Cikkek

Ernyes Mihály: Pécs város rendőrségének története I. Bevezető

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 42-46. oldal

Letöltés: pdf20


Ernyes Mihály

 

PÉCS VÁROS RENDŐRSÉGÉNEK TÖRTÉNETE I.

 

BEVEZETŐ

 

 

 

A rendőrség mibenléte

„A rendőrséggel úgy vagyunk, mint a legtöbb közkeletű, mindennapi fogalommal. Ha hall róla, senki sem fogja kérdezni, mit is jelent, mit is takar ez az elnevezés, de a pontos, a helytálló meghatározással valamennyien adósak maradunk” – kezdte 1913 októberében előadását Dorning Henrik, a III. jog- és államtudományi továbbképző tanfolyamon.[1] E vélemény, ami ma is helytállónak tűnik, előre vetíti azt, hogy a rendőrség, illetőleg a hozzá kapcsolódó más fogalmak értelmezése, kifejtése foglalkoztatja napjaink elméleti és gyakorlati szakembereit, az érdeklődő közvéleményt is, ezáltal nem lezárt téma.

Azért, hogy közelebb jussunk a címben foglaltakhoz, néhány kérdés érintése elengedhetetlen.

Kezdet, avagy mikortól is van rendőrség?

Az emberrel egyidős a biztonság igénye, de a tilalom megszegése is, aminek az eredménye a bűn. Gondoljunk csak a Paradicsomkertből történt kiűzetésre, a testvérgyilkos Káinra, vagy más vallási eredetű ismeretre.

Tisza Miksa az első rendőrnek a kezdetleges társadalommal egyidejűleg megjelent kutyát jelölte meg,[2] amiért marasztaló minősítéseket is kapott,[3] ugyanakkor könyvét az első szakmai munkaként említik és szinte minden későbbi szerző hivatkozik rá. A kezdetekre utaló nézetek sorában az állammal való egykorúság álláspontja a következő.

Antalffy György az athéni állam kialakulásával szemléltette a rendőrség létrejöttét.[4] Az állam, mint fegyveres közhatalom jelent meg két külön szervvel; „A külső támadás visszaverésének eszköze a hadsereg. A belső zavarokat a rendőrség verte le. Amint kialakult az állam, vele egyidőben létrejön a rendőrség.”

Kopasz Gábor pedig azzal kezdte egyik tanulmányát, hogy a „történelem folyamán minden társadalmi formának megvolt a maga rendőrsége, mert minden szervezett emberi társadalom megköveteli a rend fenntartását, s ebből a célból valamilyen rendőri szerv megteremtését.”[5]

Bizton állítható tehát, hogy a rendőrség legalább az állammal egyidős, mert nélküle ez utóbbi nem maradhatott volna fenn. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a közhatalmi tevékenység végrehajtóit, annak egyes csoportjait, ahogyan utaltunk már rá, nem mindig nevezték rendőrnek, rendőrségnek.

Számtalan elnevezés

Lehet, hogy túlzó a „számtalan” jelző, mégsem vállalkozhatunk valamennyi, a rendőrséget takaró, vagy sejtető kifejezés felsorolására.

A görög eredetű politeia, aminek jelentése az állam helyes kormányzásának tudománya méltán tekintheti magát annak a szónak, amiből a policáj, police kifejezések származnak. Egy 1775-ben kiadott latin–magyar–német–szláv szótár szerint a latin politia, németül polizei városi rendet jelent.[6]

A görög (város)államokban jelen voltak a belső rendért, biztonságért felelősök. Spárta alkotmányában több ízben találkozhatunk az ephorosokkal, kiknek egyik feladata: gondoskodás az ország belső biztonságáról, főképpen a helóták ellenőrzésével.[7]

A római kor vonatkozásában többek között a korai köztársaság idején létrehozott, a városi rendőri jogkört is gyakorló aediliseket, a császársággá átalakulás időszakából pedig a praefectus urbit, a császár által kinevezett legfőbb városi rendőri tisztviselőt említhetjük meg.

Magyar vonatkozásban az inkább csak példálózó felsorolás is a rendőri jelentésű kifejezések sokaságát tárja elő: Az államalapításkor létrehozott királyi vármegyerendszer rendőri feladatait a katonákon kívül, ahol a megye élén a vármegye hadának parancsnoka, az ispán állt, helyettese a hadnagy volt, akikhez tartozott még a várnagy és a tizedes a várjobbágyokkal, a csőszök, börtönőrök, a kapusok végezték, akiket összefoglalóan őrnek neveztek.[8]

A 13. században a felbomlott királyi vármegyerendszer helyébe lépett nemesi vármegyék élén az ispán főispánná lett, megjelent az alispáni és a rendőri feladatokat is végző szolgabírói tisztség. A feltörekvő városok rendőrparancsnoka a városkapitány volt. A szláv eredetű poroszló törvényszolga jelentése gyors változás után idézéseket továbbító, bűnözőket elfogó rendőri tevékenységet is végző személyt takaró kifejezéssé alakult át.[9] A jogtörténeti kutatásokban pristaldusnak is nevezik, ami olyan személyt jelentett, akinek a tanúvallomását hitelesnek fogadták el. A pécsváradi monostor alapításakor Szent István adományai között 5 poroszló, azaz pristaldi is szerepelt.[10]

A török hódoltság idején a rendőri tevékenység felügyeletét a közigazgatási egységek, a megyényi kiterjedésű ejáletek és lívák élén álló beglerbégek és szandzsákbégek látták el. A szubasi a rendőri tevékenységet végzők felelős vezetője volt, de a bíráskodást teljesítő kádi is részt vett a rendőri feladatokban.[11]

A megyei rendfenntartók elnevezései közül a pandúr volt a legáltalánosabb. A nemesi származást kezdetben megkövetelő beosztás, idegen nyelvi alakjai pedig a latin persecutor (üldöző) és a görög pandore voltak.[12] Tisza pedig a primitív, kezdetleges vármegyei őrrendszer helyébe lépő közbiztonsági intézményként jelölte meg.[13]

A pandúrok irányítását a csendbiztosok (persecutor comissarius) végezték, akiknek szintén nemesi származásúaknak kellett lenniük. E követelmény megszüntetéséért lépett fel az Igazságügyi és Közjogi Bizottság az 1825–27. évi országgyűlésen. A csendlegények vagy csendkatonák is a csendbiztosok alárendeltségében végezték munkájukat, akik mellett Tisza Miksa Csongrád megye példáján említést tett mezei biztosról, pusztázó katonáról, pusztai hadnagyról és kerülő lovashadnagyról is.[14]

Szintén e körbe sorolandó a zsandár, ami a francia gendarme szó kiejtésének felel meg és valójában csendőrt jelent. A címből adódóan nincs terünk a csendőrség történetének mélyebb bemutatására, de néhány mozzanatát kell érintenünk. Működésének kettő jól elválasztható szakasza különböztethető meg. A zsandár szóhoz köthető első szakasz 1849-től 1867-ig és a már csendőr(ség)ként említhető második 1881-től 1945-ig. A XV. századi Franciaországból származtatott csendőrség kezdetben katonai-rendőri tevékenységet végzett, majd a háborúskodások enyhültével már polgári-rendőri feladatokat is ellátott. Rektorra hagyatkozva elmondhatjuk, hogy a csendőr kifejezés 1834 körül keletkezhetett, valószínűleg Erdélyben. „Annyi bizonyos, hogy a magyar képviselőház 1873. február 8-án tartott ülésén a pénzügyi bizottság már a csendőr szót használta...”[15] Az első szakasz, a csendőrség előtörténete a szabadságharc leverése után kezdődött, a magyar főuraknak a közbiztonság megteremtésére irányuló pénzadományok gyűjtésével. Az osztrák kormányzati előkészületek 1849. június 3-a után, a tényleges létrehozás az 1850. január 18-ai császári pátenssel fogalmazódott meg.[16] Ennek „a csendőrségnek nem is annyira a közbiztonsági szolgálat volt a hivatása, mint inkább a politikai kémszolgálat és így éppen nem csodálható, ha a – nagyobbára csehekből álló – zsandárság gyűlölt intézménnyé vált.“[17] „Az abszolutizmus idején létesített és működött Császári Zsandárságot nem a magyar kormány állította föl, így az nem is nevezhető magyar intézménynek. A testületet a magyar nép a zsandárság német szolgálati nyelve és külföldi egyenruhája miatt mindig idegennek tekintette.”[18]

A 19. századi romló közbiztonság felszámolását célzóan, 1881. február 15-én szentesítést és kihirdetést nyert a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881. évi III. törvénycikk. A végrehajtás az 1884. év elején fejeződött be. A hat csendőrkerületi parancsnokság mindegyike állt két vagy több szárnyból, amelyeknek volt legalább két szakasza, melyekhez őrsök tartoztak 5-8 fős legénységgel. A szervezés befejezésekor 104 tisztből és 4916 legénységi állományú beosztottból állt a csendőrség. 1887-ben 916 őrs működött. Egy csendőrre 2598 lakos és 53 négyzetkilométernyi terület jutott. „Magyarország mai területén 464 őrsön kb. 2800 csendőr teljesített szolgálatot.”[19] A csendőrség a vidék közbiztonsági szolgálatát látta el. A törvényhatósági joggal felruházott városokban általában nem teljesített szolgálatot, de a városnak joga volt segítségül hívni, amit nem lehetett megtagadni.

Centrális, állami testület volt, amelynek tagjai személyügyileg a honvédelmi, közbiztonsági szempontból a belügyminiszternek voltak alárendelve. Fontos jellemzője, hogy katonailag szervezett őrtest volt. E kitételnek a fegyverhasználat szempontjából volt jelentősége, ugyanis a csendőr nem mérlegelhette, hogy adott esetben használja-e fegyverét, hanem az kötelező volt számára, akár a felállított katonai őrnek. Ugyanakkor a csendőr az őt ért sérelmet köteles volt megtorolni.

A fővárosi állami rendőrség az 1881. évi XXI. törvénycikk rendelkezései szerint civil szervezet volt, más jellegű fegyverhasználati joggal, nem kötelességgel, és sérelem esetén mérlegelési lehetőséggel.

Meg kell jegyezni, hogy több nyugati országban, többek között Belgiumban, Franciaországban, Olaszországban ma is létezik csendőrség, párhuzamosan a rendőrséggel.

Még vármegyei is, de már, vagy inkább városi rendfenntartó volt a hajdú, amely szó szintén több jelentéssel bírt. Mint fegyveres állathajtók nem tartoztak a rendőrök körébe. Mint uradalmi rendfenntartó alkalmazottak, „botos legények” a 17–18. századokban már közelítettek hozzá. Mint a közben kialakult vármegyei, városi törvényhatósági emberek: adóbehajtók, kapu- és fogdaőrök, hivatalszolgák már szinte rendőrök.[20] A hajdú szó „ma használatos értelemben a törvényhatóságnak hivatalszolgai, díszőrségi, fogházőri vagy közbiztonsági szolgálatot teljesítő egyenruházott szolgája vagy altisztje” – közölte Révai Nagy Lexikona 1913-ban.[21]

Szintén több jelentésű kifejezés a darabont (drabont). Visszavezetik a cseh– német, trabant (kísérő) szóhoz. Kezdetben a főurak fegyveres szolgája, később megyei vagy városi hajdú; rendőr volt.

A bakter (éjjeli őr) vagy virrasztó a nyugat-európai középkori városok mintája alapján elterjedt, a települések biztonságára, nyugalmára, tűzvészek elhárítására vigyázó éjjeli őr.[22] „Egész éjszakákon az utcákon járkáltak és minden óraütés után” verset kiabáltak:

Hallja minden háznak ura

Tizet ütött most az óra

Tűzre, vízre vigyázzatok,

Hogy károkat ne valljatak.[23]

Nagykanizsa rendőri testületében, a török kiűzése után három éjjeli vigyázó teljesített szolgálatot, „kiknek kötelességük volt az éjjeli órák kiáltásán kívül a tűz és vagyonbiztonság felett őrködni.”[24]

A csákányos Munkácson és Beregszászon volt ismert. A hatósági fegyveres szolgákat nevezték így „kétségtelen azért, mert a hajdúk korában a 17. század elején ily fegyverrel valának ellátva. Még a század elején is a jövevény iparos, ha itt polgárrá akart lenni, egy évig csákányoskodni, vagy ennek váltságául 12 forintot fizetni tartozott.”[25]

A fertálymester a német–osztrák szokások átvétele alapján lett a negyedekre osztott város egyik részének elöljárója.

Győr városában „kiegészítették a rendőrséget a satrapák, vagy hajdúk, belőlük fejlődött a jelenlegi rendőrség.”[26]

Kopasz Gábor egy felsorolásban a következő elnevezésekről is említést tett: militia, muskatéros, szerezsán, strázsamester, utcakapitány, kerülő, látó.[27]

A tizedes a községek önvédelmi szervezete, a paraszt vármegye igazgatási feladatait ellátó hadnagy segítőjeként is felbukkant.

A kisbíró szintén megtalálható volt, mint a községek rendfenntartója.

 


[1] Dr. Dorning Henrik: A székesfővárosi m. kir. rendőrség ismertetése... Bp. 1914.

[2] Tisza Miksa: Magyarország rendőrségének története. Haladás Nyomda, Pécs, 1925. 13.p.

[3] Dr. Rektor Béla: A magyar királyi csendőrség oknyomozó története. Árpád Könyvkiadó. Cleveland, Ohio, USA 1980. 12.p.

Dr. Katona Géza: Közbiztonság-védelem Magyarországon az I. világháborúig. 1984. 5.p.

[4] Dr. Antalffy György: Állam és demokrácia. Bp. 1967. 221.p.

[5] Kopasz Gábor: Pécs és a baranyai mezővárosok rendészete a feudális korban. In: JPM Évkönyve. 1964. 279.p.

[6] Dorning: i.m.

[7] Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Kerényi Károly: Egyetemes történet I. kötet. Révai, Bp. 214.p.

[8] Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Magvető Kiadó. Bp. 1988. 161 .p. Magyarország története előzményekés magyar történet 1242-ig. Akadémiai Kiadó. Bp. 1984. 782.p.

[9] Osváth Pál: Közbiztonságunk múltja és Pandúr korom emlékei. Bp. 1905. 6.p.

[10] Gállos Ferenc-Gállos Orsolya: Fejezetek Pécsvárad életéből. Dunántúli dolgozatok. Pécs, 1988. 40.p.

[11] Hegyi Klára-Zimányi Vera: Az oszmán birodalom Európában. Corvina Kiadó, 1986. 103.p.

[12] Tisza: i.m. 114.p.

[13] Tisza: i.m. 117.p.

[14] Tisza: i.m. 129–131.p.

[15] Rektor: i.m. 40.p.

[16] Szita László: Baranya megye közigazgatása a neoabszolutizmus idején. In: Baranyai Helytörténetírás. Pécs, 1980. 400.p. Preszly Lóránd: A csendőrség úttörői. Bp. 1926. 364.p.

[17] Preszly: i.m.

[18] Rektor: i.m. 64.p.

[19] Katona: i.m. 107.p.

[20] Magyar történelmi fogalomtár l-ll. kötet. Bp. 1989. I. 173–174.p.

[21] Révai Nagy Lexikona, 1913. IX. kötet, 321.p.

[22] Magyar... 1989. II. 253.p.

[23] Osváth: i.m. 9.p.

[24] Tisza: i.m. 73.p.

[25] Tisza: i.m. 23–24.p.

[26] Tisza: i.m. 56.p.

[27] Kopasz: i.m. 280.p.