Cikkek

Márfi Attila: Cenzúra és önkény Pécs színpadain az abszolutizmus idején

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 35-41. oldal

Letöltés: pdf20


Márfi Attila

CENZÚRA ÉS ÖNKÉNY PÉCS SZÍNPADAIN AZ ABSZOLUTIZMUS IDEJÉN

A szabadságharc alatt

 

Az 1848/49-es szabadságharc eseményei a magyarországi színjátszás eddig kiépült hálózatát szinte teljesen szétzilálták. Ami nem jelentette azt, hogy teljesen megbénult volna a színészet a forrongó országban. Pesten továbbra is működött például a Nemzeti Színház megfogyatkozott, főleg hölgyekből álló színtársulata. Az ehhez szükséges költségvetést maga Kossuth mint pénzügyminiszter szentesítette. Sőt, a társulat az 1848 végén Debrecenbe menekülő kormányt követve, a cívisvárosban is igyekezett fellépési lehetőségeit biztosítani. S köztudott az is, hogy tábori színtársulatok is szerveződtek a vészterhes időkben. Maga Bem például közel 60 színész-honvédjét szereltette le egy ilyen társulat megteremtéséért.[1] Az általános mozgósítások idején viszont a színházak sorra bezárták kapuikat, s a társulatok férfi tagjai nemzetőrnek, vagy honvédnek álltak Sepsy Károly miskolci színigazgató „Fegyverre, vidéki színészek” c. felhívását követően.

Pécsett már 1848 májusában sem voltak előadások, s ősszel ugyan visszatért Csernits Ignác német vándortruppja, de nincs arra adatunk, hogy színpadra léptek volna. S az sem ismert, hogy az itt állomásozó színtársulatokból ki, milyen módon vett részt, s hogyan élte át a szabadságharcot. Chiabay Pálról, aki március és április hónapokban lépett fel itt színészeivel, tudjuk, hogy beállt a honvédhadseregbe, s a kapitányi rangig vitte a világosi fegyverletételig.[2] A többi komédiás sorsát viszont nem ismerjük. A szabadságharc bukását követő megtorlásoknak számos színész is áldozatul esett, illetve sokan közülük a kényszerű emigrációt választották. A magyar színészet ismét háttérbe került, átadva a helyét a hatalom által támogatott német teátristáknak. Kolozsváron például a Pécsett is megfordult Kari Friese kapott működési engedélyt, de Szegeden és Kassán is évekig csak német színészek fellépéseit támogatták. A retorziók miatt Miskolcon félbemaradt a színház átalakítása, s a pesti Nemzeti Színház működésében is zavart okoztak az abszolutizmus adminisztratív intézkedései.[3]

Pécs már 1849 februárjában a császári csapatok ellenőrzése alá került. Ekkor hirdették ki az ostromállapotot is, aminek a következtében egy csapásra megmerevedett a város társadalmi élete. A város intézményei felett a megszálló csapatok vették át az irányítást, s a rögtön ítélő bíróságot is felállították. A hosszadalmas vizsgálatok ideje alatt a várost senki sem hagyhatta el, de az itt tartózkodó idegeneket is pontosan nyilvántartották.[4] Ezért a fogadókban, kávéházakban és más szórakozóhelyeken a vendégeket lajstromba vették. Erősen korlátozták az éjszakai nyitva tartásokat, s ideiglenesen a kijárási tilalmat is bevezették. Az élet szinte minden területén ott leselkedett a bizalmatlanság és a gyanakvás.

A színjátszás lassú kibontakozása a bach-korszak elején

Ezekben a nyomasztó és félelemtől terhes időkben a múzsák is kényszerű hallgatásra lettek ítélve, ha egyáltalán megszólalhattak, csak német nyelven tehették az önkényuralom első éveiben. S a legcsekélyebb kétértelmű kijelentés esetén hosszadalmas megtorló eljárást indítottak meg a renitensek ellen. Igaz, a pécsi színházat nem záratták be, de nevét ismét Deutsches Theatene változtatták.[5] Kezdetben csak német színtársulatok kaptak lehetőséget a magánkézen levő színházban. A vesztegzár miatt itt rekedt Mathias Wagner és Ignatz Csernits társigazgatók méltányossági alapon esztendőről-esztendőre megkapták a játékjogot Pécsen. De azt is meg kell említeni, hogy a társulatot kiváló művészi erők alkották. Az országszerte jóhírű társulat alapjait még August Roll alapozta meg 1843-tól tartó szervező munkájával. Roll direktor úr 3 évnyi sikeres pécsi pályafutás után elhagyta a mecsekaljai várost, s utódja az a Mathias Wagner lett, aki színházi titkárként működött a társulatnál. Igazgatótársa, Ignatz Csernits, pécsi születésű lévén sokáig élvezte a városatyák bizalmát, de a megváltozott politikai helyzetben hamar kiderült, hogy a hatalom elvárásainak nem kíván minden áron eleget tenni.[6] Ezért Csernits az első adandó alkalommal elhagyta szülővárosát, igaz ez csak 1852 nyarán valósulhatott meg.[7] 1852 őszén tehát Mathias Wagner egyedül irányíthatta a jó művészi kvalitásokkal rendelkező társulatot. Wagner szinte zökkenőmentesen vezette e nyomasztó időkben is a színházat. Cseh Eduárd megyefőnök többször is elismeréssel illette az ügybuzgó direktort, akit, tegyük hozzá, a cenzúra utasításait maradéktalanul végrehajtotta. A Kerületi Helytartótanácshoz küldött jelentésében a megyefőnök többek között a következő jellemzést írta Wagnerről: „Mathias Wagner, aki már 1851–52 téli szezonjában Pécsett színházi előadásokat tartott, elismerten rátermett színházigazgató, aki mind az előadott darabok kiválasztása, mind személyes viselkedése és erénye által, amellyel társulatában rendet tudott tartani, a hatóságok által beléhelyezett bizalmat teljesen igazolta. Csak német színi előadásokat tart. Nemcsak a számára előírt feltételeknek felelt meg kifogástalan politikai és erkölcsi magatartásával, ami vonatkozik személyére éppúgy, mint társulatának tagjaira, valamint a színházi törvények pontos betartása által, hanem a magasabb színvonallal, amellyel hasonló vándorszínész társulatok többi igazgatójától előnyösen megkülönböztetett művészi teljesítményeivel képvisel.”[8] A direktor jutalma nem is maradt el, mert a pécsi mellett elnyerte a győri és az eszéki német színházak bérleti jogát is.[9]

 

 

Renitensek a német színházban

 

A direktor minden igyekezete ellenére sem kerülhette el, igaz csak egyetlenegy esetben, hogy összetűzésbe kerüljön a hatalommal: Történetesen társulatának egy magyar tagja, bizonyos Gyulai Ferenc nevéhez fűződik a nagy port felkavaró eset. 1852. április 21-én a Deborah című dráma negyedik felvonásában az egyébként epizódnyi szerepet játszó Gyulai az alábbi rögtönzésre ragadtatta el magát, eltérve a cenzorok által jóváhagyott eredeti szövegtől:[10] „Wir ziehen jetzt nach Amerika, und wenn wir wiederkehren, werden wir das theuer Vaterland auf freien Boden wiederbetretten.” Ami magyarra átültetve annyit tesz: Mi most Amerikába megyünk, és ha visszatérünk, a drága haza szabad földjére fogunk ismét lépni.[11] Ez persze eléggé egyértelmű megnyilvánulás volt ahhoz, hogy a történtek után a rendre árgus szemekkel figyelő és ügyelő hivatalnokok azonnal vizsgálatot rendeljenek el. Nevezetesen Vészits József megbízott polgármester azonnal jelentést kért Radenich Imre rendőrtanácsnoktól, aki hivatalból volt jelen az ominózus előadáson, azonban „elfelejtett” jelentést tenni a skandalumról. A rendőrparancsnok több mint két hét késedelem után tette csak le a jelentését a polgármester asztalára azzal a szabadkozással, hogy Gyulai renitens szavait nem hallhatta, mert a páholyban egyik hölgyismerőse kérdésére figyelt éppen. S nem lett volna illő az elemi udvariasság ellen vétkeznie azzal, hogy a hölgyet figyelemre sem méltatja.[12] Viszont arra emlékezett, hogy a teátristát megtapsolta a fellelkesült publikum. S ehhez még hozzá tette egyébként szűkszavú jelentése végén: „A dráma előadása, a színészek kitűnő szorgalma, szabatos játéka és pontos szereptudása által méltán a legsikerültebbek közé soroltatik, és így igen természetes, hogy annak minden jeleneteit a nézőközönség, mely az egész estvén át különös lelkesedésben lenni látszott, kitörő tapsviharral üdvözölte.” Ezután a hazafiságból jelesre vizsgázott rendőri jelentés után már Cseh Eduárd megyefőnök sem kérhetett súlyos büntetést Gyulai ellen. A színészt gyorsított eljárással törvényszék elé állították. De mivel a Soproni Kerületi Helytartótanács sem kívánt az ügyből precedenst teremteni, nehogy az amúgy is rossz közhangulat még jobban elmérgesedjen, Gyulait némi szóbeli feddések után szabadon bocsátották.[13] Az eset tanulságaként a megyefőnök külön utasításban hívta fel a színházigazgató figyelmét a nagyobb elővigyázatosságra. S persze a történtek után az eddigi biztonsági intézkedéseket is megkétszerezték.

 

 

A cenzúra tevékenysége

 

A Bach-korszakban a színjátszás művészi színvonala, s a színház látogatottsága az 1848 előtti állapotokhoz viszonyítva jelentősen hanyatlott. A magyar ajkú lakosság a nemzeti színjátszás méltatlan háttérbe szorítására úgy reagált, hogy tüntetőleg nem látogatta a német előadásokat. A magyarokkal szimpatizáló német polgárok is csatlakoztak ehhez az ideiglenes bojkotthoz.[14] Ezért ebben az időben nem volt szokatlan jelenség a színtársulatok számára, hogy szinte mindig fél ház előtt játszottak. Sőt arra is volt példa, hogy időnként be kellett zárni a teátrumot érdektelenség miatt, de ebben közrejátszott az is, hogy a cenzúra előírásai erősen korlátozták a műsorszerkesztést.[15]

Az 1850-es évek színházi életének megnyomorítója Bach belügyminiszter 1850. november 14-én közreadott Színházi Rendtartása (Theaterordnung) volt.[16] Mivel a belügyminiszter felismerte azt a veszélyt, ami színjátszás részéről fenyegethette a rendszert, rendelkezései rendkívül szigorúak voltak. A Rendtartás a legkisebb kihágások esetére is pénzbüntetést, titkosrendőri felügyeletet és a cenzúrázás megszigorítását helyezte kilátásba. Nemcsak a szövegkönyveket ellenőrizték a cenzorok, hanem az előadásokon is mindig részt vett valaki a felduzzasztott cenzori bizottságból.[17] Különösen azoktól a rögtönzésektől tartottak, amelyeket az eredeti szövegkönyv nem tüntethetett fel. Ezért éber figyelemmel kísérték az egyes színpadképek beállítását, a színészek gesztusait, hanglejtését, a díszletek és a jelmezek megjelenítését stb. Éppen ezért nem volt ajánlatos a korabeli darabokban használni az olyan fogalmakat, mint: haza, nemzet, szabadság, elnyomás és még sorolhatnánk.[18] A levert szabadságharccal kapcsolatos bárminemű halvány célzást sem tűrtek meg a színpadokon. Például gyanakvásra adott okot a fegyverek kellékként való alkalmazása, s az egyenruhák színrevitelével is csínján kellett bánniuk a rendezőknek. Természetesen a honvéd uniformist hosszú időre száműzniük kellett a jelmeztárból. Viszont a császári és királyi katonaság uniformisába is kockázatos volt a derék színészeket belebújtatni, hiszen már ez is számtalan félreértésre adhatott okot. Megtörtént, hogy a Pécsre beszállásolt helyőrség- és térparancsnokok kérdőre vonták a megyefőnököt egy korabeli történetet feldolgozó színmű esetében. Ugyanis az adott jelenetben lötyögött az egyenruha (talán a nagyobb méret miatt) az egyik színészen, s ebből azt a következtetést vonták le a csapattisztek, hogy Őfensége hadseregéből kívánt gúnyt űzni az egyébként aulikus színigazgató. A Sopronban székelő Kerületi Helytartótanács Rendőri Osztálya a szabályozó rendeletek sorozatát zúdította az ország színházi vezetésére. Nemcsak az előadásokat kísérték élénk figyelemmel, de a próbák alatt is állandóan jelen volt valaki az ügyeletes felügyelők közül. A színházi felügyelettel megbízott testületek és személyek száma elképesztő méreteket öltött az abszolutizmus első éveiben.[19] A nyolc lépcsős ellenőrzési rendszerben a vármegye és a város igazgatási apparátusa, valamint a helyben elszállásolt fegyveres testületek megbízott inspektorai vettek részt az alább közölt sorrend szerint:

1. A vármegye elöljárósága

2. A vármegye elöljárósága által megbízott személy, aki a szövegkönyveket vizsgálja át

3. Pécs város elöljárósága által kijelölt tisztviselők, akik a színház belső rendjének felügyeletét látták el

4. A császári csendőrség szárnyparancsnokai

5. Császári katonai térparancsnokok

6. Császári katonai hatóság felügyelő tisztjei

7. Császári csendőrök és városi rendőrök közös felügyelete

8. Végül azok a „bennfentesek”, akiket a vármegye elöljárósága nevezett ki ellenőrzési feladatokra[20]

A láncolat végén természetesen Cseh Eduárd megyefőnök állt, aki nagy ügybuzgalommal látta el ezt a feladatkörét is. Az előzetes rostán átesett színdarabokat a megyefőnök terjesztette fel a Sopronban székelő, már említett Rendőri Osztály illetékeseinek[21] Egyszerre azonban csak tíz színpadi mű szövegkönyvét lehetett vizsgálat alá vetni, a szőrszálhasogató alaposság, az éber óvatosság miatt. Innen a cenzorált művek Budára kerültek a császári és királyi Főkormányzóhoz, Albrecht főherceghez a végső jóváhagyás megadására. Mire azonban a színdarabok és a repertoár-tervezetek végigjárták ezt a hivatali utat, újból elölről kellett kezdeni ezt az idegőrlő és rendkívül hosszadalmas procedúrát, mert már az újabb műsort kellett volna bemutatni a pécsi nagyérdeműnek[22] S emiatt természetesen a színi előadások menete is lelassult. Éppen ezért számos darabot az unalomig játszottak, mert az újonnan műsorra kerülő színművek még nem kapták meg a kívánt engedélyt. A cenzúra tevékenysége ilyen módon a színháznak óriási anyagi károkat is okozott. A bonyolult procedúra lerövidítését maga a megyefőnöki hivatal is kérelmezte a Helytartótanácsnál 1852-ben. A kérvény azonban csak Sopronig jutott el, bizonyos Gebei, a rendőri osztály vezetője nem továbbította Budára, mondván, erre a lépésre nem kapott felhatalmazást[23] Ennek ellenére a következő esztendőben valamelyest javultak az állapotok a cenzorálás adminisztrációjában. Ugyanis Cseh Eduárd az egyes előadásra váró művekről a bírálatokat összesítve juttatta el a Helytartótanácshoz. Érzékeltetésül álljon itt a megyefőnök 1853 decemberében elküldött cencori jelentése az átvizsgált és kérdéses színdarabok listájával és rövid értékelésével, amely a korabeli „műsorpolitikát” és a repertoárt is mutatja:[24]

1. Hazatérés az esküvőről, dallal és tánccal 3 felvonásban L. Feldmanntól… a

darab veszélytelen, már előadták a k.k. magán Theater an der Wien-ben, és bemutatása teljes tartalmával engedélyezhető

2. Die Feindlinge, dráma 5 felvonásban és 8 képben Heinrich Meixnertől

3. Szibila, színdarab 5 felvonásban Dr. Juststeintől

4. A fősvény, vagy álom és valóság, eredeti jellemkép 3 felvonásban Anton Bittnertől

5. A becsapottak, vagy Simering és Wien. Bohózat énekkel és tánccal 2 felvonásban Anton Bittnertől

6. Struensee. Tragédia 5 felvonásban Heinrich Laubetől. Ezek támadások a német behatolás [behozatal] ellen, és ennélfogva Magyarország jelenlegi körülményei között veszélyesek

7. Nászút. Roderich Benedix vígjátéka, előadható

8. A féltékenyek. Roderich Benedix vígjátéka, előadható

9. A szerelmeslevél. Roderich Benedix vígjátéka, előadható

10. A három drágakő, vagy Walter bolyongásai. Roderich Benedix mesebohózata politikailag veszélyes, törlendő

11. Az örökös erdész. Ottó Ludwig szomorújátéka 5 felvonásban. Mind a jogot és a vallásos érzést sértők

12. Egy próféta. Tündér, varázsbohózat, kézirat.

Ezzel a színházi előadásokban zavar, rendbontás nem következik be. Így a legtiszteletteljesebb kérelmek a színművek mielőbbi lejuttatása végett elfogadást várva.[25]

Ezeket a feljegyzéseket aztán Sopronban újra felülbírálták. Az átvizsgálások során több alkalommal is kiderült, hogy a soproni cenzorális bizottság ceruzája vastagabban fogott. A tilalom néha a teljes műre vonatkozott. Talán ez volt a legszerencsésebb eset, mert néha a szerző nem ismert rá a saját művére a számtalan hatóságon keresztülment átdolgozások során.

De akadt ezeken kívül is olyan esemény, amely skandalum számba ment a többszörösen is őrzött teátrumban: 1853 nyarán Ferenc József császár pécsi látogatása alkalmával volt egy említésre méltó csínytevés a színházban, amiről a következő, feddő hangú leiratot kapta meg a megyefőnöktől Nagy József polgármester: „Ő Császári Fensége által tett körútja alkalmával tapasztaltatván, hogy némely helyt a néphymnus nem eredetileg játszatott, s hogy ez különösen a pécsi színben történt.”[26] A néphimnusszá avanzsált császári himnusz, a Gotterhalte eljátszása – vagy el nem játszása – az ország számos színházában keltett a pécsinél jóval nagyobb botrányt, vagy akár zajos tüntetést is.[27] Mathias Wagner színigazgatónak nem volt könnyű dolga, amennyiben az elnyomó hatalom kívánalmainak eleget kívánt tenni. A direktor, repertoárja összeállításakor, a Bécsben már elfogadott és sikeresen játszott darabokra támaszkodott.[28] Érdekes módon a korábban közkedvelt operák szinte alig voltak műsoron. S a korábban annyira divatos francia átdolgozások is, talán politikai okokból, teljesen száműzettek a pécsi színpadról. Hosszú éveknek kellett ahhoz eltelniük, hogy a pécsi polgár Seribe, Dumas, vagy Schiller nevét olvashassa a színlapokon. Természetes, hogy magyar szerzők műveivel nem volt ajánlatos előhozakodni ezekben az időkben.[29] Wagner társulata különben is kizárólag csak német szerzők műveit vitte színpadra ittlétük első három esztendeje alatt. A Pécsett színre vitt darabok műfaját tekintve többségükben bohózatok és vígjátékok voltak, a szintén közkedvelt tündérjátékok mellett. De ez a cenzúra által kilúgozott és erősen átfésült művészeti irányvonal az úgynevezett áltörténeti drámáknak kedvezett igazából.[30] S ezt a stílusirányzatot a pécsi teátrum sem kerülhette ki, bár nálunk viszonylag kevés dagályos történelmi dráma került bemutatásra. Az igazgató a pécsieknek szánt gesztusként helyi szerzők műveit is színpadra vitte.

S mindkét ekkor játszott darab az akkor ritkaságnak számító zenés műfajhoz tartozó opera volt. A zeneszerző Joseph Wimmer pécsi zeneiskolai tanár, míg a szövegíró bizonyos dr. Siegfried Kapper volt. A Virginia és az Áldozat, tisztesség című dalműveket 1853-ban mutatta be a Wagner-féle színtársulat.[31] Ekkorra a direktor jóformán csak maga maradt meg a híres Roll-féle színtársulatból. Az igazgatónak olyannyira sikerült e vészterhes időket túlélnie, hogy a pécsi színházi életben változást hozó 1853-as esztendőt követően is évekig a városhoz kötötte meg-megújított szerződése.[32]

 

psz 1999 03 06 marfi attila 01

 

Népünnepélya város Fő terén az 1850-es években


[1] Kerényi Ferenc: Színjátszás a polgári forradalomban és a szabadságharc idején (1848–1849). In: Magyar Színháztörténet 1790–1873. Bp., 1990. Szerk.: Kerényi Ferenc. 353.p.

[2] Magyar Színművészeti Lexikon I. köt. Bp., 1930. Szerk.: Schöpflin Aladár. 278.p.

[3] Márfi Attila: Színjátszás az abszolutizmus kori Pécsen. In: Baranya, 1994–95. VII-VIII. évf. Pécs, 1995. Szerk.: Ódor Imre. 184.p.

[4] Fáncsy József: Az ellenforradalmi rendszer megszilárdítására tett kísérletek Baranyában

1849–1850. In: Baranyai Helytörténetírás 1973. Pécs, 1973. Szerk.: Szita László. 131 .p.

[5] Baranya Megyei Levéltár, Pécs város tanácsa iratai (továbbiakban BML Pvt. ir.) 1413./1853.

[6] Márfi Attila: Színjátszás Pécsett, az abszolutizmus idején - a cenzúra intézkedései. In: Színháztudományi Szemle 30-31. Bp., 1996. Szerk.: Kerényi Ferenc–Török Margit. 302.p.

[7] BML Pvt. ir. 4082./1852.

[8] Magyar Országos Levéltár, Helytartótanácsi iratok 1029/1854.

[9] BMLPvt. ir. 2140/1850.

[10] BMLPvt. ir. 6437./1852.

[11] A fordítónak, Mátéfi Ágnesnek, a BML könyvtárosának ezúton mondok köszönetét

[12] BML Pvt. ir. 1836./1852.

[13] BML Pvt. ir. 6437./1852., 1836./1852.

[14] Márfi Attila: Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban. Bp., 1993. Szerk.: Török Margit. 23.p.

[15] Székely György: A színészet helyzete az önkényuralom idejében (1849–1861). In: Magyar Színháztörténet 1790–1873. Bp., 1990. Szerk.: Kerényi Ferenc. 373.p.

Mályuszné Császár Edit: A rendi Nemzeti Színháztól a polgári nemzeti színház felé. In: A Nemzeti Színház 150 éve. Bp., 1987. Szerk: Kerényi Ferenc. 38.p

[16] Gerold László: Száz év színház. Újvidék, 1990. 173.p.

[17] Márfi: Pécs szabad királyi város...I.m. 25.p.

[18] BML Pm. eln. ir. 37./1853.

[19] Márfi: Pécs szabad királyi... I.m. 27.p.

[20] MOL Helytartótanácsi ir. 427./1853.

[21] Kardos Emília: A pécsi német sajtó és színészet története. Pécs, 1932. 70.p.

[22] Kardos: I.m. 69.p.

[23] Márfi: Pécs szabad királyi város...I.m. 29.p.

[24] MOL Helytartótanácsi ir. 611./1853., 3092./1853., Kardos: i.m. 69.p.

[25] A német nyelvű jelentést Mátéfi Ágnes a Baranya Megyei Levéltár könyvtárosa fordította le, akinek ezúton is köszönöm segítségét és fáradozását

[26] BML Pm. eln. ir. 210./1853.

[27] Rédey Tivadar: A nemzeti színház története. Bp., 1937. 243.p.

[28] Lenkei Lajos: Negyven év Pécs történetéből. Pécs, 1922. 151. Kardos Emília: A pécsi német sajtó és színészet története. I.m. 68–72.p.

[29] Márfi: Pécs szabad királyi város ...i.m. 26.p.

[30] Mályuszné: I.m. 37–38.p.

[31] Szkladányi Péter: Fejezetek Pécs világi zenéjéről a 19. század első felében. In: Baranyai Helytörténetírás 1980. Pécs, 1981. Szerk.: Szita László. 88p.

Szkladányi Péter: Színházi zene Pécsett a 19. század első felében. In: Baranyai Helytörténetírás 1983–1984. Pécs, 1985. Szerk.: Szita László. 406.p.

[32] Márfi: Színjátszás Pécsett... i.m. 206.p.