Cikkek

Radnóti Ilona: 1848 és a pécsi zsidók

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 15-23. oldal

Letöltés: pdf20


Radnóti Ilona

 

1848 ÉS A PÉCSI ZSIDÓK

 

 

 

1848 a remények esztendeje volt a magyarországi zsidók számára is. Várakozásuk nem csak azért lehetett nagy, mert a nemzet legfőbb követeléseit rögzítő tizenkét pont között ott szerepelt, hogy a törvény előtti egyenlőség „polgári és vallási tekintetben” mindenkit egyformán illet meg, de azért is, mert a megalakuló kormány tagjainak többsége már jóval 1848 előtt a polgári átalakulás ügyének, így a zsidók emancipációjának is előharcosa volt. A zsidóság reményeitől eltérően az 1848-as márciusi napok nem gyorsították meg a jogegyenlőség kimondásának menetét. Az események inkább arra utaltak, hogy nemcsak a politikai és jogi, hanem a társadalmi emancipáció ügye is elakadt.

Márciusban és áprilisban az ország több városában került sor antiszemita megmozdulásokra. Azok sorát a pozsonyi zavargások nyitották meg, ahol március 19-én kezdtek tüntetni a zsidók ellen. A három napig tartó rendzavarás során megtámadták a zsidók házait, kifosztották üzleteiket, műhelyeiket.[1] A jelenség nem volt elszigetelt, hasonló atrocitásokra több szabad királyi városban sor került, Székesfehérváron, Kassán, Pesten, és néhány mezővárosban is, például Szombathelyen.[2] A Duna–Tisza közi és a tiszántúli területeket nem, vagy csak jóval kisebb mértékben érintette a zsidóellenes mozgalom. A megmozdulások célja a zsidók kiűzése volt. A városi magisztrátusok többnyire engedtek az utca hangulatának, s határozataikban a zsidók teljes vagy részleges kiköltözését rendelték el. A központi hatóságok erélyesen felléptek a közrend, a személyi és vagyonbiztonság védelmében, mert a zavargások veszélyeztették a megindult békés átalakulást, ugyanakkor ellentétben álltak az érvényben lévő törvényekkel is. Ugyanis az 1840. évi 29. törvénycikk bizonyos feltételek megléte esetén lehetővé tette a zsidók letelepedését a szabad királyi városokban is.

Pécs város tanácsa először március 21-én találta szembe magát a városban addig csak lappangó zsidóellenesség nyílt megnyilvánulásával. Az éppen ülésező tanácsot Katics István ügyvéd értesítette arról, hogy néhány perccel korábban a Nagy téren (ma Széchenyi tér), Szabó Péter ügyész, több ismert városi polgár jelenlétében, kijelentette: kétezer kebelbeli lakos élén a városban élő zsidókat kiűzi. A magisztrátus maga elé rendelte és kihallgatta a felsorolt személyeket. A szembesítés alkalmával Piatsek főadószedő és Prucker telekbíró kivételével, Darázsi Steindl ügyvéd, Gyenes mérnök, Veszíts Antal királyi táblai jegyző, megerősítették Katics állítását. A kérdőre vont Szabó „miután az ellene terjedő gyanúból kifejtőzni képes nem vala”, azzal nyugtatta meg Pintér Mihály főbírót és a tanácsot, „hogy bármi történne is a városban, ő abban nem fog részt venni, a lakásán fog tartózkodni.” Mivel a város illetéktelennek érezte magát, hogy eljárjon Szabóval szemben, főbírói utasításra az alispánhoz kísérték, azzal a kéréssel, hogy az uradalmi ügyészt vonja joghatósága alá. Az alispán, Perczel Imre, azt követően, hogy ismertette az uradalmi ügyésszel a „Minister elnök gróf Batthyány Lajos úrnak a csend és rend fenntartása érdemében” hozott rendelkezését és annak betartására utasította, haza bocsátotta.[3] A városi és a megyei hatóságok ezzel elintézettnek tekintették az ügyet, nem mérték fel annak veszélyességét.

A városban azonban nem csillapultak a kedélyek. Néhány nappal később, március 26-án a zsidók bezárták boltjaikat, 27-én pedig városszerte elterjedt a hír: kiűzik őket a városból. Ez a szóbeszéd késztette Aidinger tiszti főügyészt a 27-i tanácsülésen arra, hogy aggodalmának adjon hangot: amennyiben a zsidók egyik napról a másikra kénytelenek elhagyni a várost, eltávozásukkal bizonytalanná válhat az árvapénztárból számukra kölcsönzött összegek visszafizetése. A tanács tudomásul vette a bejelentést.[4]

Mindezek után a hatóságok előtt nem lehetett ismeretlen a városban uralkodó közhangulat. A tanácsülés napirendjén szerepelt ugyan a néhány nappal korábban született miniszterelnöki rendelet ismertetése, amely a hatóságok elsőrendű kötelességévé tette a közrend megőrzését, és létre is hoztak a városi kapitány vezetésével egy választmányt, amelynek feladata „a mozgalmak figyelemmel kísérése, a veszélyes következmények megelőzése” volt. E választmányt bízták meg azzal is, hogy „a közbéke és bátorság (értsd: biztonság) fenntartása” érdekében a „vagyonosabb néposztályból” létrehozzák a nemzetőrséget.[5] A zsidók védelmében azonban konkrét intézkedés nem történt.

Az aznap délután tartott vegyes ülésen azonban a város vezetése már kénytelen volt szembenézni a feltüzelt tömeg elszánt kiűzési törekvésével. Megpróbálta ugyan lecsillapítani a felizgatott kedélyeket, és felszólította a lakosságot, „hogy a már úgyis önkéntesen elköltöző zsidóság irányában” legyenek békességgel,[6] de az nem vezetett eredményre.

S ezen a ponton a városi jegyzőkönyv és az egyéb dokumentumok között némi ellentmondás tapasztalható. A jegyzőkönyv tanúsága szerint ugyanis a zsidók kiutasításáról hozott határozat március 28-án született, a tanács akkor döntött a „közönség figyelmét magukra vonó”, a városban engedély nélkül tartózkodó izraeliták azonnali eltávozásáról, „nehogy a törvényes engedelemmel a városban lakhatási jogot nyert többi hitsorsosaik miattuk gúnyolódást, vagy mitől méltán tartani, üldözést” szenvedjenek.[7] A határozat végrehajtásával a magisztrátus egy választmányt bízott meg. Tagjai között egy helyettes tanácsnok, az alügyész, a szószóló, két választópolgár kapott helyet, vezetését a városi kapitányra bízták. A pécsi zsidók elöljáróságának beadványa,[8] és a főbíró néhány nappal későbbi jelentése kétségtelenné teszik, hogy a tanács zsidókat kiutasító határozata egy nappal korábban született. E két dokumentumból az is kiderül, hogy a 28-i jegyzőkönyvi bejegyzéstől eltérően, a döntés a városban tartózkodó valamennyi zsidóra vonatkozott, tehát azokra is, akik törvényes engedéllyel laktak Pécsett.

A város főbírája a március 27-i eseményekről így számolt be: „számos lakos a közgyűlésben megjelenvén elhatároztatni kívánta, hogy a zsidóság háromszor 24 óra alatt e városbuli kiköltözésre szoríttassék. Az ezt követelő sokaságnak megmagyaráztatott, hogy a törvény ellen a hatóságnak hatalmában nem áll a zsidókat, kiknek lakhatási engedelmek vagyon, e városból kitilthatni, és felszólíttattak a követelők a csend, s a rend megtartására, de nem szűntek meg a zsidók kiűzését sürgetni. Ez után felszólíttattak a követelők, hogy azok, akik a zsidók kitiltását kívánják, egy kérelemlevelet írjanak alá, de azok azt megtagadták... Minden felszólítás, csillapítás hasztalan lévén, s ellentállásra erő nem lévén, nehogy a közrend megzavartassék, a gyűlés kénytelenülve kimondotta, hogy a zsidóknak kiköltözni kell. Hanem azonnal a tömeg távoztával délutáni 4 órára ülés tartása rendeltetett, mely ülésben a béltanács a választópolgársággal tanácskozván, rendeltetések tétettek, hogy a zsidók akármi bántalmakkal ne illettessenek, vagyonok és személyek bátorsága megőriztessék...”[9]

A pécsi zsidóságot is optimizmussal töltötte el a pesti forradalom híre. Úgy vélték, hogy az ott elfogadott jelszavak minden ember egyenjogúságát hirdették meg. S alig néhány nappal azt követően, hogy Pécsett is lelkesedéssel fogadták a pesti forradalom hírét, szembetalálták magukat a város polgárainak mélységes gyűlöletével. A korábban is tapasztalt idegenkedés üldözési lázzá fajult, személyi biztonságuk és tulajdonuk egyaránt veszélybe került. Nem lehetettek ugyan ismeretlenek előttük a más városokban, mindenekelőtt a koronázó városban, Pozsonyban történő atrocitások, azokról a korabeli hírlapok részletesen írtak, de aligha számítottak arra, hogy hasonló megmozdulásokra Pécsett is sor kerülhet. Nem tettek előkészületeket az elköltözésre, váratlanul és felkészületlenül érte őket a helyi hatóság döntése.

A magisztrátus kiutasítását kézhez kapó zsidók még aznap, március 27-én, kérvénnyel fordultak a helyi hatalomhoz.[10] A beadványban a szokásostól eltérő formulával éltek. A „Tekintetes Magisztrátus” megszólítást a következőkkel egészítették ki: „a nagylelkű keresztény polgárok igen tisztelt közössége!” Ezzel is jelezve, hogy nem csupán a városi hatósághoz, hanem a törvényeket megkerülni kész keresztény környezethez is intézik soraikat, abban bízva, hogy számíthatnak a „keresztény érzésű és valóban keresztény hitű” polgárok megértésére. A városban kialakult közhangulatra jellemző volt, hogy nem a határozat visszavonását kérték, csak a kiköltözési határidő módosítását, meghosszabbítását. Reményüket fejezték ki, hogy figyelembe veszik és méltányolják az alábbi indokaikat:

a) a mi vagyonunk leginkább árukból és termékekből áll, melyet ilyen rövid idő alatt nem lehet elszállítani,

b) mi számottevő aktív tartozással, mégpedig kintlévőségekkel bírunk, ezeket ugyancsak ilyen rövid idő alatt nem tudjuk beszedni, behajtani,

c) vannak minálunk idegen vagyontárgyak és rendelkezésünkre bocsátott dolgok, melyeknek tulajdonosai a mi keresztény barátaink,

d) közöttünk néhány családban olyan ártatlan gyermekek is vannak, akik betegágyban fekszenek, akiket egy ilyen utazásnak kitenni az ő megbocsáthatatlan halálukat vonná maga után,

e) nincs még nekünk semmi menedékünk, ahol magunkat és vagyonunkat biztonságba helyezhetnénk.”

A petíciót a következőkkel fejezték be: „szíveskedjék a nagylelkű hivatal és polgárság... személyünket, vagyonunkat és ingóságainkat annak megfelelően biztonságba helyezni és úgy védelmezni és megőrizni, mint ahogy mi sem törvénytelenül, hanem a magas hivataltól szereztük meg házainkat és tartottuk is fenn azokat.” A szorongatott helyzetben lévő zsidóság az antiszemita megmozdulások megfékezésére egy magyar és német nyelvű kiáltványt is szerkesztett, melyben tágabb környezetéhez, a város lakosságához fordult.[11] A röplapokat a pécsi Lyceum nyomdában készítették március 28-án. A „Polgárok-Hazafiak!” megszólítású felhívás hangvétele eltér a hivatalos beadványétól, némileg könyörgő és nem mentes a pátosztól. A keresztényi szeretetre apellálva kérik a város polgáraitól: „ne engedjétek meg, hogy a szabadság országában a szabadságért embertársaitok eddig tűrt törvényes jogai áldozatul essenek akkor, midőn a hon újjászületett alkotmánya e tizenkilencedik században nem rabszolgákat, hanem csak szabad embereket siet teremteni!” Majd néhány sorral lejjebb így folytatják: „ne kívánjátok, hogy hitsorsosaink ellen felizgatott kedélyek hullámaiba sodortatva tűzhelyeinket ily rögtön elhagyni kéntelenítessünk, engedjetek egy kis derűt is azon borúra, mely szomorú sorsunkra e két nap óta nehezedett.” Ugyanakkor kifejezésre juttatják asszimilációs törekvésüket, a haza iránti elkötelezettségüket és azt a reményüket is, hogy társadalmi befogadásuk már nem várat sokáig magára: „gondoljátok meg, miképp a magyarföld hitfeleink közt is csak magyarfiakat szülhet, kik a honért és e szeretett városért teendő bárminő áldozattól vissza nem ijednek. Várjátok azért be a nem sokára következő azon összeolvadási boldogabb perczet, melyben minket többé idegeneknek nem fogtok tekinteni!”

A tanácshoz és a lakossághoz forduló izraeliták azonban nem kaptak védelmet és megértést. Ezért küldöttséget menesztettek Pozsonyba, a központi hatalomtól remélve támogatást.

A Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (a továbbiakban MOIB) a pécsi zsidók küldöttségétől értesült a városi határozatról. A város vezetéséhez március 30-án intézett, erélyes hangú levelében nem mulasztotta el megróni a városi hatóságot, hogy a törvénytelen mozgalmakról nem küldött hivatalos jelentést, és határazott intézkedések megtételére kötelezte.[12] Elsősorban azt szorgalmazta, hogy meggyőzés és felvilágosítás útján hívják fel a békétlenkedők figyelmét arra, hogy valláskülönbség nélkül mindenkiben tiszteljék az embert. Ha azonban a felvilágosító szavak nem vezetnek eredményre, a törvényes rend fenntartása a város vezetésének kötelessége „azon nemzetőrség által, melynek a rend megőrzése kezeibe van téve, remélvén, hogy a sorkatonaság közbejötté nem leend szükséges, mely azonban elnöki felhívásra legvégsőbb esetben védőleg” szintén alkalmazható. S amennyiben mindezek ellenére lesznek olyanok, akik a „zsidók vagyonát és személyét megtámadják minden okozott kárért egész vagyonukkal felelnek.” A MOIB utasítása megtette a hatást. A főbíró nemcsak ismertette a tanáccsal a leiratot, de arról is intézkedett, hogy nyomtatott hirdetményeken a város lakosságát tájékoztassa annak tartalmáról, s elrendelte azt is, hogy a már korábban létrehozott választmány fokozottan őrködjék a törvényes rend felett.

A pécsi zavargások korántsem öltöttek olyan méreteket, mint a pozsonyi, vagy a későbbi szombathelyi „kravall”, s lefolyásukat tekintve sem jártak olyan súlyos következményekkel. A zsidók kiutasítását elrendelő határozat nyilvánosságra kerülésével, ahogy az izraelita elöljáróság fentebb már idézett beadványából kitűnik, tapasztalniuk kellett a „csőcseléknek az arcátlanságát”, de tettlegességre, a zsidók személyének közvetlen megtámadására nem került sor. Az atrocitások anyagi károkat okoztak. A hitközség egykorú jegyzőkönyvében, részletezés nélkül, arról történik említés, hogy a márciusi zsidóüldözések miatt 104 forint kiadás merült fel.[13]

Abban, hogy a pécsi zsidóellenes akciók viszonylag békés keretek között maradtak, több tényező játszott szerepet. Elsőként a helybeli izraeliták magatartását kell megemlítenünk, akik kitértek a provokációk elől, s mint Pintér Mihály főbíró MOlB-hoz küldött március 30-i jelentéséből kiderül, mintegy 40 család elhagyta a várost, korábbi lakóhelyére költözött.[14] Ezt mindenekelőtt az tette lehetővé, hogy meghatározó többségük Baranya és Tolna megye településeiről származott. Kedvezően befolyásolta a fejleményeket, hogy Perczel alispán megintette a város vezetését törvénytelen döntése miatt,[15] s az, hogy idejekorán megérkezett a MOIB zsidók védelmét előíró rendelete.

A főbíró április elsején kelt jelentésében már arról számolt be, hogy a város korábbi határozatát felülvizsgálta és megsemmisítette, visszafogadta a kiutasított zsidókat, eleget tesznek a kézhez kapott rendeletnek és az érvényben lévő törvényeknek.

A pécsi antiszemita zavargások, melyek napokon keresztül feszültségben tartották a város lakosságát, jól beilleszthetők az országos méretű, egymással kölcsönhatásban álló megmozdulások sorába, annak részét képezték. Felmerül a kérdés, mi váltotta ki azokat, miben fedezhetjük fel azok okát?

Első helyen kell említenünk azt a gazdasági, egzisztenciális konfliktust, amely a hagyományos városi polgárság és a betelepedő zsidóság között a század negyvenes éveitől kialakult. Már 1840-ben megkísérelték útját állni a zsidók letelepedésének, illetve az izraelita kereskedők és mesteremberek versenyének, de sikertelenül.[16]

A kiváltságaikat féltékenyen őrző helyi kereskedők és céhes iparosok körében meglévő elégedetlenséget 1848 tavaszán könnyű volt továbbítani a tömeg felé. A mindennapi élet szintjén jelentkező gazdasági, megélhetési nehézségek, mint a drágaság, húsellátási gondok fő okozójává a zsidó kereskedő vált. A pangó üzletmenetért ugyancsak a zsidókat tették felelőssé, különösen a letelepedési engedéllyel nem rendelkező bevándorlókat okolták. A hírlapi cikkekben (országos lapokról van szó) megjelenő vádak, ráfogások, elnagyolt hibák közvetítésével továbbították a szélesebb közvélemény felé az ellenszenv érzelmi anyagát.[17]

A forradalmi napokban a városi polgárság elérkezettnek látta az időt, hogy kísérletet tegyen az érvényben lévő törvények érvénytelenítésére. A már meglévő gazdasági ellenszenv mellé új félelem is társult, a zsidóemancipációtól való félelem. A magyar liberalizmus politikai célkitűzései között már a harmincas évektől ott szerepelt a zsidók egyenjogúsításának megvalósítása. Az utolsó rendi országgyűlésen több összefüggésben is napirendre került a kérdés, így a városok rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor is.[18]

Az alsó tábla liberális követei, bizonyos cenzusokat meghatározva, a városi választójogot „valláskülönbség nélkül” kívánták megadni. A városok küldöttei élénken tiltakoztak. Egy ilyen törvény á hagyományos polgárság vezető pozícióit fenyegette, hiszen ha a zsidók azonos jogú tagjaivá válnak a városoknak, bekerülhettek volna a városi érdekképviseleti- és igazgatási szervekbe. E törvényjavaslat tárgyalásakor törtek ki a zsidóság elleni zavargások Pozsonyban. Először február 19-éről 20-ára virradóan, majd a már említett márciusi napokban.[19]

Meg kell még említenünk egy másik igen fontos eseményt, amelyben a városi polgárságnak ugyancsak a zsidóemancipációt megakadályozó törekvései nyilvánultak meg. Ez a zsidók kizárása, illetve elzárása a nemzetőrségben való részvételből. A nemzetőrségről szóló (1848. XXII. te.) törvény ugyanis nem tartalmazott semmilyen kitételt a vallásra vonatkozóan, s abba az izraeliták szép számmal jelentkeztek. E tekintetben a pesti események országos jelentőségre tettek szert. Áprilisban az atrocitások megfékezése végett Batthyány miniszterelnök hosszas vita után rávette a zsidók képviselőit, hogy „önként” mondjanak le a nemzetőrségben való részvételről, majd kinyilvánította, hogy a rend helyreálltáig a zsidókat felmenti a nemzetőrségi szolgálat alól.[20]

Az antiszemita zavargások hatására a törvényhozók nem csak a városi törvényjavaslatot módosították a zsidóság kárára (csak a bevett vallások tagjait ruházták fel választójoggal), de az adott helyzetben a magyarországi liberálisok a közrend megóvásától vezetve nem látták időszerűnek az emancipációs törvényjavaslat benyújtását sem. Az utolsó rendi országgyűlés úgy oszlott fel, hogy a hazai izraeliták jogállását továbbra is az 1840. évi XXIX. törvény határozta meg, s az első, júliusban összeülő népképviseleti országgyűlés az emancipáció tárgyalását a következő ülésszakára halasztotta.

Pécsett április első napjaira megszűntek a zsidók elleni nyílt tiltakozások, de a velük szembeni ellenszenv és elutasító magatartás továbbra is megmaradt. A főbíró júniusban ugyan arról számolt be, hogy „irántuk a legkevesebb ellenszenv sem mutatkozik, itt tartásukat nem kifogásolják,”[21] valójában a bizonytalanság érzésétől az itt élő izraeliták nem szabadultak meg. Jól példázza ezt, hogy Engel Adolf a következő indoklással vonta vissza egy évvel korábban, újruha árusítására benyújtott kérelmét „minthogy hazánkban zavarok vannak, és a zsidók üldöztetnek, keresetemtül elállók.”[22]

A pécsi polgár zsidókkal együttműködni nem kívánó, elutasító magatartása nyilvánult meg a nemzetőrségtől való távoltartásukban is. A pécsi zsidó közösség június 19-én levélben fordult a városi hatóságokhoz, felajánlotta szolgálatait, jelentkezett a nemzetőrségbe: „Az itteni izraelita lakosság, mely mindezidáig a nemzeti gárdából kizáratott... kész harcolni, számarányához képest... sorban és rendben, és kész a hazát minden rendelkezésére álló erővel, életével és vérével megvédeni.” Ugyanakkor okulva a más városokban tapasztaltakból, a jelentkező zsidóságot ott ért megalázó visszautasításokból így folytatják „ezen felajánlást úgy tekintsék mint a haza oltárára tiszta honfiúi szívből hozott áldozatot, és ne úgy, mint tolakodást és erőszakosságot; amennyiben ezt a felajánlást a más vallásúak összes kivonuló nemzeti gárdája nem egyöntetűen és nem testvériesen fogadja, akkor mi, fájó szívvel bár, de mérsékeljük magunkat és visszavonulunk.”[23] A magisztrátus a zsidók kérelmének megfelelően véleményt kért a városi nemzetőr csapatoktól. Az őrseregek nyilatkozata egyöntetűen elutasító volt.[24]

A forradalom ügyéért vállalt fegyveres szolgálatukra néhány hónappal később került sor. 1848 novemberében, az újoncozás idején, annak ellenére, hogy soraik közt a törvény értelmében katonaköteles nem volt, a pécsi izraelita közösség nevében három újonc kiállítását önként megajánlották, felszerelésüket a saját költségükre vállalták. A három újonc Kohn Henrik, Strasser Jakab és Wellner Henrik volt. Közülük Wellner a harcokból, mint rokkant tért haza. A tanács „a hazaszeretetei tanúsított ajánlatáért” köszönetét mond a hitközségnek, s megállapítja, hogy e téren minden további kötelezettségtől mentesek.[25]

Annak, hogy a pécsi zsidók a magyarság ügyével, a forradalom és szabadság- harc céljaival azonosították magukat, más formája is megmutatkozott. A kormány nemzethez intézett felhívásához, amelyben arra szólította fel a lakosságot, hogy a honvédsereg költségeinek előteremtéséhez kölcsönökkel és adományokkal maguk is járuljanak hozzá, az ország más hitközségeihez hasonlóan a pécsiek is csatlakoztak. Kölcsönként 1000 forintot jegyeztek, különféle nemesfémekből 33.45 latot ajándékképpen, 23.75 latot kölcsönként ajánlottak fel. A pesti zsidók által meghirdetett márciusi és júniusi országos gyűjtés alkalmával 258 forintot küldtek az ország javára.[26] A lojalitásnál szorosabb kötelékek motiválták Honig Dávidotis, amikor a 8. honvédzászlóalj egyenruhájának elkészítésekor a ruhák kiszabását teljesen ingyen végezte. Amikor Vitális Ferenc őrnagy a város iparosainak levélben köszönte meg az egyenruhák elkészítésében végzett munkájukat, Honig ténykedését külön is kiemelte: „elismerésképp megjegyeztetik még, hogy Honig izraelita szabó az egész öltözet kiszabásánál, minden díjkövetelés nélkül munkálkodott.”[27]

Az emancipáció elhúzódása csalódással töltötte el a hazai zsidóságot. Pesten összehívták a zsidóság országos képviseletének közgyűlését, melynek legfontosabb teendője az volt, hogy az országgyűlésnél eljárjon az emancipáció ügyében. A pécsi zsidóságot Schapringer Joachim képviselte. A közgyűlés „a Magyarország és a hozzákapcsolt tartományokbeli izraelita lakosok” nevében nyílt kérvényt intéznek az oszággyűléshez, melyben „igazságot, szabadságot s egyenlőséget” kérnek. „Mi azért kívánjuk jogainkat, mert emberek vagyunk – mi egyenlők akarunk lenni e haza minden lakosaival – egyenlők terheiben és áldásaiban, mert mi szintúgy vagyunk fiai, itt születtünk, itt nevelkedtünk, itt szabadon élni, halni akarunk.”[28] Az országgyűlés halogató magatartása az egyenjogúsítás ügyében a zsidóságon belül más erőket is mozgósított: a vallásreform radikális képviselőit.

Néhány városban Nagyváradon, Aradon, Pesten, egyleteket alakítottak, melyeknek az volt a céljuk, hogy újításaikkal elősegítsék a zsidóság emancipációját. Úgy vélték, ha lebontják a vallási korlátokat, az ősi szokások és szertartásbeli előírások felszámolásával megszüntetik az elkülönülést, könnyebben emancipálódhatnak.

A pécsi izraelita közösség néhány tagjában is gyökeret eresztett a radikális reform eszméje. 1848 novemberében kéréssel fordultak a város tanácsához, hogy engedélyezze a Pécsi Izraelita Újító Egylet megalakulását és működését[29] Kérvényükhöz névlistát is csatoltak, melyet tizenegyen írtak alá, vezetőjük Engel Adolf volt. A folyamodók a pécsi zsidó közösség fiatalabb tagjaiból kerültek ki. Az egylet céljául a következőket jelölték meg: „hogy az imádság és egyéb isteni szolgálatok mentül hamarább magyar nyelven végeztessenek, s mihelyst a jövedelem megengedi, egy magyar hitszónokot tartsanak, hogy minmagunk s gyermekeink a magyar nyelv tökéletes birtokába jutván, egyéb különc szokásainkban is mentül gyorsabban simulást eszközölhessünk.”[30] A felsoroltak mellett hazafiságukról tesznek tanúbizonyságot. Az egylet tevékenységét a haza védelméhez kapcsolta. Az izraelita közösség vezetői a maguk részéről teljes mértékben elutasították az egylet célkitűzéseit. Ezt több okból is tehették. Egyrészt azért, mert a benyújtott nyilatkozatban a kérelmezők úgy állították be kezdeményezésüket, mintha a vallás átalakítása nélkül a zsidó nem lehetne hazafi, s ez joggal sértette őket. A másik érv pedig az volt, hogy a közösség zsinagógájában engedély nélkül nem átallották a hagyományostól eltérő istentiszteletet tartani, holott attól eltiltották őket. A hatóságokhoz benyújtott petíciójuk alapján arról győzték meg a város vezetőit, hogy ne járuljanak hozzá az egylet működéséhez.

1849 januárjában a császári csapatok elfoglalták Pécset. Néhány hét múlva a császári kormányzat már követelte a türelmi adó elengedésekor vállalt, a forradalmi kormányzat idején elengedett váltságösszeg esedékes részét. 1849 őszén végleges formát öltött a magyarországi zsidóságot a forradalom alatti „gyalázatos és törvényellenes” magaviselete miatti kollektív pénzbüntetése: 2 millió háromszázezer forint megfizetésére kötelezték. A hadisarcot felosztották a hitközségek között. A pécsi zsidókra ötezer forint jutott.[31]

 


[1] Bemstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Múlt és Jövő Kiadó, 1998. 31. p.

[2] A zsidóellenes megmozdulásokról részletes leírást ad Bernstein i.m. 31–46.p.

Schweitzer Gábor. A toleranciától az emancipációig. Valóság, 1998. 9. sz. 85–93.p.

[3] Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban BML) Pécs város tanácsa közgyűlési jegyzőkönyve (a továbbiakban Pécs kgy. jkv.) 1488/1848

[4] A korszakban nem volt ritkaság az a gyakorlat, hogy az árvapénztár kezelésében lévő hagyatékokból meghatározott kamatfeltételek mellett kölcsönöket folyósítottak. In: BML Pécs v. kgy. jkv. 1597/1848.

[5] BML Pécs kgy. jkv. 1601/1848.

[6] BML Pécs kgy. jkv. 1602 1/2 /1848.

[7] BML Pécs kgy. jkv. 1625/ 1848.

[8] BML Pécs város tanácsa iktatott iratok (továbbiakban: Pécs ikt. ir.) 1602 1/2/ 1848.

[9] Lásd 9. sz. jegyzet

[10] BML Pécs ikt. ir. 1602 1/2 /1848. A beadvány német nyelvű, dr. Tarján Gáborné fordította

[10] A kiáltvány teljes szövegét lásd: Baranyai Helytörténetírás 1973. 307.p.

[11] A kiáltvány teljes szövegét lásd: Baranyai Helytörténetírás. 1973. 307.p.

[12] BML Pécs kgy. jkv. 1703/1848.

[13] Schweitzer József: A Pécsi Izraelita Hitközség története. Budapest, 1966. 42.p.

[14] Simon: i.m. 124.p.

[15] Uo.

[16]Radnóti Ilona: Pécsi zsidók története I. Pécsi Szemle. 1999. Nyár 16–17.p.

[17] Erre vonatkozóan lásd: 1848–1849 a magyar zsidóság életében. Szerk. Zsoldos Jenő: Múlt és Jövő Kiadó, 1998.

[18] Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon. 1840–1849. Századok. 1995. 2. szám 304–307.p.

[19] U.o.

[20] Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Múlt és Jövő Kiadó, 1998. Az egyes városok gyakorlatát bemutatja. 54–71 .p.

[21] BML Pécs ikt. ir. 2843/1848

[22] BML Pécs ikt. ir. 3776/1848.

[23] BML Pécs ikt. ir. 2789/1848.

[24] BML Pécs ikt. ir. 2855/1848.

[25] Bernstein: i. m. 87.p.; Schweitzer: i. m. 43.p.

[26] Schweitzer: U.o.

[27] BML Pécs ikt. ir. 4520/1848.

[28] A kiáltvány teljes szövegét közli Zsoldos: i.m. 178–180.p.

[29]BML Pécs ikt. ir. 5126 /1848.

[30] BML Pécs ikt. ir. 5146 /1848.

[31] Schweitzer: i.m. 48.p.