Cikkek

Hegyi Klára: Pécs török katonái

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 4. szám, 12–19. oldal

Letöltés: pdf20


Hegyi Klára

PÉCS TÖRÖK KATONÁI

1543 tavaszán I. Szulejmán szultán újra Magyarországra indult seregeivel. A szokásosnál korábban, április 23-án hagyta el Isztambult, hiszen a rövidre szabott nyári hadakozási évadban sokat kellett végeznie. Biztos hátországot, várakkal megerősített kapcsolatot kellett kiépítenie a két évvel korábban megszerzett Budához, amelyet két-háromszáz kilométer hosszú ellenséges terület választott el a Szerémség és a déli Duna-Tisza köze török váraitól, s amelyhez az összeköttetést két éven át csak néhány török őrség vigyázta a Duna partján. A felvonulás ezúttal is sok időt emésztett fel, éppen két hónap telt el addig, hogy a Dráva-parti Valpót a sereg bevette. A szultán a szokásos átkelőn, az eszéki Dráva-hídon vonult át a Dunántúlra. Július 6-án elfoglalta Siklóst, alig két hét múlva Pécset. Észak felé vonultában bevett néhány kisebb várat – Márét, Szászt, Anyavárt –, majd megszállta Esztergomot, Vácot, Tatát és Fehérvárt.

A hadjárat nyomán a Dunántúl keleti sávjában megjelent a szemünknek ismerős, háromszöget formázó török hódoltság őse, egy keskeny, megszállt csík a Dunától nyugatra, amely már biztonságot adott a Budára tartó vízi útnak és a mellette húzódó partmentinek. Ennek a korai hódoltságnak nemcsak a formája nem hasonlít a későbbire, hanem a funkciója és a szervezete sem. Igazából nem is volt terület, csak néhány, egymástól jókora távolságra fekvő, fontos vár, amelyeket – elsősorban Tolnában – keresztény erősségek választottak el egymástól. Egységes területként még sem igazgatni, sem védeni nem lehetett. Budától eltekintve, amelyhez a nyugatról vezető utakat Esztergom, Tata és Fehérvár már lezárta, mindegyik vár önmagában állt, és egyedül védte magát. Hogy e feladatnak megfeleljenek, mindbe óriásőrségek kerültek. Nemcsak a kulcsfontosságú Esztergomot szállta meg közel 2200 katona, de még a kicsinyke Szászvár őrsége is 300 fő körül járt (amit csak ma érzünk kevésnek, akkor olyan jelentős magyar végvárak, mint Veszprém vagy Várpalota kapitányai örültek, ha ennyi katonájuk volt).

Pécsre is jókora őrség került. Sajnos a katonák legkorábbi, 1543 decemberében készült névsora csonka, a lista fele elveszett. Ám csonkaságában is tekintélyes védősereget mutat: a megmaradt lapokon 523 katona neve sorakozik. A hiányzó egységekre a későbbi listákból következtethetünk, ennek alapján az első őrséget kilencszáz katonára becsülhetjük. Két év múlva, az 1545. június 12-e és 1546. március 3-a közötti három évnegyedben (a zsoldokat évnegyedenként fizették) 818, 875, illetve 828 pécsi várvédő zsoldját utalta ki a budai kincstár.

A hódoltsági várőrségek általában öt csapatnemből épültek fel. A vár élén a kapitány, a dizdár állt helyettesével, a kethüdával. Az őrség egészén kívül közvetlenül ők parancsnokolták az állomány magasra becsült gyalogos alakulatát, a müsztahfizokat. A zsoldlistákban őket mindig a tüzérek, a topcsik követik. A legértékesebb csapatnem a lovasok, a fáriszok testülete. A névsorok utolsó két helyén két gyengébb alakulat áll: a hajókon is szolgáló gyalogos azaboké és a nagy többségükben keresztény délszlávokból álló martalócoké. Őket lovasoknak szokás tekinteni, de valószínű, hogy lovas is, gyalogos is akadt közöttük, és szükség esetén ők is elláttak vízi szolgálatot. A lovasok, az azabok és a martalócok élén agák álltak. Ezeken a nagy csapatnemeken, az őrségek öt pillérén kívül a legnagyobb váraknak saját zsoldos iparosaik és zenészeik is voltak. Az adott vár fontosságát nemcsak védői magas száma, hanem ezek megléte is mutatja.

 

psz 1999 04 02 hegyi klara 01

 

Szpáhi

 

psz 1999 04 02 hegyi klara 02

 

Katona buzogánnyal

 

Pécsett a kiemelten fontos várak minden jellemzőjét megtaláljuk, és egy továbbit is hozzáfűzhetünk: az első évtizedben nem szolgáltak benne martalócok. Ennek a minden megítélés szerint legértéktelenebb testületnek a hiánya azt jelentette, hogy az őrség jó háromnegyede magas harcértékű alakulatokból állt. Ilyen összetételre csak a legfontosabb helyek voltak érdemesek. Az állomány az első két évben így tagolódott: egyharmadát jó gyalogosok (müsztahfizok), egyharmadát jó lovasok adták, a maradék harmadon tüzérek, másodrangú gyalogosok (azabok), iparosok, zenészek és a dzsámi személyzete osztozott. Ez utóbbi kategóriákat érdemes közelebbről szemügyre vennünk. Az őrségnek ezeket a nem katonáskodó elemeit a fizetésükről gondoskodó kincstár a katonákkal együtt tartotta számon. A logika talán szokatlan, de hibátlan: ezek a várban szolgáló és a katonákat kiszolgáló kisegítő alakulatok, még az imaházak személyzete is a valóságos harcosokhoz hasonlóan napidíjat, zsoldot kaptak az államtól, így teljes joggal kerültek fel a zsold- listákra. 1543-ban az iparosok testületeit két bombakészítő, öt kovács, tizenkét ács és egy puskaműves alkotta. A várnak raktárosa és kapuőre is volt, a zenéről egy trombitás és egy dobos gondoskodott. A katonák és Allah kapcsolatáról pedig a dzsámi tizenegy fős személyzete, amelyet sajnos csak csoportként ismerünk, egyenként nem.

 

psz 1999 04 02 hegyi klara 03

 

psz 1999 04 02 hegyi klara 04

 

Görög lovaskatonák a török hadseregben

 

A zsoldosztást mindig szemle előzte meg, amelynek eredményét rávezették a listára. Általános tapasztalat, hogy a frissen felállított őrségek állománya-mindenek előtt a legnagyobb váraké – az első szemlén gyászos képet nyújt, a katonák kisebb-nagyobb hányada hiányzik, meg sem érkezett a várba, vagy az első hónapokban odébbállt. 1543-ban Budán a jelenlét 89, Pesten 82, Esztergomban 65 százalékos volt. Velük ellentétben Pécs őrsége üdítő látványt nyújt. Az első, csonka listán szereplő 523 katona közül 506-ot talált a helyén a mustra, a jelenlét tehát 97 százalékos. Elsősorban a katonák fegyelmezettségének, és csak kisebb részt a kevés kilépő folyamatos pótlásának köszönhető, hogy a létszám két év múlva sem csökkent nyolcszáz fő alá, pedig az őrség ekkor már túlesett az első leépítéseken. Az 1544-ben és 1545 nyarán bevett tolnai várak katonaságát ugyanis részben a régebbi helyőrségekből vonták ki, így Pécsről Döbröközbe és Tamásiba irányítottak át nagyjából egy századnyi katonát.

psz 1999 04 02 hegyi klara 05

 

Lovász, kengyeltartó apród

 

psz 1999 04 02 hegyi klara 06

 

Görög gyalogos

 

Már ezek az első áthelyezések Pécs stratégiai helyzetének megváltozását jelzik. 1544-1545 folyamán elestek a tolnai várak, Endréd, Simontornya, Ozora, Tamási. 1552-ben a budai pasa elfoglalta Veszprémet és a nógrádi várakat, a birodalmi sereg pedig a Tiszántúlt és Szolnokot. A terjedelmesre nőtt és már egységes területként működő hódoltságot szilárdan megszállta a török katonaság. Határát török várak láncolata védte, amely a Dunántúlon volt a legerősebb, és a következő évtizedekben egyre erősödött.

Pécs körzetében, a Dél-Dunántúlon a hódítás és a védelmi rendszer kiépítésének folyamata élesen két szakaszra válik. 1566-ig, Szigetvár elestéig és

Szulejmán szultán haláláig, illetve a várháborúk évtizedeit lezáró, 1568-ban megkötött drinápolyi békéig a törökök védelmi rendszere kizárólag elfoglalt várakból épült ki. A terjeszkedés 1545 utáni legfontosabb állomásai 1555-ben Kaposvár végleges, Korokna és Babócsa ideiglenes megszállása, majd 1566-ban Szigetvár bevétele, ami Babócsa és Berzence sorsát is megpecsételte. A békekötés megtiltotta a várostromokat, ezután a törökök új várak építésével erősítették a határt. Első palánkvárukat 1567-ben emelték Barcson, ahová hamarosan a drávai flottilla támaszpontja is átkerült Eszékről. A Kanizsával szembenálló határszakaszra két új vár került, mindkettő az 1570-es években. Az első Segesden épült a Báthoriak kastélyából, a másik a Marcalitól délkeletre fekvő Szőcsényben. A Dél-Dunántúl keleti határára, a Duna és a Belgrádból Eszéken át Budára tartó hadiút mentére török építésű palánkvárak füzére került. A 16. században emelték Földvár, Paks, Bátaszék, Szekcső, Mohács és Baranyavár, a 17. század elején Ercsi, Tolna, Újpalánk és Dárda, a század közepén Pentele egy kaptafára készült, négyszögű, fa-föld falakkal kerített, az utasoknak a karavánszeráj biztonságát nyújtó, egyszerű váracskáit. A török erősségek a Balaton déli partvidékén is megszaporodtak. Itt a hódítók csak egyetlen várat szereztek meg készen, a tó délkeleti végén álló Endrédet. Délnyugaton, a mocsárövezet peremén 1568-ig megerősítették Lak várát, a tópart középtájára építették Bolondvárt (létéről 1591-ből maradt a legkorábbi adat), a Sió torkolatába a 17. század elején pedig Fokát, azaz Siófokot (katonaságával 1613-ban találkozunk először). Mindezek az építkezések a török hadvezetésnek abba a két törekvésébe vágtak, hogy a határt várak többrétegű láncolatával védjék, különösen azt a szakaszt, amelyik a Habsburgok osztrák tartományaival nézett szembe, illetve hogy nagyjából egynapi járóföldekre álló palánkvárakkal rakják meg a vízpartokat és a mellettük futó utakat. (Volt még egy harmadik törekvésük is, Buda körülvétele várakkal, ez azonban a Dél-Dunántúlt nem érintette.)

Azután, hogy Pécs megszűnt önmagában álló határvár lenni, a törököknek ebben a védelmi koncepciójában nem jutott neki feladat, őrsége, amelyben már martalócok is szolgáltak, zsugorodni kezdett. A 16. század közepétől két évtizeden át nem maradtak olyan listák, amelyek a teljes állományt tartalmazzák, a katonák számát így jókora bizonytalansággal hat-hétszázra becsülhetjük. 1569-1570-ben ennek a védőseregnek már csak a felét találjuk a várban, létszáma 350 fő. A század utolsó évtizedeiben az őrség már nem élt át nagyobb leépítést vagy átszervezést, csak a természetes fogyás apasztotta, így szállt alá 1591-ig 311 katonára, nagyjából az egyharmadára annak a védőseregnek, amely 1543-ban megszállta Pécset. Minthogy a martalócok egysége kicsi volt, az állomány minősége nem romlott, kétharmadát most is elit katonák adták. Megmaradt a kiszolgáló személyzet is, négy ács, három kovács és öt raktáros, akiket 1570 óta egy órás egészített ki, a budai tartomány őrségeiben egyetlen képviselője ennek az akkor még ritka mesterségnek. Egy évszázaddal később Evlia Cselebi, a minden szépért lelkesedni kész török világutazó elragadtatással szólt Pécs óráiról, amelyek közül négy a Szulejmán szultán dzsámijává lett székesegyház négy tornyában, az ötödik a budai kapuéban mérte és ütötte az időt. A törökök, még a fővárosi hatalmasságok is rajongtak az órákért, de nem értettek hozzájuk. Nem véletlen, hogy a pécsi toronyórák gondozója 1570-ben is, 1591-ben is áttért keresztény, talán magyar.

Kanizsa 1600. évi elfoglalása után a Duna és a nagy hadiút mentét leszámítva egész Baranyát és benne Pécset a kanizsai kormányzóságba, vilájetbe osztottákát. Ez az adminisztratív átszervezés nem hozott különösebb változást, az viszont igen, hogy Kanizsa bevételével a határ még messzebb tolódott nyugat felé. Fekvése miatt Pécs katonailag mind jelentéktelenebb lett, őrsége tovább csökkent. 1615-től 1621-ig katonáinak száma 217 és 246 között ingadozott, 1622-ben pedig 177-re csökkent. Ez a szám ismétlődik azután a század közepéig, amíg adataink vannak. Az inkább túlzásairól, mint visszafogottságáról ismert Evlia Cselebi szerint 1663-ban Pécset 200 várkatona őrizte.

A kanizsai kincstár 1622 utáni pénztári elszámolásaiban változatlanul visszatérő, 177 fős létszámadatot nem szabad valóságos számnak tekintenünk, mert a 17. században megváltozott a katonák nyilvántartásának és fizetésének a módja. A kincstár már nem számolgatta negyedévenként az embereket és pénzecskéjüket, ehelyett minden várőrségnek átengedett annyi állami bevételt, amennyiből megélhetett. A várak katonaságát évtizedeken át változatlan létszámmal vezette be a pénztári elszámolásokba, ezért ezek az adatok nem valóságosak, csupán azt mutatják, hány védővel számolt az adott helyen a kincstár. Ezeknek az ál-létszámadatoknak mégis van értéke, mert a nagyságot megjelölik, és visszatükrözik a várak közti különbségeket. Amikor Pécsett 177 katonával kalkuláltak a pénzügyekért felelős hivatalnokok, a tőle nyugatra, a határövezetben álló, stratégiai fontosságukat megőrző várakban sokkal nagyobb védőseregekkel számoltak: Kanizsán 1672, Segesden 450, Berzencén 358, Babócsán 360, Szigetvárott 361 katonával, még a beljebb fekvő Kaposvárott is 223 emberrel. A bizonytalan számok ellenére sem lehet kétséges, hogy Pécs a 17. században többé nem katonai centrum. Várában csak annyi katonát tartottak, amennyi egy ellenségtől nem fenyegetett, békés és rangos közigazgatási és szellemi központot megilletett.

Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a 17. századbana várban és a városban alig kétszáz török katona lézengett. A megerősített közigazgatási központok otthonai, gyűjtő-és menedékhelyei voltakaz egész hódoltsági törökségnek. A16. században még előfordult, akkor is ritkán, hogy török hivatalnokok, birtokosok és rang nélküli városlakók olyan településeken éltek, amelyeket nem védtekfalakés katonák. A századforduló másfél évtizedes háborújának hadjárásai, a pusztítások, az egész török országrészt benyargaló magyar végváriak és hajdúk, meg az elszaporodott rablók elől mindenki várfalak mögé, katonák oltalmába húzódott, és a török uralom második századában nem is bújt elő. Egy kézen megszámolható az a néhány híradás, amely megerősítetlen helyeken élő törökökről szól. Pécsett is ott kellett laknia a környék egész törökségének. A várvédőkön kívüli katonaelem másutt is, itt is a közigazgatási körzetben, a szandzsákban birtokos lovas katonákból, szpáhikból és embereikből, a szandzsák katonai és polgári vezetőinek csatlósaiból, katonai kísérőiből állt, és mint mindenütt, itt is feltételezhetünk több-kevesebb, a hadseregbe törekvő vagy az állományból átmenetileg kikerült férfit, akika várkatonák és a birtokos szpáhik soraiban megüresedő helyekre vártak. Ebből a várőrségen kívüli katonaelemből csaka birtokos szpáhikat ismerjük néhány időpontban. A pécsi szandzsákterületén 1570-ben 122,1591-ben 200 szpáhi élvezett birtokot, de kideríthetetlen, hogy közülük hányan laktak Pécsett, és hányan más várakban. A többiekröl, a csatlósokról és a majdani katonákról puszta létezésükön kívül semmi közelebbit nem tudunk.

A török várak között óriási eltérések voltak abban a tekintetben, hogy lakosságukat gyakorlatilag csak katonák alkották, vagy mellettük számottevő polgári népesség, iparosok, kereskedők, hivatalnokok, szellemi emberek is éltek. Az első típus riasztó példája Visegrád, ahonnan elfoglalása után kitelepítették a magyar lakosságot, a felső és alsó várból álló erőd-együttest várkatonák töltötték meg. A régészek egy ócska kalyibákkal telezsúfolt, nyomorúságos katonai telepet ástak ki. Még ennél is rosszabbak lehettek a Duna mellett sorjázó, egyenként jelentéktelen váracskák. Pécs és Szigetvár, a hódoltsági török szellemi élet két központja képviseli a másik végletet. Ezekben a meghódítottakén kívül két betelepedett kultúra volt jelen: az iszlamizált délszláv és a valóban muszlim oszmán-török kultúra. Az elsőt a Balkánról érkező, örökké mozgó-vándorló katonaelem hozta magával, a másikat a stabilabb hivatalnoki és szellemi réteg.

A hódoltsági várkatonaság csaknem egészét ugyanis a Balkán-félsziget népei adták. 1558-ban és 1559-ben két olyan zsoldlista készült a budai tartomány várairól, amelyekben a szokásos bejegyzések mellett azt is rögzítették, hogy az őrségekbe beálló újoncok honnan származtak. E bejegyzések azt mutatják, hogy mindössze két és fél százalékuk jött Kis-Ázsiából, hat százalékuk pedig a hódoltságban született, ezek egy része magyar volt. A többiek, az újoncok bő kilenctizede délszláv népek szülötte. Legnagyobb számban bosnyák és szerb, mert az újoncok 82 százaléka a Balkánnak is egyetlen nagy, északnyugati tájáról származott: Boszniából (40 százalék), Hercegovinából (13 százalék), Észak-Szerbiából és a Dráva-Száva elszerbesedett közéről (29 százalék). Bosznia és Hercegovina nagytömegű, generációk óta muszlim vagy frissen áttért katonát, Szerbia és a folyóköz vegyes, iszlamizált és keresztény újoncokat adott a magyarországi török várakba. Ez magyarázza azt, hogy török várakat kutatva a régészek sokkal több balkáni típusú leletet ásnak ki, mint kis-ázsiait, a nyelvészek pedig a hódoltsági török nyelvemlékekben a nyugat-balkáni török dialektust találják meg.

1558-ban a pécsi őrségbe harminc újonc állt be. Tizenöten Boszniában, ketten Szerbiában, heten a Dráva-Száva közén látták meg a napvilágot, tehát a Dél-Dunántúl török váraitól közvetlenül délre fekvő területekről származtak. Egy ember Hercegovinából, egy a Dnyeszter-parti Benderből, négy a hódoltságból szegődött Pécsre, ez utóbbiak közül ketten magyarok. A bosnyák és a szerb túlsúly itt is kétségtelen.

A délszláv eredetű, felületesen iszlamizált, kevert kultúrájú katonaelem nemcsak származása miatt nem lehetett a muszlim-oszmán kultúra hordozója, hanem azért sem, mert állandó mozgásban volt. Amellett, hogy az első évtizedekben a hadvezetés egyik várból a másikba csoportosított át egész egységeket, a katonák tisztes része magától is vándorolt. Mindegyre kilépett a helyéről, felhagyott a katonáskodással, vagy máshova szegődött. Kevesen tartottak ki hosszasabban egyazon várban, nem kötődtek sem az adott helyhez és többi lakójához, a nekik épített egyszerű mecsethez, sem a sárból tapasztott otthonhoz. A Pécs őrségéről fennmaradt szép, szabályos, teli listák azt a csalóka látszatot keltik, mintha az itteni katonák soraiban alig lett volna mozgás. Ha azonban a névsorokat összevetjük, kiderül, hogy az első évek után ugyanolyan erősen cserélődtek, mint más várak védői. Az 1570-ben listára vett müsztahfizok 9, a tüzérek 6 és fél, az azabok 8 százaléka szolgált két évtized múlva is a várban, a többiek eltűntek. Az, hogy az őrség ilyen erős mozgás ellenére is mindig rendezett képet mutatott, valószínűleg annak köszönhető, hogy Pécs a katonának álló balkániak vándorlásának útján közeli, vonzó állomás volt, így az utánpótlás, az őrség folyamatos feltöltése nem okozott gondot.

Pécs nagy szerencséje, hogy nem a határon állt, ezért stratégiai jelentéktelenségbe süllyedt; katonasága megfogyott, a vár és város látványát és mindennapi életét a hódoltsági törökségnek nem ez a rétege határozta meg. Az állandó háborúktól és csatározásoktól viszonylag keveset szenvedett, nem a kevert kultúrájú, mindegyre cserélődő katonákkal megrakott végvár szerepét osztotta rá a sors, hanem egy békésebb régió gazdasági, igazgatási és szellemi központjáét.

Nem véletlen, hogy török műemlékekben leggazdagabb városunk: a maradandót alkotó építkezések egy, a katonáknál stabilabb, helyhez kötődő, lakóhelyére igényesebb muszlim-török igazgatási és szellemi elitnek köszönhetők. A pécsi bégek előkelő helyet élveztek a hódoltsági szandzsákbégek sorában, mellettük sok magasabb és közepes rangú hivatalnok és vallási-jogi tisztségviselő szolgált. A török szerzetesek rendházaiban ugyanaz a hasznos munkálkodás folyt, mint Kis-Ázsiában: a dervisek – közöttük olyanok, akik több generáción át itt éltek – tudománnyal, irodalommal, misztikus művek írásával, fordításával és másolásával foglalkoztak, tanítottak, ellátták a szegényeket és az utazókat. Pécsett született és élt korának egyik legjelentősebb, de biztosan legegyénibb történetírója, Pecsevi Ibrahim. A hivatalosan várakat szemléző Evlia Cselebi kötelességszerűen leírta a védműveket, de ennél sokkal nagyobb teret szentelt Pécs természeti szépségeinek, a ligeteknek, sétautaknak, virágoknak és madaraknak, az ezerféle gyümölcsnek, a szellemi és zenei életnek.

1663-ban a Magyarországon háborúzó török hadsereg tatár segédcsapatai a Dél-Dunántúlon teleltek, uralkodójuk, Gázi Girej kán Pécsett. Míg harcosai mindent felfaló sáskahadként a vidéket tarolták, a kán Pécs igézetében a bor és a kávé dicséretéről faragott egy füzetnyi versezetet.

Az illusztrációkat Hegyi Klára-Zimányi Vera: az Oszmán Birodalom Európában. (Corvina, 1986.) című kötetből vettük át