Cikkek

Szirtes Béla: Kik azok a gránerek?

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 47-55. oldal

Letöltés: pdf20


Szirtes Béla

KIK AZOK A GRÁNEREK?

A gráner szóval Szabolcs-bányatelepen gyerekkoromban találkoztam először, amikor a hét végeken valamelyik kocsmában egy kis összetűzés támadt, és azt mondták: itt jártak a pécsbányatelepi gránerek. Sokáig nem tudtam, hogy kik azok, akiket e néven említenek, azt pedig főképpen nem, hogy apai ágon magam is közéjük tartozom. A szakirodalomban és dokumentumokban nem találkoztam e kifejezéssel. Népszerűsítő publicisztikában néha érintőlegesen előfordul, a szó rövid magyarázatával pedig dr. Szirtes Lajosnak a fentiekkel azonos című írásában találkozhattunk.

Kik a gránerek, mikor vándoroltak a pécsi bányavidékre, miért jöttek, miért maradtak itt, hogyan éltek, hová tűntek, miként dolgoztak, miért csak az ő nevüket őrizte meg az utókor, mit értünk ma a gráner szón? Sok és nagyrészt mindezideig megválaszolatlan kérdés. Nem véletlenül, hisz a témának szakirodalmi előzménye nincs. Bizonyos alapvető kérdésekre adatok alapján egyértelműen feleletet tudunk adni, más problémáknál következtetni lehet a bányatelepeken élt többi nemzetiség életéből, végül vannak kérdések, amelyekkel kapcsolatban csak feltételezéseink lehetnek. Amikor már egyik sem segített, elővettem a családi iratokat és a szájhagyományt. Tény, hogy Pécsett 150 éven át megőrződött a gráner név, indokolt tehát, hogy az utókor is helyesen ismerje és tovább őrizze!

 

psz 1999 03 08 szirtes bela 01

 

Zwang-aknai bányászok az aknatorony előtt

 

A gráner név jelentése és kialakulása

Gráner az a személy, aki, illetve akinek őse az Osztrák–Magyar Monarchia hajdani Krajna tartományából 1853–1925 között települt le Pécsett vagy Pécs környékén azzal a céllal, hogy az Első cs. kir. szab. Dunagőzhajózási Társaság (DGT) szénbányáinál munkát vállaljon. A gráner elnevezést csak Pécsett ismerik és használják, akárcsak tüke szavunkat, azzal a különbséggel, hogy ugyan kevésbé közismert, de a szó származása egyértelmű, jelentése jól körülhatárolt. Az elnevezés a pécsi bányatelepeken lezajlott kétlépcsős nyelvi asszimiláció eredménye. A krajnaiakat, nemcsak az itt élő más nemzetiségű bányászok, hanem saját maguk is német szóval, jelzővel illették és később ez alakult át a könnyebben ejthető „elmagyarosított” formára.

Krajna német neve Krain, a krajnai (ember) németül krainer, innen a Krajnából bevándorolt pécsi bányászok elnevezése: krainerből magyarosan gráner.

A gránerek őshazája

A hajdani osztrák koronatartomány, Krajna, a szlovének hazája, a mai Szlovénia központi része. A tartományt az elmúlt századokban kis számú német lakosával együtt szorgalmas szlovén, föld- és erdőmunkások lakták, akik munkájukból alig tudtak megélni, és ezért telente messzi vidékre jártak megtermett gyümölcseiket árulni. Mivel a gazdasági lehetőségek Krajnában korlátozottak voltak, a tartomány kivándorló területnek számított.[1]

A később tárgyalt adatokból megállapítható, hogy Krajna több száz, szinte összes településéről érkeztek bányamunkások Pécsre, de egy-egy bemutatott időszakban a községek zöméből általában csak 1-2 fő indult útnak. Ez alól csak néhány helység a kivétel, amelyek az összes kibocsátó vonatkozásában is vezetnek: a főváros Laibach-Ljubljana, Littai, Idria, Seisenberg, Krainburg.[2]

 

 

Elindultak a DGT hívó szavára..

 

Az Első Dunagőzhajózási Társaság 1852-ben látott hozzá pécsi bányabirodalmának kiépítéséhez. A 19. század második felében hatalmas extenzív-, majd a 20. sz. első negyedében nagyszabású korszerűsítő fejlesztést valósított meg. Ezeknek a terveknek a végrehajtásához jelentős munkaerőre volt szüksége, amely munkaerő sem a környéken, sem a történelmi Magyarország területén nem állt rendelkezésre. A bányavállalat elsősorban a Monarchia környező tartományaiban, de a többi európai országban is komoly munkaerő-toborzást folytatott. Ennek eredményeként 1853 és 1925 között 11205 külföldi munkavállaló állta bányavállalatnál munkába az alábbi területi megoszlásban:

 

psz 1999 03 08 szirtes bela 02

 

De jöttek még Lengyelországból, Romániából, Bulgáriából, Olaszországból, Angliából, Hollandiából és máshonnan is, sőt 2 fő Amerikából érkezett.[3] A közölt számokban a történelmi Magyarország területéről érkező letelepülők, a munkára felvettek az esetükben jelentkező halmozódás miatt nem szerepelnek, noha adataik ismertek, de jelen témánk szempontjából számuk indifferens is.[4] A krajnai bevándorlók ott voltak az első érkezők között és 73 éven át bevándorlásuk megszakítás nélkül folytatódott:

 

psz 1999 03 08 szirtes bela 03

 

A munkásbevándorlás 73 éve alatt a Krajnából érkező 1912 fő az összes külföldi munkavállaló 17%-át tette ki.

 

1853–1860 között 8 év alatt 50 fő 6,25 fő/év Kezdeti időszak
1861–1881 között 21 év alatt 1182 fő 56 fő/év Extenzív fejlesztés időszaka
1882–1915 között 34 év alatt 232 fő 6,82 fő/év Konszolidált időszak
1916–1925 között 10 év alatt 448 fő 44,8 fő/év Korszerű fejlesztés időszaka
1853–1925 között 73 év alatt 1912 fő 26 fő/év Bevándorlási időszak

 

A számokból egyrészt látható, hogy a krajnai munkások bevándorlása, az összes bevándorlóhoz hasonlóan a bányák említett fejlesztési időszakaihoz illeszkedett, ugyanakkor az is megállapítható, hogy az egyes időszakokban a bevándorló krajnaiak részaránya eltérően alakult. Amíg az első három időszakban a Krajnából érkezők aránya időszakokként 7–17–11 %, átlagban 15%, addig az utolsó, 1916-ban kezdődő betelepülési szakasz 10 évében már 27% volt. Ma már nem állapítható meg, hogy ennek mi volt az oka, és az sem, hogy ennek a gráner név megmaradásában és elterjedésében milyen szerepe volt. Lehet, hogy azok a jellemző tulajdonságok, amelyek a gránerek nevét fogalommá tették, már szerepet játszottak abban, hogy nagyobb hangsúllyal toborozták a krajnaiakat. Lehet azonban az is, és ennek nagyobb a valószínűsége, hogy egyéb, például a világháború okozta hatások miatt csökkent a korábban nagy számban érkező csehek, morvák stb. érdeklődése a pécsi munkalehetőség iránt.

Akár az első, akár a második ok játszott szerepet a szlovén bevándorlók részarányának megnövekedésében, az, hogy az utolsó nagy fejlesztési szakaszban minden negyedik külföldi bevándorló krajnai volt, szerepet játszhatott nevük fennmaradásában.

 

 

Nincs visszaút!

 

Megtalálták-e számításaikat a betelepülők, azt kapták-e, amit a toborzók ígértek? Vagy közrejátszott más ok is abban, hogy többé nem tértek vissza szülőföldjükre? Mert nem tértek vissza! Mi fogadta a Pécsre érkező toborzott bevándorlókat? Az 1857 után érkezők vasúton utazhattak egészen jövendő lakóhelyükig. A bányavállalat már 1856-ra felépítette 36 házból és 1 kocsmából álló első lakótelepét, amelyen a házakhoz 100 n.öl telek tartozott. 1871-ben a DGT lakásainak száma elérte a 640-et.[5] Így a bevándorlók hamar lakást kaptak, amelyek a hazai általános lakásviszonyokhoz képest korszerűnek számítottak. Pécsi adatunk nincs ugyan arról, de feltételezhető, hogy a tatabányai bányavállalathoz hasonlóan az első beköltözőknek a legszükségesebb szerény berendezéseket a DGT bocsátotta rendelkezésre. A kolóniák a legalapvetőbb szolgáltatásokat is biztosították. Így összességében a bevándorlók többsége feltétlenül jobb lakókörnyezetbe került, mint amilyenből eljött.

Nem ilyen egyértelmű a munkához, munkahelyhez fűződő viszony. A földalatti bányamunka önmagában és minden korban nehezen elviselhető, kemény próbatétel. Különösen így volt ez a múlt században és kiváltképp Pécsett. Ez még akkor is igaz, ha az érkezők maguk választották a pályát és készültek is rá. Még akkor is, ha a bevándorlók közül a legtöbben sanyarú körülmények közül érkeztek, és kemény fegyelemhez szoktak. A földalatti munkahelyi körülmények, a szűk bányavágatok, a primitív, gyenge szellőztetés, a kezdetleges, rossz munkaeszközök, a megoldatlan vízmentesítés, a gyakran emberi erővel történő szén- és anyagszállítás és az ezekhez járuló alacsony fizetés sok feszültség okozója volt munkás és vállalat között.

Az állandósuló feszültség azonban nem vezetett oda, hogy a bevándorlók eredeti lakóhelyükre visszaköltözzenek. Voltak jelentős és keményen levert munkabeszüntetések (sztrájkok), jelentős számban kivándoroltak bányászok harmadik országba, de eredeti lakhelyükre nem tértek vissza. Az utóbbival kapcsolatos fenyegetés volt a hatóság (és a bányavállalat) hathatós eszköze a munkára kényszerítésnek: „... a munkára nem jelentkezők, ha nem pécsi illetőségűek ...illetőségi helyükre utasítatni fognak.” Magyarul: vissza fogják őket toloncolni.[6] Ennek jogi lehetősége sokáig fennállott, hisz a betelepült bányászok legfontosabb korabeli közigazgatási hovatartozási adata, az „illetőségi helye” sokáig az eredeti maradt.[7]

A visszatoloncolással való hatásos fenyegetés magyarázata az lehet, hogy az általában sokgyerekes bányász családnak, lakását elhagyva szinte semmi esélye nem volt szülőföldjén még csak közelítően azonos szinten sem visszailleszkedni elhagyott környezetébe. Ezért, amikor elviselhetetlennek érezte valamelyikük a pécsi körülményeket, inkább harmadik országot választott következő vándorlása célpontjául, ahol a pécsinél jobb körülményeket ígértek és remélt. Krajnába, a pécsi letelepedést követően, csak a család férfi tagjai és csak a fennálló illetőségi-helyi kötődésből fakadó katonai jelentkezési kötelezettség teljesítése miatt tették be a lábukat.

A pécsi bányatelepeken maradást erősítette a nagyváros, Pécs közelsége is. A családok azon tagjai, akik már kikoptak a bányamunkából, mobilitásukat elvesztették, esetleg valamely okból lecsúsztak, a városban még találtak valamilyen (alantas) munkát, amely ugyan nem volt a korábbihoz fogható jövedelmű, de az illető kevésbé szorult a családjára, és nem kellett éhen halnia.

 

 

Itt maradtak, de hová tűntek?

 

A gránerek döntő többsége, a többi külföldi bevándorolthoz hasonlóan, minden gond és probléma ellenére tehát itt maradt, véglegesen letelepedett Pécsett. Külföldi illetőségüket (és állampolgárságukat) az 1930-as évekig ugyan kénytelenek voltak megtartani, de nyelvben és lélekben tejesen asszimilálódtak a magyarságba, és végül magyar állampolgárrá váltak.

A pécsi bányatelepekre betelepült krajnai szlovének nemzetiségi-nyelvi sorsának alakulását Katus László: Pécs népessége 1848–1920 között című munkájában kísérhetjük figyelemmel.[8] Eszerint az 1857-es és az 1869-es népszámlálások nemzetiségi és anyanyelvi kérdésekkel nem foglalkoztak. Az 1880-as népszámlálás szerint Pécs mai közigazgatási területén csak 277 szlovén anyanyelvű személy élt.[9] Adataink szerint viszont 1853–1881 között 1123 családostól idetelepült szlovén gráner állt munkába.

Az 1890-es népszámlálási adatokban 264, az 1910-es-ben 81 vend szerepel. (Az 1900-as népszámlálás „egyéb” adataiból nem állapítható meg a szlovének száma). Adataink szerint ezen idő alatt 1435 szlovén munkavállaló települt Pécsre, ami a családot is számítva minimum 2–3000 fő szlovén anyanyelvű személy betelepülését jelentette, nem számolva az itt született gyermekeket.

A számok is bizonyítják, hogy a szlovének hihetetlen gyorsan asszimilálódtak. Ugyanakkor az idézett szerző szerint ezen idő alatt „...a németeknek nemcsak az abszolút száma növekedett, hanem százalékaránya is...”[10]

Mindez alátámasztja korábbi megállapításainkat,[11] amely szerint a bányatelepeken a magyarrá válás két lépcsős nyelvi asszimilációs folyamatban történt. Először a német vált az általánosan beszélt közös nyelvvé, és csak később a magyar.[12] A kb. tíz nyelvet beszélő betelepültek tehát vagy tudtak, vagy ha nem, meg kellett tanulniuk németül, hogy megértsék egymást és a munkaadójukat. Magyarul ugyanis sem a bányászok zöme, sem a munkaadó nem tudott. Az utóbbi sokáig nem is akart tudni. Ezt igazolja az 1869-ből származó adat is: A pécsbányatelepi társulati könyvtár 1068 kötetéből 970 a német és mindössze 66 a magyar, a többi szláv és francia.[13] Mindez annak ellenére, hogy a kolóniára bevándoroltak 61%-a szláv nyelvterületről érkezett. A német tehát több okból adódott a bányatelepek első nemzedékeinek közös nyelvéül, és ezt a helyi magyar hatóságok is elfogadták.[14]

A szlovének döntő többsége tehát nyelvileg beolvadt a bányatelepi németségbe. Csak a 20. sz. elején született nemzedék vált magyar nyelvűvé. Mindebben teljes mértékben osztoztak a bányatelepek összes nemzetiségével. A kérdés éppen ezért indokolt, hogy miért nem beszélünk például az itt élt morvákról, csehekről vagy németekről a „morvaer” (morva) vagy „böhmer” (cseh) esetleg steier (stájer) jelző valamilyen magyarosított formájában, hiszen ők többen vagy szintén sokan voltak, miért egyedül a krajnai szlovének elnevezése maradt fenn az idők folyamán.

Mindezek alapján indokoltnak tartom kiegészíteni a fent idézett tanulmány egyik mondatát: „… a német nyelvű bevándorlók folyamatos érkezése és a bányatelepekre bevándorolt főleg szláv anyanyelvűek német nyelvűvé válása lehetővé tette a németség relatív súlyának fenntartását”.

A krajnai szlovének gráner elnevezésének fennmaradása a bizonyítéka annak, hogy a német, majd később magyar nyelvi asszimiláció ellenére a krajnaiak sokáig megőrizték nemzeti identitásuk emlékét.

 

 

Mit jelent a mai pécsi polgárnak a gráner szó?

 

Ha ma Pécsett megkérdezünk valakit, mit ért azalatt, hogy gráner, sokféle válaszra számíthatunk. A legritkábban kapjuk azt a feleletet, hogy nem találkozott még e fogalommal. Ez utóbbi főleg a fiatalabb nemzedék esetében fordul elő.

Legtöbbször azt halljuk válaszul, hogy a szó pontos értelmét nem ismerik, de azt tudják, hogy a bányászattal kapcsolatos. A legtöbben úgy gondolják, hogy a szó a bányász szó szinonimája, népies változata. Ebben az értelemben valami hasonló történt, mint a Baranyába települt összes némettel és a svábokkal. Ahogy a köznyelv svábnak nevez minden baranyai németet, úgy értik a gráner alatt a fenti értelmezés alapján az összes pécsi bányászt. Ezen értelmezés kialakulásához hozzájárulhatott az is, hogy a krajnaiak családja igen népes volt. A bányatelepeken ténylegesen egymás mellett élt a bevándorolt sok nemzetiség, lakóhelyi elkülönülésre nem volt lehetőség, ezért a házasságok létrejöttében nem volt szerepe annak, ki honnan jött, milyen származású volt. Ennek következtében az új generációknál már nehéz volt egyértelműen megállapítani, ki a krajnai, morva, cseh, stájer stb.[15]

A bányászathoz valamennyire kötődő emberek nagy része a gráner kifejezés alatt a jó, „belevaló” bányászt érti, a bányász szakmán belül azt a bányamunkást, aki keménykötésű, igazi bányász, aki a legnehezebb, legveszélyesebb munkát is vállalja, szakszerűen, megbízhatóan elvégzi. Ennek magyarázata az, hogy a gránerek valóban jó munkások voltak. Sokáig összetartó „nemzetiségi” munkacsapatokat alkottak, egyaránt végeztek vágathajtó, fejtési és aknamélyítési feladatokat, szívósan tűrték az embert próbáló pécsi bányakörülményeket.[16]

Ma már csak kevesen értik a szó hallatán az alapjelentését, amit a fentiekben definiáltunk. Az ezen értelmezés szerinti gránerek többségének ma már – származásán kívül – semmi köze sincs a bányászathoz. A ma élő, „igazi” gránerek döntő többsége, a betelepültek sokadik nemzedékeként rég elszakadt a szénbányászattól, és éli a maga tisztes polgári életét elsősorban Pécsett, de szerte az országban is és legtöbbjüknek fogalma sincs róla, hogy ereiben krajnai szlovén vér is csörgedezik.

Látjuk, hogy a gráner elnevezés az idők folyamán átalakuláson, tartalmi bővülésen ment át. Szép, hogy ezt a szavunkat ennyiféle értelemben használjuk. Nem lenne helyes tiltakozni az általánosabb értelmezés ellen, mert ez indokoltan alakult ki. Létrejötte nem ismerethiánynak és felületességnek köszönhető, hanem a történetben gyökerezik és végül is növeli a szó értékét. Az viszont fontos, hogy a szó eredeti értelmét ismerjük!

A fenti többfajta értelmezés kialakulását és fennmaradását nem indokolja a betelepült krajnaiak 17%-os részaránya. Ebben feltehetően több tényező is szerepet játszott, amelyek közül remélem sikerült néhányat bemutatni. Valószínűleg lehetne a felsorakoztatott, részben szubjektív érveket bővíteni, netalán korrigálni. Gondolom, ez az ismeret így is hasznos és szép, hisz bővíti a városunkról alkotott színpalettát. Ugyanakkor megérdemli nevük helyesen való fennmaradását az a kis népcsoport, akiről a történet szól, akár szűkén vett (krajnai), akár bővített (bányász) értelemben gondolunk a névre és a mögötte lévő emberekre.

Végezetül talán jelen dolgozat is igazolja, hogy a levéltári adatok és a belőlük levont megállapítások nélkülözhetetlenek, de a személyes kötődésből fakadó érdeklődés is hozzá tehet valami érdekeset a kutatásokhoz. Mert a pécsi bányák és bányatelepek múltja még nagyon sok közérdeklődésre számot tartó érdekességet rejt magában. Hiszen rengeteg feldolgozatlan anyag porosodik pécsi és budapesti levéltárak polcain, és nem kevés ismeret archiválható lehetne a még élő emberek emlékeiből is.

 

psz 1999 03 08 szirtes bela 04

 

Landwehr Abschied (honvédségi elbocsátólevél)

 

„Anton Kos lövész, aki 1853-ban Orechoule-ban, Krajnában, a Krainburgi járásban, született, katolikus vallású, nőtlen, a 19. Táborivadász Zászlóaljnál, mint vadász 10 évet, 2 hónapot és 29 napot, továbbá a 25. ... Zászlóaljnál 2 évet, és így összesen 12 évet 2 hónapot és 29 napot szolgált, részt vett az 1878-as hercegovinál hadjáratban, a háborús emlékérem viselésére jogosult.

Miután Anton Kos vadász a törvényes hadkötelezettségnek teljesen eleget tett, ezért őt a honvédség kötelékéből 1885. december 31-én elbocsátjuk, és a haditörvény 39. §-a alapján neki ezért a befejezett szolgálatért a jelen okmányt kiadjuk.

Laibach, 1885. december 31.

Bélyegző: Az 5. cs. kir. Krajnai–Tengermelléki Honvéd-Lövész Ezred

Aláírás”


[1] Hogyan fordítódik a hétköznapok nyelvére az, hogy Krajna „kivándorló terület”? Miért jött, miért kényszerült eljönni egy földművelő családból valaki földalatti bányamunkát végezni Pécsre? Erre levéltári adatok nem adnak magyarázatot, de családi dokumentumokból lehet következtetni. Felső-Krajnában élő rokonságom körében Keuschler (zsellér), Hübler (egésztelkes gazda), Hausler (háztulajdonos föld nélkül) foglalkozásokkal, ezek kombinációival (3/4 Hübler, 3/4 Hüblerstochter, Keuschlerstochter stb.), és írásváltozataival találkozhatunk. (A régi német írás és szavak jelentésének megállapítása nem is egyszerű.) Dédapám 12 év katonai szolgálat letöltése, két balkáni háború végigharcolása, boszniai „békeidőben” szerzett életveszélyes késszúrások után, harminc egynéhány évesen, a katonaévek alatt, akkor még házasságon kívül született gyerekkel (nagyapámmal), az obsittal a kezében nem nagy perspektíva elé nézhetett szülőföldjén. A katonai szolgálat is egyfajta menekülés lehetett az egzisztenciális gondok elől. Érthető, hogy a DGT toborzási ajánlata, ha nem is csábítónak, de mindenképp megoldást nyújtónak látszott. A hosszú katonai szolgálat alatt láthatta, hogy máshol és másként is lehet élni. Ebben az időben Krajnában már ismert volt, hogy két évtizede élnek onnan kivándoroltak Pécs környékén, akik közül senki sem települt vissza. Fölkerekedett hát harmadmagával a hívó szóra az obsitos katona és ő sem tért többé vissza

[2] A települések teljes körű jegyzéke ugyan rendelkezésünkre áll, ezek egyeztetése a mai elnevezéssel beazonosítása jelentős erőfeszítést igényelne, és szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az anyakönyveket, néha hibás németséggel kézzel vezették, a kigyűjtés is nagyrészt kézírással történt, így az elírásból, elolvasásból fakadó hibák halmozódtak. A helységek korabeli osztrák nevükön szerepelnek, ezek egy részének beazonosítása reménytelen, ehhez járul a települések időközi közigazgatási átszervezése. A korabeli szlovén műveltségi viszonyokat is jellemzi, hogy az 1889-től már pécsi vájár dédapám hagyatékában 1892 és 1893-ban Ljubljanában kiadott szlovén nyelvű, világtörténelmi tárgyú könyvek maradtak ránk: Iván Vrhovec: Zgodovinske Povesti... Kézírásos füzetében pedig saját szlovén költeményei...

[3] Az adatokat Dr. Szirtes Lajos, a műszaki tudományok doktora az 1980-as évek közepén a DGT anyakönyveiből gyűjtötte ki. Az adatok, amelyek a szerző kéziratában állnak rendelkezésemre, a dolgozók munkába állásának (felvételének) időpontját és illetőségi helyüket tartalmazzák. A kigyűjtés anyakönyvek szerinti csoportosításban történt, innen adódnak a táblázatban szereplő, önkényesnek tűnő időintervallumok

A hazai munkába állók nagy része is messzi vidékről betelepülő és különböző nemzetiségű volt. A történelmi országhatárokon belülről érkezők nemzetiségi összetételét nem ismerjük, csak illetőségi helyüket, de tudjuk, hogy közöttük a tótok (szlovákok) száma volt számottevő:... „1861-tői 1895-ig a (pécsbányatelepi) templomban a bányászoknak német és tót nyelvű, délután pedig magyar litániát tartott a plébános... két misét tartottak, a kismise nyelve tót volt...” Lásd: Szirtes Mónika: A pécsi bányásztársadalom nemzetiségi összetétele, asszimilációs folyamatok. Szakdolgozat, JPTE Tanárképző Kar, 1989.

[5] Dr. Erdősi Ferenc: A pécsi bányatelepek. In: Pécsi Műszaki Szemle, XII. évf. 1967. 4.sz. 8–17.p.

[6] Pécs város hatóságának felhívása. Pécsi Napló, 1893. 7. 13.

[7] Negyedik generációs gránerként 1930-ban kelt születési anyakönyvi kivonatomban még szerepel a krajnai illetőség

[8] Tanulmányok Pécs történetéből, 1. kötet. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1995. (Szerk.: Vonyó József)

[9] A Fünfkirchner Zeitung 1881. január 30-án ugyanezen időpontra 311 szlovén és 21 „krajnai” anyanyelvűt közöl. Lásd: 8. sz. jegyzet

[10] Az idézet folytatása: „...A magyarosodás 1890 után sem gyorsul fel jelentős mértékben... Komolyabb változás csak a századelőn áll be... a németeknek pedig már nemcsak a százalékaránya csökken..., hanem abszolút száma is...”

[11] Szirtes Mónika: i. m. Szirtes Béla: Emlékek a pécsi bányatelepek hétköznapjaiból. Pécsi Szemle, 1999. Tavasz

[12] Ha magunk elé képzelünk egy lehetséges korabeli lakótelepi helyzetet, könnyen megérthetjük, miért vált a bányatelepek népe először német nyelvűvé, és mindez miért történt olyan gyorsan: A krajnai A. Köss elfoglalta a telepi „hatajtós” házban első lakását. Baloldali első szomszédja a stájer Litter család, második a cseh Liska, jobbról az első a horvát Mufics, második a morva Sturza, harmadik a karintiai Kiefer lehetett. De lehetett a szomszéd tót, bosnyák, lengyel, olasz, stb. is. Amikor jellegzetes módon kiültek az ajtó elé (mezítláb a sarkukon guggolva órák hosszat tudtak a földön „ülni”), csak németül tudtak egymáshoz szólni, mert több-kevesebb német szót mindenki hozott magával hazulról. A bányában az utasítást a „stájger”-től és a „forhájer”-től németül kapták, a balesetelhárító táblán az állt, hogy: „Hüte dich vor Unglück!”, az aknán „Halt” és „Auf” jelzésekre utazhatott stb. De a társulati élelmitárban sem lisztet és sót, hanem „Mehl”-t és „Salz”-ot kérhetett az asszony.

[13] Lásd: 5. sz. jegyzet

[14] Szolgáljon ennek bizonyítékául az 1882–1889 között betelepült szlovén dédapám leánygyermeke 1896-ban kelt magyar nyelvű születési anyakönyvi kivonatának jegyzete: „… a magyar nyelven nem értő bejelentőnek általa értett német nyelven megmagyaráztatott...”

[15] Az általános értelmű szóhasználatot alátámasztó szép példa, amikor tavasszal a földön észrevesszük a zöldellő „gráner salátát”, amely a közismert gyermekláncfű tavaszi friss hajtásából készült

[16] Még nemrég az uránbányánál is „gráner brigádénak nevezték az aknamélyítő munkacsapatot