felterjesztettek néhány ominózus mondatot.[20] Persze volt olyan alkotás, aminek megítélés esetén vastagabban kellett fognia a cenzor ceruzájának; ilyen volt történetesen nagy nemzeti drámánk, a Bánk bán.

A többi színmű szövegkönyvéből csak egy-egy gyanakvásra okot adó mondat, vagy szövegrész lett kihúzva. Például Verdi: Machbet című operájának 4. felvonásából az „elnyomott hon” kifejezést nem engedélyezték, vagy Fáy András: A mátrai vadászat című vígjátékából a „mint valami tisztviselő” szövegrész lett eltávolítva, ami a teljes szövegkörnyezetet ismerve, nyilván a hivatali adminisztráció elleni hangulatkeltésként hatott.[21]Degré Alajos: A kalandornő című 5 felvonásos drámájából a következő mondat vált nemkívánatossá: „Imádott szó Szabadság, te az Istenek szótárában születtél.” A kor tehetséges színmű írójának, Szigligeti Edének: A titkos iratok címet viselő drámájából az alábbi mondatrészeket iktatta ki a cenzor: „akit vér vet” „oly végzetem” „aki jó ügyért” „de azt tudom, bírák ítélik el”. Nem tettek kivételt Jókai Mór. Szigetvári vértanúk című 4 felvonásos szomorújátékával sem. Igaz, a színművet, mint a nemzeti összefogás és ellenállás „nem éppen szerencsés időpontban való bemutatása miatt” nem akarták engedélyezni, de mivel tartottak az esetleges felzúdulástól, beérték néhány kétértelműnek ítélt kifejezés törlésével. Így a márciusi pécsi bemutatón nem hangzottak el a „Nem adjuk meg magunkat senkinek”, a „törökre-mindenre” és az „Egy kettévágott, akit átölel” szövegrészletek.[22]

De ezzel még nem értek véget Molnár György színigazgató megprópáltatásai. Igaz, a direktor műsorválasztása a hatalom szemszögéből akár provokációnak is felfogható, de az is igaz, hogy a szövegmódosítások végrehajtása után előadhatta társulatával a kérdéses darabokat. A vaskosra duzzadt cenzori jelentés legfigyelemreméltóbb része Katona József klasszikus nemzeti drámájának a Bánk bánnak részletes átdolgozásával foglalkozó feljegyzés. A több oldalas cenzori bírálatot maga Szalay Nikodém királyi biztos írta, tételesen felsorolva a szövegkönyvben az általa javasolt szövegtörléseket. Megnehezíti az ismertetést, hogy csak az ominózus szövegkörnyezet lett lejegyezve, a teljes mű szövege helyett. De talán így sem követünk el stílustörést, ha a cenzúrázott szöveg tilalom alá eső kifejezéseit adjuk csak közre:[23]

18. oldal: „egy Nemzetség kipusztul”

„Bámulja a harisnyát Hazánk, nagyasszonyom"

21. oldal: „vad tekintettel”

43. oldal: „Hát nem ti voltatok bosszú életére?”

45. oldal: „le onnan édes asszonyom, éljen a magyar Szabadság!”

46. oldal: „Véresen is!”

47. oldal: „Szabad”

49. oldal: „Panasz-szót nem hallod”

50. oldal: „Alattvalóid így segítenek”

51. oldal: „Tulajdonunkat cifrázza fel”

52. oldal: „A gyermekek tapossanak”

53. oldal: „Ha egyszer a rabló királyném is megszünne lenni”

”Meg kell erősítenie”

54. oldal: „Mivel hogy ez életével is”

56. oldal: „ez a Rabló” - „átkozott fejét”

58. oldal: „egy magyar pokolba űzhet egy illy szegényke németet”

60: oldal: „e parázna Bíborosok”

62. oldal: „levágja a Kerítő Asszony akkor”

64. oldal: „mert hazud mindenkor”

71. oldal: „A jó Meraniak”

74. oldal: „ha a zsebe tele van”

75. oldal: „nehogy megvesztegessen udvarunk szele”

81. oldal: „az uralkodást”

91. oldal: „El ezzel a szennyes kézzel”

92. oldal: „Te oktalan, bordélyt nyitottál”

95-96. oldal: „Azt, amit elraboltál Hazádbéli udvarnokaidnak”

107. oldal: „Minő dicső, ki semmit sem tud adni”

108. oldal: „Udvarod, oh hazug! Miért kellett helyet csinálnod egy Hazádfiának?” 113. 113. oldal: „Ah vért, vért nekem! /A királynő kezéből a tőrt kifacsarja/ Királynő

rémülten az oldalszobába fut. Bánk utánarohan - szünet, bent a királyné sikoltása hallik. Bánk visszajön. Vége volt, de ne tapsolj hazám, mert nézd, reszket a bosszúálló. /Kint nagy zaj Zendülés, kiáltások, Petur bán szava hallik, irtsuk ki mindent. Örvendj, becsületem lemosta mocskod, a vérkeresztség - Oh Melinda - Ki, ki.”

A nagy nemzeti dráma szövegéből tehát következetesen, vagy kevéssé következetesen, kihúzták azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek a hatalommal való, valamilyen szintű képzettársításra okot szolgáltak.[24] Ettől függetlenül a cenzúra már nem akadályozhatta meg a Bánk bán színre vitelét, amint azt a korábbi években még megtehette. Ez részint adódott a következményektől való félelem miatt is, de az is elképzelhető, hogy bizonyos, bár nem éppen következetes kompromisszumkészségét akarta így demonstrálni a bürokratikus hatalmi apparátus. Mindenesetre Molnár György társulatának köszönhetően a pécsi publikum megtekinthette a korábban itt még be nem mutatott, de már országos sikernek örvendő nemzeti drámánkat.[25]

 

 

A konszolidáció évei alatt

 

A színház 1855-ben új tulajdonost kapott, amikor az eddigi tulajdonos leányát, Pichler Franciskát nőül vette Oertzen Gusztáv volt ulánus főhadnagy.[26] Oertzen is igyekezett jó kapcsolatokat tartani a magyar színészek vezetőivel, akik immáron a színházépület rendszeres bérlői voltak. Azt is sikerült elérnie, hogy a magyar és német komédiások egymást váltva, minden évben jelen legyenek a teátrumban. De a színházon kívül fogadni tudta a vándortársulatokat a Hattyú-terem és a Czindery-kert is. Az 1860-as évek elejétől pedig már bevált gyakorlattá vált, hogy az úgynevezett hosszú évadot rendszerint a magyar szenésztársaságok kapták meg.

1858 tavaszára a Mária utcai színházépület már annyira elhasználódott, hogy a város által kiküldött bizottság életveszélyessé nyilvánította.[27] Végül az épületet bezárták, s Oertzen Gusztáv kötelezettséget vállalt, hogy a bizottság által előírt javításokat saját költségén elvégezteti. A munkálatok több hónapig tartottak, s ezenközben a színpadtér berendezésein és a kulisszákat mozgató gépezeten a szükséges fejlesztéseket is elvégezték. A közel fél évig tartó átalakításokkal október elején készültek el a pécsi iparosok.[28] Oertzen arra hivatkozva, hogy a munkálatok tetemes összeget emésztettek fel, az új évad bérleti díját drasztikusan felemelte. A példátlanul nagy összeget Molnár György a Mihálovits testvérek támogatásával tudta csak kifizetni.30

A direktor színtársulata viszont kiváló erőket képviselt: Tagjaik között találjuk Ódri Lehel, Príelle Péter, Sánta Antal, Vasvári Kovács József, Szaploncai Ida, Mátrai Mari és Dobozi Lina nevét, akik az akkori magyar színjátszás ünnepelt csillagai voltak. A Pesti Nemzeti Színház művészgárdájából többen is szerepeltek ekkor Molnár együttesében. A direktor az 1859. április 17-ig tartó szezon alatt összesen 137 alkalommal lépett társulatával a pécsi publikum elé.[29] A társulat repertoárja pedig már a magasabb művészi színvonal jegyében lett összeállítva. A szezonnyító előadás például a Bánk bán volt, s a folytatásban számos sikerdarabot vittek színre: Így sokat játszották a kor divatos műveit; a Liliomfit, a Pölöskei nótáriust és a Cigány és a csikós című népszínműveket.[30] Ugyanakkor klasszikusok is szerepeltek a műsorrenden. Többek között Schiller halhatatlan műve, a Haramiák, William Shakespeare-től a III. Richard és A makrancos hölgy. A társulat egyik ünnepelt tagja Udvarhelyi Miklós itt, a pécsi színpadon ünnepelte 50 éves színi pályájának jubileumát az Aranylakodalom című népszínmű színrevitelével.[31] Molnár György a sikeres évad után a nyári idényt is megkapta a városatyáktól. A Molnár-féle színtársulatnál azért is kellett ennyit elidőznünk, mert ez a társulat volt az, amelyik végleg bebizonyította a pécsieknek, hogy a magyar színművészet immáron teljesen egyenrangúvá vált a némettel, sőt színvonalas produkcióikkal az önálló magyar színjátszás létrejöttét is bizonyították.[32]

Bár el kell ismerni, hogy ezekben a politikailag is konoszolidált években egészen a kiegyezésig a német színművészetet is kiváló egyéniségek képviselték. Ugyan 1858-ban végleg leáldozott Mathias Wagner csillaga a pécsi színpadon, helyét kiválóan szervezett színtársulatok foglalták el. Mindjárt közvetlenül utána Wencel Ritter von Steinberg nemesi származású direktor szerezte meg a téli idényt.[33] Az igazgató a délvidéket látogatta sorra német színészeivel: Ideérkezése előtt Baján, Varasdon, és Eszéken töltött el hosszabb időt. Itteni szereplését mindjárt egy nemes gesztussal kezdte, amivel a magyar publikum rokonszenvét is megnyerte. Az igazgató 1859 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia által meghirdetett Kazinczy-alapítvány javára adott jótékony célú előadást.[34] A német társulat ezután újból a délebbre fekvő városokban tett körutat, de két év múlva ismét ide vetette őket a jószerencse, s meg is kapták a téli szezon játszási jogát. Egyébként ezt Steinbergen kívül egyetlen német társulatnak sem sikerült elérnie.[35] De sikeres évadokat vallhatott magáénak Stefan Reszler és Adolf Kiesztler is, akik szintén kétszer tudták elnyerni a szereplési jogot. Az utóbbi német direktor volt az utolsó, aki elnyerte a téli évadot, mert az őt követő német színészek már csak a tavaszi és nyári idényben bérelhették ki a teátrumot. Illetve éppen Kiesztler volt az, aki 1867 telén játékjogot kapott, de truppjával nem a színházban, hanem a Fehér Hattyú teremben játszotta végig a szezont.38 A magyar társulatok pedig Molnár György emlékezetes vendégszereplése óta egymást váltogatva próbáltak szerencsét, de a Molnár-féle társulat sikerszériáját egyikük sem tudta megismételni:

Budai József, Dragoss Károly és Szuper Károly színigazgatók vándortársulatai fémjelezték ezt a néhány esztendőt.[36]

1862-ban aztán egy újabb korszaka kezdődött el Pécs színjátszásának, amely elsősorban a magyar társulatok töretlen fejlődését eredményezte. 1863. május 18-án ugyanis a Budán székelő Magyar Királyi Helytartótanács leiratában a színpadra kerülő művek engedélyezését a helyi hatóságok jogkörébe utalta.[37] Nem kellett többet tehát minden egyes alkotást felterjeszteni az országos hatóságokhoz, csak kirívó esetekben. Ezzel természetesen a cenzúra szigora is enyhült, s ez elsősorban a magyar színtársulatoknak kedvezett. Az abszolutizmus kezdeti megtorló, vagy korlátozó intézkedései ekkorra már érvényüket vesztették.41 A polgárosodásában ekkor már nem korlátozott város színházi életében immáron a művészeti értékek domináltak.

Több mint egy évtizedet felölelő áttekintésünk nem nyújthatott teljesebb, árnyaltabb szintézist. De meggyőződésünk, hogy olyan eddig még nem ismertetett eseményekkel, adatokkal gazdagíthattuk a város színjátszásával foglalkozó tanulmányok sorát, amelyek hitelesek és nélkülözhetetlenek, lévén hogy elsősorban a közelmúltban megjelent levéltári, színháztörténeti forrásokon alapulnak. Egy esetleges monográfia feladata lehet majd mindezek alapján a korszak színjátszásának egységes, rendszeres feldolgozása.


[1] Pusztai-Popovits József: Érdekes epizódoka pécsi színészet történelméből. In: Pécsi Napló 1943. december 17. 6.p.

[2] BML Pvt. ir. 773./1852.

[3] Uo.

[4] Márfi Attila: A győri színjátszás arcképcsarnokából: A legendás színészdinasztia megalapítója Latabár Endre. In: Győri Múzsa 2./1999. Győr, 1999. Főszerk.: Korcsmáros György.

[5] Márfi: Pécs... 52.p.

[6] Koszits Ákos: A pécsi első magyar színtársulat. In: A Pécsi Nemzeti Casino Évkönyve az 1938. évről. Pécs, 1939. 18.p.

Márfi Attila: A Pécsi Nemzeti Casino színházpártoló tevékenysége. In: Honismeret, 1992/93.

Főszerk.: Halász Péter. 23.p.

[7] BML megyefőnöki elnöki iratok 299/1857.

[8] Pusztai-Popovits József: Érdekes epizódoka pécsi színészet történelméből. Pécsi Napló, 1943. december 22. 6.p.

[9] BMLPvt. ir. 1 843./1853.

[10] Márfi: Pécs ... 55.p.

[11] Márfi: Pécs... 56.p.

[12] Márfi: Pécs. 56-59.p.

[13] Rónaky Kálmán: Pécs régi színészete. In: Pécsi Napló 1930. január 12.6.p.

[14] BML Pvt. ir.2 431./1855., 3 832./1855.

[15] Márfi Attila: Színjátszás Pécsett, az abszolutizmus idején – a cenzúra intézkedései.

In: Színháztudományi Szemle 30-31./1996. Bp., 1996. Szerk.: Kerényi Ferenc - Török Margit. 208.p.

[16] Pusztai-Popovits József: Érdekes epizódok a pécsi színészet történelméből. In: Pécsi Napló 1943. december 17. 7.p.

[17] Lásd a 15. sz. a. jegyzetet.

[18] BML Pvt. ir. 373./1861. A Magyar Királyi Helytartótanács 58 357. sz.a. leirata.

[19] BML Pvt. ir. 334./1862. A Magyar Királyi Helytartótanács 53 644. sz.a. leirata.

[20] Márfi: Színjátszás. 209.p.

[21] Márfi: Színjátszás… 209. p.

[22] Uo.

[23] BMLPvt. ir. 213/1860

[24] Márfi: Színjátszás. 210.p.

[25] Bár konkrét adatokkal nem rendelkezünk, de minden valószínűség szerint ekkor láthatta Pécsett először a közönség a Bánk bánt. A korábbi évekre vonatkozóan nem rendelkezünk olyan forrással, amely a nemzeti drá­ma adaptálását bizonyította volna. Tehát, amíg újabb forrás erre vonatkozóan nem kerül elő, az 1860-as esz­tendőt tekinthetjük a dráma pécsi ősbemutatójának.

[26] Márfi: Pécs. 62.p.

[27] BML pm. eln. ir. 95./1856., 254./1856.

Várady Ferenc: Irodalom és művészet. In: Baranya múltja és jelenje. Szerk.: Várady Ferenc. I. kötet Pécs,

[28] BML Pm. eln. ir. 254—262./1858.

[29] BML Pvt. ir. 9 707./1859., 7 414./1859.

[30] Márfi: Pécs. 66.p.

[31] Janus Pannonius Múzeum, Várostörténeti Múzeum, Plakátgyűjtemény: P. 73.113.

[32] Márfi: Színjátszás. 211.p.

[33] BML Pvt. ir. 7 136./1859., 7 414./1859.

[34] Márfi: Pécs. 67.p.

[35] Márfi: Színjátszás. 212.p.

[36] BMLPvt. ir. 748./1867.

[37] BML Pm. eln. ir. 04./1863.