Cikkek

Olasz István: Az Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészkarának munkássága I. A kor szelleml áramlatai

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 56-65. oldal

Letöltés: pdf20


Olasz István

 

AZ ERZSÉBET TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZKARÁNAK MUNKÁSSÁGA I.

 

A kor szellemi áramlatai

 

 

 

Pozitivizmus, szellemtörténet

 

 

Dilthey volt képes elsőként nagyhatású gondolatrendszert formálni abból a felismerésből, hogy a természettudományok metodikája, törvényei birtokba vették az ember és a társadalmi folyamatok vizsgálatát. Ő teremtette meg a szellemtudományok fogalmát, mintegy védekezésül a természettudományok hegemóniája ellen. Az ő nyomait követve vélte pontosítani gondolatmenetét a neokantiánus iskolán nevelkedett H. Rickert, amikor a tudományok felosztására már nem érzi elégnek a „természet-szellem” szembeállítást sem, úgy ítélve meg, hogy a két fogalom alapján történő elkülönítés nem fogalmazza meg a tudományok egyébként valóban meglevő különbségeit.

A két világháború közti Magyarországon a gyenge és elmaradott teoretikai-filozófiai tájékozottság a preszcientista faktológiát is pozitivizmusnak tekintette, bár ugyanez volt az oka annak is, hogy a szellemtörténet szintén parttalan fogalommá, a korszak divatos irányzatává vált.[1] A szellemtörténet és a szellem mibenlétének pontatlan megfogalmazottságát a maga korában talán a szellemtörténettel szemben álló klasszika-filológus Hornyánszky Gyula vetette fel: „Kevés kifejezés futott be nálunk rövid idő alatt akkora karriert, mint a szellemtörténeté. Azt mondhatjuk, hogy a társadalom legszélesebb rétegeiben ismerik, használják, dicsekszenek vele. Mert ezt teszi az átlagolvasó, aki ma nem éri be valamely egyszerű történettel, hanem „szellemtörténetet” követel az írótól, aki aztán, a kereslet-kínálat elvéhez igazodva nem is tér ki a megtiszteltetés elől, hogy „szellemtörténésznek” mutathatja be magát.[2]

Még ebben a megmosolyogni való indignálódottsággal írott felvetésben is fel kell azonban figyelnünk arra a tényre, hogy a szellemtörténet fogalma egyszerre kerül a szépirodalom és a történetiség összefüggés-rendszerébe. Később látni fogjuk, más és más arculatot kapott a szellemtörténet a történettudományban és az irodalomtudományban. Hornyánszky a szellem fogalmának használati változatait mint a „lélek” szó hétköznapi használatú fogalmaként, vagy „az együtt élő emberek lelki kölcsönhatásaként”, „nemzeti szellemként”, „korszellemként”, „metafizikai entitásként”, esetleg „egyszerűen valaminek a magja, lényegeként”, sőt „belső létként, amennyiben ennek összefüggését valamely külső léttel nem vesszük tekintetbe”, (vagyis fenomenológiai jelentéskörben) értelmezve sorolja fel. Megállapítja, hogy a magyar szellemtörténészek „nem döntötték el a kérdést, hogy a lelkiséggel azonos-e a szellem, vagy hogy ezen belül vagy e fölött külön sajátságokkal rendelkező valami-e; hogy fogalmilag összeesik-e a legteljesebb értelemben vett társadalommal, vagy hogy ezen túl, a maga törvényeinek engedelmeskedő metafizikum-e?” „És nagyjában véve irreleváns, hogy azt az általános tant, amely a felvetett problémákra keres feleletet, kultúrfilozófiának, társadalomfilozófiának vagy esetleg szellemfilozófiának nevezem-e.”[3]

Gondolatmenete zárásául még azt is felemlíti, hogy az adatgyűjtő és az átfogó feldolgozás különbsége Thuküdidész óta ismert probléma, tehát egyidős az európai történetírással, s ebben nagyon mélyen van igaza, de amit hozzátesz, hogy a szellemtörténet nem hozott e tekintetben újat a metodikába, az már mélyen igazságtalan, még akkor is, ha a harmonikus, a teljesség iránti igényt kielégítő létértelmezést megadnia a szellemtörténetnek sem sikerült.

A „kollektív szellem”, a „néplélek” kutatásának divatja idején szívesen állították szembe a pozitivizmust a szellemtörténettel úgy, mint a francia és a német szellemiség reprezentatív megnyilatkozásait. Való, hogy van a két irányzatnak ilyen, területileg is felvethető kulturális kapcsolódása, azonban ez megtévesztő: mindössze azon alapul, hogy a két terület (Franciaország, Németország) a polgári kultúra más történeti szakaszában, „fázisában” játszik vezető szerepet, és ennek megvannak a pontosan kitapintható társadalomtörténeti gyökerei. A pozitivizmus a maga inkább ismeretfilozófiai érdeklődésével a racionalizmus, a felvilágosodás és a társadalmi cselekvés konkrét lehetőségének tudatával áthatott Franciaországban kialakult előzményekre támaszkodik még a polgári világkép meg rend ültsége idején is.

A szellemtörténet előzményét az európai fejlődésben viszont a felvilágosodás idején a széttagoltság, a helyi feudális erők jóval szilárdabb helyzete miatt társadalmi cselekvésben még csak nem is reménykedhető német polgári kultúra képezi, amelyik ezért inkább a filozófiában tud csupán kibontakozni, és amelyik éppen korlátozottsága, a polgári folyamatba megkésve csatlakozása miatt a fejlődés buktatóit, a személyiség konfliktusait is megfogalmazva alakítja ki világképét. Ezt pedig a múlt századvég európai kultúrájában meghatározó szerephez juttatta a német birodalom létrejötte 1871-ben.

A kiegyezés után meglendülő magyar polgári átalakulás is egyre inkább ehhez az új gazdasági, politikai és kulturális tényezőhöz fogja mérni a saját tájékozódását. Ennek hatása először a századforduló körül induló nemzedék szellemi teljesítményeiben mutatkozik majd meg erőteljesebben.

A filozófus-esztéta (később Halasy-) Nagy József, akinél az egyetemista Weöres Sándor szerzi majd filozófiai doktorátusát, és aki a legelsők egyikeként foglalkozott a modern gondolkodással, ezt a nemzedéket nevezte „a századforduló tragikus nemzedékének”, mert: „Nálunk épp úgy, mint Európa-szerte, bátor, új kezdeményezések fakadtak belőle. Vele kezdődik korunk szellemének hasadása. Ez a nemzedék még a XIX. sz. nevelése, de amint magára eszmél, megtagadja a belénevelt eszményeket: valami másra vágyakozik, maga sem tudja tisztán, mire. Új ideálok felé tör. A közösségnek új formája forrong benne. A nagy nemet-mondás nemzedéke ez, amely csak egyet tud biztosan, hogy amit ő akar, az nem a XIX., hanem a huszadik század!”[4] Nagy József maga is ehhez a nemzedékhez tartozott, mint ahogy ehhez tartoztak azok a professzortársai is, akik a pécsi egyetem bölcsészkarán a legnagyobb hatású előadásokat tartották. A pécsi egyetem újkori történetének egyébként éppen ő az első rektora.

 

 

A képzés szervezeti vonatkozásai, személyi és tárgyi feltételeinek alakulása

 

A pozsonyi egyetem 1914/15-ben tartotta első tanévét, de ekkor csak egy karral, a Jog- és Államtudományi Karral működött, a vele együtt elhatározott orvosi kar ekkor még szervezés alatt állt, az ugyancsak elhatározott bölcsészeti és természettudományi pedig a „még fel nem állított kar” néven szerepelt. A bölcsészkarra ekkor mindössze csak két professzor kapta még meg kinevezését.

Az egyetem a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem nevet viselte, mivel a pozsonyi polgárok összekapcsolták az uralkodó feleségének nevét a városban született árpádházi Szent Erzsébet kultuszával.

 

 

A bölcsészettudományi kart csak 1918-ban sikerült felállítani

 

1918. március 17-én alakult meg a kar, a tíz professzor Kornis Gyulát választotta meg dékánul. Október 5-én megnyitották az első olyan tanévet, amelyik már három fakultással indult, és a hónap végén kitört az őszirózsás forradalom, decemberben az antant képviseletében francia, majd januárban cseh csapatok szállták meg Pozsonyt, és 1919. január 28-án bezárták az egyetemet. A bölcsészkar tevékenysége így Pozsonyban tulajdonképpen megkezdődni sem tudott.

1919 augusztusában az oktatókat elbocsátották a csehszlovák állam szolgálatából, szeptemberben a cseh hatóságok átvették az egyetemet, december 10-én pedig már mint „Cseh-szlovák Állami Komensky Egyetem” nyílt újra meg.

1920. február 24-én a magyar minisztertanács határozatot hoz: a pozsonyi és a hasonló sorsot megért kolozsvári egyetem a tanévet Budapesten kezdjék meg, szoros együttműködésben, mint „hontalan egyetemek”. A pozsonyi egyetem ekkor a felszerelések és helyiségek hiányában csak bölcsészkarával képviseltette magát Budapesten.

1921-ben mondja ki a nemzetgyűlés a Pécsre helyezést, bár ezt az áthelyezést a törvénycikk ideiglenesnek tekintette, augusztus 26-án jelentkezett Pécsett Pékár Mihály professzor, az egyetem rektora, aki az elhelyezésről kívánt tárgyalni Zichy Gyula püspökkel és a város vezetőivel. A még meg sem nyitott egyetem létét már ekkor veszély fenyegette, ez a veszélytudat egészen a bölcsészeti kar bezárásáig végig kísértett, és meghatározó bélyeget nyomott a kar egész működésére.

Országos fórumokon megindult ugyanis a támadás, amely sokallta, és a fennálló viszonyok között pazarlásnak tartotta a négy vidéki egyetem létét.

1923. október 14-én Klebelsberg Kuno kultuszminiszter avatóbeszédével megnyílt az Erzsébet Tudományegyetem életének pécsi szakasza: „Az Erzsébet Tudományegyetem tanári karát olyan igaz tudományos szellem hatja át, hogy meg vagyok győződve róla, hogy meg fogja alkotni itt a Mecsek alján a magyar Heidelberget,” mondotta. De Klebelsberg szólt a magyar gazdasági helyzetről is: „Ne várjunk minden segítséget az államtól. A magyar állam egy hadirokkant generációk vagyonát lőtték el a háborúban.” „(...) Ma már nem kérem, követelem a magyar társadalomtól, hogy tegye meg a kötelességét. A magyar földbirtokosok, a kereskedelem és az ipar sokat keres, de keveset áldoz a kultúrára. Itt a tizenkettedik óra az áldozatkészségre. A kultúra a mi fegyverünk. Mi Európa belvárosában egy zsupfödeles ház vagyunk, amelyet hamarosan lebontanának, ha kultúránkat nem tudnánk fenntartani. (...) Az állam gyenge, nemzeti társadalmi erőfeszítésre van szükség” mondta, mindezt a négy egyetem létét sokallóknak szánva.[5] Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy az éppen elindított egyetem miféle létre született meg, vajon nem egy snassz kis vidéki egyetem létére kárhoztatottan-e? Pedig ez a bölcsészkar a korabeli Európával igen szoros szellemi szinkronban állt, tanárai révén már jóval az elindulás előtt is.

A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem megnyitása évében jelent meg Magyarországon először Max Weber Protestáns etikája (Weber Németországban ekkor már Gazdaságtörténetét publikálta). A Protestáns etika azonban ugyanabban az „Ember és természet” sorozatban látott napvilágot, amelyet (Halasy-) Nagy József, az Erzsébet-egyetem filozófiaprofesszora és első pécsi rektora szerkesztett, és amelyik ugyanabban az évben közölte Rickert „Kultúrtudomány és természettudomány” c. híres tanulmányát is, amely a szellemtudományok egyik alapműve. De ugyanebben, az egyetem indulásának évében jelent meg Németországban a szellemtörténeti irányzat nagy hatású folyóirata” is, Deutsche Vierteljahresschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte”, amelyik a szellemtörténeti áramlat központi orgánuma, és amely irányzatnak éppen a Pécsett működő egyetem lesz a magyarországi fellegvára, mivel a jeles germanista, Thienemann Tivadar már jóval Pécsre jötte előtt kapcsolatot tartott a kultúrának ezzel a modern szemléletű irányzatával.

Egyelőre azonban a megnyitás után két hónappal már tüntetések és ingerült cikkek támadták az új egyetem vezetőségét a numerus clausus be nem tartása miatt, mert Nagy József rektor befogadta a törvény által Pestről kiszorított jelentkezőket. A kar ekkori hivatalos megnevezése: „Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar”. Tizenkét tanszéke működött:[6]

1. Magyar történelem. Professzorává eredetileg (az akkor még egységes, magyarra-egyetemesre nem bontott, ún. Történeti tanszékre 1914-ben, Pozsonyban) Hodinka Antal kapott kinevezést. A két külön történelem tanszéket 1918-ban szervezték meg, Hodinka a Magyar történelmet kapta. 1923-ban azonban, mindössze egy hónappal a pécsi megnyitás előtt, átvette az Egyetemes történelem tanszéket Helyére Holub József jogtörténész került, aki az 1938/39-es tanévben átment a jogi karra. A két történelem tanszék ekkor Tóth Zoltán közös irányítása alá került a kar megszüntetéséig.

2. Bölcsészet (filozófia). Professzora, szintén még 1914-ben, Kornis Gyula lett. Ő azonban 1921-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemre került, ekkor az ő utóda lett Halasy-Nagy József, aki a kar megszüntetéséig vezette a tanszéket.

3. Magyar és összehasonlító finnugor nyelvészet.Professzora az 1918-ban kinevezett Zolnai Gyula. 1930-ban történt nyugdíjaztatása után az 1931/32. tanévtől Klemm Antal vette át a tanszéket és a kar megszüntetéséig vezette.

4–5. Ókortudomány (Classica-philologia).Professzorok Gyomlai Gyula és Vári Rezső 1918-ban. Gyomlai Gyula utóda, nyugdíjba vonulása után 1934-től Kerényi Károly lett, a kar megszüntetéséig. Vári Rezső az 1923/24. tanévben a Pázmány Péter Tudományegyetemre került, helyére 1925-ben Vargha Damjánt nevezték ki, aki a tanszék állományába tartozott, de a Magyar irodalomtörténeti tanszéken működött.

6. Magyar irodalomtörténet.Professzora 1918-ban Császár Elemér lett.

1923-ban azonban a Pázmány Péter Tudományegyetemre került, ezért az 1923/24. tanévben helyettes tanárként Zolnai Gyula fia, Zolnai Béla vezette a tanszéket. Ezután került ide Vargha Damján is. Az 1924/25. tanévben vette át a tanszéket Tolnai Vilmos, haláláig, 1937-ig. A tanszék élére ekkor Vargha Damjánt nevezték ki, aki a kar megszüntetéséig vezette.

7. Földrajz.Professzora 1918-tól Prinz Gyula. A kar megszüntetéséig vezette tanszékét.

8. Egyetemes történelem.Professzorává 1918-ban Lukinich Imrét nevezték ki, aki 1923-ban az Országos Levéltár igazgatója lett. Tanszékét ekkor vette át Hodinka Antal, nyugdíjba vonulásáig. Ezt követően, 1938/39-től, Tóth Zoltán kapott kinevezést, aki átvette a Magyar történelem tanszéket is, és mindkét tanszéket a kar megszüntetéséig vezette.

9. Pedagógia.Professzora 1918-ban Weszely Ödön lett, nyugdíjba vonulása után, 1936/37-ben, Bognár Cecil kapott kinevezést a kar megszüntetéséig.

10. Német nyelv és irodalom.Professzora 1918-ban Thienemann Tivadar lett, aki 1934-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemre került. Az 1934/35. tanévtől a tanszéket Koszó János vezette a kar megszüntetéséig.

11. Francia nyelv és irodalom.Professzora az 1923-ban kinevezett Birkás Géza lett. A tanszéket a kar megszüntetéséig vezette.

12. Olasz nyelv és irodalom.Professzora az 1924-ben kinevezett (később Koltay-) Kastner Jenő lett. A tanszéket a kar megszüntetéséig vezette. A tanszék munkájába kapcsolódott be 1932-től magántanárként Fülep Lajos és 1936-tól megbízott előadóként Kardos Tibor.

Továbbá a kar keretei között működött a Középiskolai Tanárvizsgáló Intézet.

 

*

 

A kar keretei között olyan jeles oktatói személyiségek is tevékenykedtek, mint az 1929/30. tanévben Prohászka Lajos filozófus a Pedagógia tanszék magántanáraként, vagy az 1925/26. tanévben Gragger Róbert irodalomtörténész, germanista, az Ómagyar Mária-siralom egyik felfedezője, tiszteletbeli tanárként. (Thienemann az ő emlékének ajánlotta „Irodalomtörténeti alapfogalmak” című összefoglaló munkáját.)

Az 1923/24-es első pécsi tanévben a bölcsészettudományi kar oktatói az első félévben a következő stúdiumokat látták el (az általuk tanított tárgy után zárójelbe tett szám a heti óraszámot jelenti):

Birkás Géza: Moliére (2)

Ófrancia szövegek olvasása és magyarázata (1)

Francia stíluselemző gyakorlatok (2)

Szemináriumi gyakorlatok (2)

Buzássy Ábel: A római szatíra, fő tekintettel Horatiusra (3)

Az igék névszói alakjai és használatuk (2)

Holub József: Az Árpádok korának története (4)

A középkor története a népvándorlástól a Karolingokig (4)

Nagy József: A görög tragédia (3)

A világnézet (2)

Az ember tragédiájának filozófiai nézetei (1)

Spinoza (2)

Prinz Gyula: Leíró földrajz Amerika (4)

A levegő földrajza (2)

Thienemann Tivadar: A magyar szellemi élet története (3)

Középfelnémet olvasmányok A felvilágosodás német irodalma (3)

Tanárképző gyakorlatok (2)

Várkonyi Hildebrand: Platón: Állam (2)

A tudományos gondolkodás mibenléte (2)

A középkori filozófia története (3)

Weszely Ödön: Az újkori nevelés története (2)

Tanárképző gyakorlatok a kísérleti pedagógia köréből (2)

A pedagógia alapvető kérdései (3)

Zolnai Gyula: Magyar szóképzéstan (3)

Finn olvasmányok (2)

Nyelvészeti gyakorlatok a nyelvtudomány és a nyelvészet köréből (2) Olvasmányok a kódexirodalomból (2)

A hallgatóknak a karra irányulását és a szakot meglehetősen nehéz megállapítani az első években. 1923/24-ben minden hallgató rendkívüli hallgatóként szerepel az anyakönyvben, a szakot nem jelölik, csupán az egységes bölcsész bejegyzés jelzi a karhoz tartozást. Az irodalomtörténeti és a nyelvészeti tanszék oktatóinak leckekönyvi bejegyzéseit alapul véve, az első, 1923/24-as tanévben mindössze 18 magyar szakos hallgató jelenléte mutatható ki, 15 elsőéves, és 1-1 hallgató a felsőbb évfolyamokon. A kar hallgatósága a később felvett, hivatalos kimutatások alapján is mindössze 45 fő az induláskor, a második félévben 41 fő. Ha tekintetbe vesszük, hogy az egyetem összes hallgatóinak létszáma ekkor 1416, a második félévben 1289, és hogy ez az 1289 fő a következő módon oszlik meg az egyes karok között:

Jog- és Államtudományi Kar 291
Orvostudományi Kar 885
Evangélikus Hittudományi Kar 72
Bölcsészettudományi Kar 41

Akkor azonnal feltűnik, hogy ez a kar az egyetem rendszerének és tevékenységének legszerényebb ága, az egésznek töredéknyi része. Ez a tény végigkíséri a kar életét, hiszen a Pécsre helyezésig tartó előtörténete során is legnagyobb létszáma csupán 67 fő (1922/23-ban, Budapesten, ekkor az összlétszám kereken 1400), majd a pécsi csúcs: 188 fő, az 1930/31. tanév első félévében, amikor is az összlétszám 1482. Az egyetemi összlétszám egyébként az 1934/45. tanév első félévében a legmagasabb (1657), de ekkor a bölcsészkari létszám már négy éve hanyatlást mutat (158). Mindezek a tények fontos adalékot jelentenek a kar állandó létbizonytalansága és a megszüntetés (1941) szempontjából.

Hogy az indulás évében a 41 bölcsészhallgató „rendkívüli” hallgatónak minősült, azt dokumentálja, hogy az egyetem Pécsre helyezését és az itt való tartózkodást a hivatalos politika eleve átmenetinek, ideiglenesnek (rendkívülinek) tekintette.

A18 magyar szakos hallgató ugyanazt hallgatta, amit a többi 23, azaz ugyanabból válogatott. Ez volt a teljes választék, ez állt rendelkezésre az elsőtől az utolsó évfolyamig – valamennyien szabadon válogathatták össze órarendjüket a kötelező óraszámnak megfelelően, mindössze a felsőbb évfolyamokon egészült ki kötelezően Weszely Ödönnek A pedagógia alapvető kérdései címen tanított heti 3 órás stúdiumával.

A következő, 1924/25-ös tanévtől kezdve szerepel a bölcsész titulus mellett a szak megjelölése is, de ezt nem mindenki írta be. Valószínű, hogy az indulás idején meglehetős a bizonytalanság az egyetemen.

Az első év második felében a korábban ismertetett stúdiumok sora a következőképpen módosult:

Birkás Géza: A francia irodalom története a XVIII. században Tanárképző gyakorlatok

Buzássy Ábel: Főnévi, melléknévi, határozói mondatok

Nagy József: Ethika

Thienemann Tivadar: A XVIII. század német irodalma

H. v. Kleist

Várkonyi Hildebrand: Középkori filozófiatörténet

Epikuros és Lucretius

Pascal filozófiája

Tudományos módszerek

Weszely Ödön: A nevelés története a XVIII. és a XIX. században Pedagógiai értékelmélet

Didaktikai megbeszélések

Pedagógiai és pszichotechnikai gyakorlatok

Zolnai Béla: Petőfi és a XIX. század

Zágoni Mikes Kelemen

Tanárképző szemináriumi gyakorlatok

Zolnai Gyula: Magyar szóragozástan

Finn olvasmányok

Nyelvészeti gyakorlatok

A második évben már eggyel több, azaz 19 „magyar” szakos hallgató állapítható meg a leckekönyvi rész alapján. Thienemann Goethéről ad elő, új név Kastner Jenőé, aki Olasz hatások a magyar irodalomra és Dante, Petrarca, Boccaccio címmel tart előadásokat. Birkás ezzel párhuzamosan tárgyalja a francia hatásokat, Zolnainál megjelenik a mondattan. Ezt tanulta minden szak, még a filozófia szakosok is. Thienemannál figyelhetők meg a szakosodás kezdetei, őt csak a magyar–német szakos hallgatók látogatják és egy-két történész. A harmadik évtől viszont már kizárólag a németesek választhatják. Ugyanígy specializálódik egyre inkább csak a francia szakosokra Birkás.

A leckekönyvekben ekkor már a legkülönbözőbbek a szakpárosítások: magyar–francia–olasz, magyar–latin–francia, magyar–német–filozófia stb., sőt még pedagógia–filozófia is akad. Eddigre azok is döntöttek, akik az előző évben még nyilván maguk sem tudták, milyen szakot kívánnak hallgatni, és ezt az egyetem sem erőltette. Minden azt tanúsítja, hogy az egyetem második pécsi évében a „kereslet” ugrásszerűen megnövekszik a bölcsészkar iránt. Ezt az egyetem becsülettel igyekszik követni, mégis, az oktatói testület tevékenysége még mindig rögtönzött jellegű. A fejlődés jelei azonban vitathatatlanok. Várkonyi Hildebrand A zeneesztétika főbb problémái címen ad elő, Zolnai új stúdiumot indít Kódexirodalmunk címmel, Gedeon Endre kezdők számára indít francia nyelvoktatást, és Modern francia novellaírók olvasása és elemzése címen tart előadásokat.

Szépen látszik sok oktató tevékenységének bővülése, ahogy egyre jobban és jobban beleásták magukat egy-egy témába, úgy indítanak újabb és újabb stúdiumokat. A legszisztematikusabb ez a folyamat Zolnai Gyulánál, aki minden félévben didaktikai tudatossággal fejlesztette tovább a témát: Szóképzéstan, Szóragozástan, Mondattan, vagy a Finn olvasmányokra ráépült Finnugor összehasonlítás, az egyre mélyebbre ható kutatások eredményeként.

Az irodalmároknál méltó párja ebben Tolnai Vilmos, aki 1924/25-ben tartotta első előadásait Vörösmarty (heti 3 óra), Madách (heti 2 óra), Krónikáink és hősmondáink, Magyar verstan (majd a második félévtől: Magyar líra, csak IV. éves hallgatóknak) címmel – igyekezvén valamiféle viszonylagos keresztmetszetét képviselni egyszemélyben a magyar irodalomtörténetnek. Később felvette Kazinczyt, ami szépen jelzi az előadó tanulmányainak elmélyülését és bővülését, a következő félévben ugyanez már mint A XVIII. század irodalma, majd Klasszicizmus címen jelentkezett, amelyhez még később új stúdiumként kapcsolódott a folytatás, A magyar romanticizmus története (1927/28-ban).

Az irodalomtörténet-oktatás folyamatában 1925/26-ban jelent meg Vargha Damján, kiegészítve Tolnai előadásait A népies elem Jókainál, Magyar legendárium, Pázmány- és Kempis-fordításaink, Kódexeink Mária-siralmai, Arany balladái, Szent Ferenc és legendája, A magyar szónoklat című előadásaival. Az utóbbi később mára Retorika megnevezést viseli. Ugyanő a következő, 1926/27. tanévben felvette még témái közé Berzsenyit és Zrínyit is.

Kialakult, előre megszabott didaktikai rendszere nem volt tehát az egyetemnek, azt adták, amihez oktatót találtak, illetve amit az előadó képviselni tudott.

A kialakulás szép bizonyítéka, hogy 1926/27-ben, az egyetem pécsi fennállásának (ez alatt a kitétel alatt pedig a bölcsészkarnál, mint ezt a korábbiakból láttuk, a tulajdonképpeni fennállást kell érteni) harmadik tanévében „eredeti” finn oktató is működött az egyetemen, Aarmi Penttilá, Finn nyelv kezdőknek és Finn nyelv haladóknak című előadásaival. (Addig Zolnai Gyula tanított finn nyelvi ismereteket.) Jellegzetes az is, hogy ennek a tanévnek a második felétől kötelező minden hallgatónak a heti testnevelés óra.

1931-től oktatott az egyetemen Klemm Antal Magyar történeti és finnugor összehasonlító nyelvtudományt (Zolnai ekkor vonult nyugdíjba), és 1932-ben kapott Fűlep Lajos magántanári képesítést művészetfilozófiai előadásokra, 1936-tól pedig Kardos Tibor kapcsolódott be az Olasz Intézet munkájába.

Közben érdemeiért 1925-ben Klebelsberg az egyetem díszdoktora lett, ez szorosan összefüggött a takarékossági törekvések kapcsán újra felröppenő megszüntetési terv rémével. Az addigra kellő gonddal kiépített pártfogói hálózat, az egyetem „nagy barátai” és jóakarói, megszolgálván a kapott díszdoktori címeket, országos felháborodási kampányt szerveztek és a tervet elejtették, néhány évig nem is emlegették többé.

A hallgatóság rohamosan gyarapodott, a bölcsészhallgatók részarányát már ismerjük, a húszas évek közepén a joghallgatók létszáma utolérte és lehagyta a medikusokét (az indulás évében az orvostanhallgatók létszáma közel háromszorosa volt a joghallgatókénak, ez az arány a harmincas évek végére megfordult). A megnövekedett létszám az amúgy is kicsiny részt képező bölcsészkart még jobban elnyomta. Gyomlai Gyula 1927. évi rektori beszámolójában keserűen panaszolta: „A Bölcsészettudományi Karnak egyetlenegy lépcsőházi apró, zajos tanterme van, a szemináriumi helyiségek méretei a három métert nem haladják meg, s mindez a joghallgatók létszámának egészségtelen elszaporodása következtében”, és hogy „fennáll a veszély, hogy egy-egy jogtanár előadására több-száz (...) joghallgató iratkozott be, holott pedig a rendelkezésre álló jogi tanterembe 50 hallgatónál, a (...) szemináriumba 10–12 hallgatónál több egyáltalán nem fér bele. (...) Ilyen körülmények között az egyetemi tanulmányok a hallgatók nagy részénél úgyszólván csak a leckekönyvben szerepelnek.”[7] Ekkor már erőteljesen hangoztatták egy egyetemi városrész kialakításának szükségességét. (Ez csak az 1970-es évek elejére valósult meg.) Az állandó fejlesztések is csak nyögve tudták követni az igényeket. Újabb és újabb tervek készültek az 1925-ös megszüntetési elképzelések visszautasításának hatására. Közben azonban az 1930-as évek gazdasági világválsága ismét felvetette az egyetem egésze vagy egyes karok megszüntetésének lehetőségét. Megszigorították a költségvetéseket, a fejlesztéseket szüneteltették. Kétségbeesett kapkodás indult meg, Apponyit Nobel-békedíjra ajánlották, Lord Rothermere, „A magyar igazság nagy bajnoka” is díszdoktora lett az egyetemnek.

A numerus clausus körüli botrányok ekkoriban mindennaposak voltak, zsidó hallgatókat utasítottak ki az egyetemről.

A lapok tele voltak hetenként ellentmondó cikkekkel: „Fejlesztik az egyetemet – Az építkezési költségeket törölték az állami költségvetésből – Pécs saját erőből folytatja az építkezéseket – Mi lesz az egyetemmel” – stb. (1930–31–32.)

1933. október 28-án fogalmazta meg először konkrét tényként a közvélemény számára a Pécsi Napló és a másik helyi lap, a Dunántúl: „Megszüntetik a pécsi egyetem bölcsészkarát. Szeged az orvoskart, Debrecen pedig a természettudományos kart veszti el.” Október 29: „A Dunántúl társadalma nem engedi megcsonkítani a pécsi egyetemet. Az egyetemen hivatalosan semmit nem tudnak a bölcsészkar elvesztéséről. A kulturáltabb Dunántúlnak joga van a teljes egyetemhez.” – „Pécs város tiltakozó feliratot intézett a kormányhoz.” Október 31: „Nem csonkítják meg a vidéki egyetemeket, csak a tanárok számát redukálják.” Hóman kultuszminiszter nyilatkozata. November 3: „Hóman kultuszminiszter az egyetemmel kapcsolatban elismeréssel szól Pécsről.” November 4: „Nem szüntetik meg a pécsi egyetem bölcsészkarát.” (Mi sem természetesebb ezek után, hogy Hóman Bálint is díszdoktor lett Pécsett.)

1936-ban Gömbös Gyula is az egyetem díszdoktora lett, méghozzá éppen a bölcsészettudományoké. A harmincas évek elején a politikai élet irányulásának függvényeként a bölcsészkaron belül erősen aktivizálódott az Olasz Intézet. (1934. tavaszán háromnapos olasz „fascista ankét” zajlott, olasz előkelőségek részvételével.)

1930-ban a Turul Szövetség Pécsett tartotta követtáborát, ugyanez évben Herczeg Ferenc volt a fénypontja az egyetem Szent Imre-ünnepének. Ilyen körülmények között hiába kérte Vikár Béla, hogy „a pécsi egyetem legyen a központja Baranya és az egész Dunántúl népművészeti kutatásainak,” a bölcsészek nem reagáltak. Pedig az egyetem maga is deklarálta ezt az igényt, az 1929-es tanévnyitó még Pannónia kutatását tűzte ki feladatul, de ez ügyben egyetemi kezdeményezés nem sok történt.

1933-ban is minden nagyobb szellemi mozgolódás nélkül zajlott le Pécsett a III. Országos bölcsészértekezlet. Thienemann, a szellemtörténeti irányzat vezetője 1934-ben elment a városból, Pestre kapott kinevezést a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Az erdélyi írók 1935-beli látogatása a pécsi egyetemen talán az egyetlen olyan mozzanat, amelyik a kor élő magyar irodalmával hozta a bölcsészkart kapcsolatba. Weöres Sándor ekkor már két éve hallgatója volt az egyetemnek, Tatay Sándor és Takáts Gyula diáktársaként, Kolozsvári-Grandpierre Emil pedig éppen befejezte tanulmányait. A kar végül az 1940/41. tanévben szűnt meg, amikor az erdélyi bevonulást követően újraszervezték a kolozsvári egyetemet, és ennek következtében az ország minden egyetemén megszüntettek egy-egy fakultást. Halasy-Nagy József, Birkás Géza, Klemm Antal a szegedi, Prinz Gyula és Koszó János a kolozsvári egyetemen működött tovább. Pécsett mindössze három korábbi bölcsészprofesszor maradt, ők a jogi kar állományába kerültek.[8]

 


[1] Laczkó Miklós: Szerep és mű. Gondolat Kiadó, Bp. 1981. 312.p.

[2] Hornyánszky Gyula: Mi is az a szellemtörténet? Bp., Magyar Társadalomtudományi Társaság, Társadalomtudományi füzetek, 1932./12. 1.p.

[3] Hornyánszky: i.m., 12. 13.p.

[4] Halasy-Nagy József: Változó nemzedékek, Pécs, Minerva Társaság, 1935./1–10. 11.p.

[5] Dunántúl, 1923. október 16. 2.p.

[6] Szabó Pál: A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem és irodalmi munkássága. Pécs, 1940. Csizmadia Andor: Fejezetek a pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1980. 8.p.

[7] A m. kir. Erzsébet Tudományegyetem 1927/28. tanévi iratai BML In: Csizmadia: i.m., 15.p.

[8] Csizmadia: i.m., 26–27.p.