Cikkek

Kovács Sándor Iván: ,Mennyi volt a pécsi várban fáradságom és bajom!" Csokonai Vitéz Mihály két pécsi látogatása

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 3. szám, 8-14. oldal

Letöltés: pdf20


Kovács Sándor Iván

„MENNYI VOLT A PÉCSI VÁRBAN FÁRADSÁGOM ÉS BAJOM!”

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KÉT PÉCSI LÁTOGATÁSA

2000 tavaszán lesz kétszáz esztendeje, hogy 1798 nyara után Csokonai Vitéz Mihály 1800 márciusában újból Pécsett járt. A két irodalomtörténeti érdekű eseménynek még több részlete pontosításra, feltárásra vár. Ideje, hogy szóljunk ezekről, és ha lehetséges, a millennium Baranya megyei és pécsi programjába iktassuk a róluk való megemlékezést.

AX. Országos Zrínyi-konferencián, Szigetvárott, 1999. április végén vetődött fel a gondolat: azzal is óvhatnánk a várfalakat a végromlástól, hogy a Vörösmarty Mihály szigeti látogatását megörökítő márványtábla mellé rendre odaillesztjük azok emléktábláit is, akik Zrínyi Miklós dicsőségének színhelyét ugyancsak elhíresítet- ték. A Várfal Pantheon első két megtiszteltjeként Csokonaira gondoltunk, aki tervezte a költő Zrínyi műveinek új kiadását; és Illyés Gyulára, aki verssel hódolt a szigetvári hős emlékének. Csokonai szigetvári látogatásának időpontját nem volt nehéz tisztázni: Csurgóról jövet 1800 márciusában járt a Szigeti veszedelem színhelyén, ahogy erről Kazinczynak későbbi levelében beszámolt: „Mikor Csurgóról hazautaztam [...], Szigetvár felé kerültem és a nemeslelkű Festetics Lajosnál 2 napot töltöttem. El is mentem a várhoz, a tábor helyéhez, a Szulimán tábori rezidenciájához az uraság kocsiján, aki azt is megígérte, hogy a szigeti parochiale templomnak [...] kupoláján lévő pompás festést [értsd: Dorfmeister freskóját], mely a Zrinias foglalatát adja elő, a könyv [a tervezett új Zrínyi-kiadás] elibe lerajzoltatja.”[1] Csokonai nem valósíthatta meg nagyszabású Zrínyi-kiadástervét (ez majd a Csokonai ötletéből sokat merítő Kazinczynak sikerült), de erőfeszítésére mindenképpen emlékeztetnünk kell a második ezredév magyarságát: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY / emlékére, / aki 1800 március végén Csurgóról jövet / két napot töltött / „a hérosz Zrínyi” dicsőségének színhelyén / „a poéta Zrínyi” munkái tervezett kiadása ügyében / gróf Festetics Lajos vendégeként / Ezt a táblát/a Szigetvári Várbaráti Kör és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság /állíttatta / Somogy és Baranya megye összefogásával / 2000. március 15-én[2]

Ehhez a tervezett 2000. március 15-i megemlékezéshez kellene hozzákapcsolni (akár úgy, hogy megelőzné) Csokonai pécsi látogatásainak hasonló megörökítését.[3]

Kalányos Katalin, a Csorba Győző Megyei Könyvtár igazgatónője és munkatársai készséggel rendelkezésemre bocsátották a két Csokonai-látogatás eddigi pécsi dokumentumait. Ezek közül Pusztai József cikkét,[4] továbbá Bertók László Csokonai-életrajzának és Tüskés Tibor irodalmi kistükrének lapjait forgattam haszonnal. A pécsi kutatók tájékozottak: Csokonainak mind 1798 nyarán volt első, mind 1800 tavaszán tett második pécsi útját számon tartják. A Pusztai-cikkben azonban nem pontosak a részletek, korrigálandó a kronológia. Szerinte Csokonai 1800-ban „újból ellátogatott Pécsre. Innen Szigetvárra ment”. Fordítva történt: Csurgóról Szigetváron át érkezett Pécsre, és innen ment tovább: „átkelt a Dunán és a Bácskán, Kecskeméten, Karcagon át öt évi távoliét után hazament Debrecenbe édesanyjához”. Erről a második pécsi útról tudtommal nincs több adat, mint az, amelyre Csokonainak Festetics Györgyhöz írt 1800. december 19-i levelében lelünk: „Az Ég megőrzött, megsegített; még arra is, hogy Baranya és Bács megyéket is kitapasztalhassam: hazajöttem kis örökségembe.” Szigetvárról másképpen nem mehetett a Duna felé, csak Pécsen keresztül; azon az úton érte el tehát a baranyai fővárost, amelyen egykor Szulejmán csapatai vonultak a magyar Leonidas szigeti vára ellen. Mit tapasztalt Csokonai 1800. március végén Pécsett, kikkel találkozott, megszállt-e a városban? – nem tudjuk. Talán előkerül erre vonatkozóan egyszer valaminő adat.

Annál többet tudunk arról, miért kereste fel a várost 1798 júniusában. A Dunántúlon oly otthonossá lett költő (ősei innen származtak át az Alföldre) akkortájt a jó barát Sárközy Istvánnak, Kazinczy levelezőpartnerének, Somogy vármegye alispánjának szívesen látott vendége volt a somogyi Nagybajomban. A kedves Sárközyéktől indult dolgait intézni, s hozzájuk tért vissza azok végeztével. Haraszti Gyula 1880. évi Csokonai-monográfiájában olvassuk: „Kaposvárra ment [...]; azután ismét meglepte barangolási kedve, s Pécsre is átcsapott, hol alkalmasint a Festetics-családnak volt egy ideig vendége: itt még egyszer fogunk költőnkkel találkozni, midőn [1800 tavaszán] szülőföldére zarándokol”. A későbbi Csokonai-irodalomba ezek az információk kerültek át. A Ferenczi Zoltánra (1907) hivatkozó kritikai kiadás IV. kötetében (1994) az áll: tudván, hogy gróf Széchényi Ferencet „1789. július 4-én fogják beiktatni Somogy megye főispáni székébe, A Haza Templomának örömnapja cím alatt egy 310 sorra terjedő alkalmi költeményt írt, melyet Széchényi szívesen fogadott, s 100 forintot adott érte. A költemény Pécsett jelent meg Sárközy István költségén; Csokonai személyesen ment Pécsre, hol Festetics vendége volt. Innen Kaposvárra tért vissza, ahol tanúja volt a [főispáni] beiktatásnak, melynek képeit a Dorottya I. énekében örökítette meg.”

A Pécsett megjelent dicsőítő vers tehát – írja Szilágyi Ferenc – 1798 júniusának első felében keletkezett. Csokonai június végén korrigálhatta a pécsi Engel-nyom- dában, ahol az impresszum szerint „Engel Kristina Özvegy betűivel” napvilágot látott. A korrigálást a költő lehetőleg mindig maga igyekezett elvégezni, ez volt hát egyik teendője Pécsett.[5] A másik tennivaló vagy bosszúság mi lehetett, azt csak találgathatjuk. Sárközyné Chernel Eszter névnapjára írt versének második szakaszában így céloz rá:

Mennyi volt a Pécsi Várban,

Mennyi otthon s Kaposvárban

Fáradságom és bajom!

Alig jövök meg amonnan;

S már letett lantom újonnan

       Felpanaszolja Bajom.

Bajom: Nagybajom, ahol a kaposvári főispán-beiktatásról visszatért Vitéz Mihályt Sárközy mindjárt arra kéri: írjon köszöntő verset 1798. július 8-ra, Eszter napra feleségéhez. „Mennyi volt a Pécsi Várban [...] Fáradságom és bajom!” – nem világos: mire vonatkozhat ez a két rejtelmes sor. Hogy a pécsi nyomdai korrigáláskor Csokonai a városban Festeticsék vendége volt, arra Haraszti még csak feltételesen céloz, „alkalmasint a Festetics-családnak volt egy ideig vendége”, Ferenczi ezt már aggálytalanul állítja („Festetics vendége volt”). Szilágyi is Ferenczit követi, de óvatosabb: „A nyomdai munkálatok [...] júniusban folyhattak, talán a korrektúrát is Pécsett csinálhatta meg a szerző. De hogy mely napokon és hogy volt Pécsett a vendége Festeticsnek Csokonai, ahhoz nincs fogódzónk.” Dokumentáció híján valóban csak feltételezésként fogadható el. „A pécsi vár” – kapom a szakszerű felvilágosítást – a történelmi belvárost, a városfalakon belüli Pécset jelenti. Itt működött (a mai Perczel Mór utca 25. szám alatt) az Engel-nyomda is, ahol a Széchényi-panegirisz megjelent. Talán a tipográfiával támadt baja „CSOKONAY MIHALY”-nak, ahogy a címlapon Vitéz nélkül és A-val olvasható a neve.

 

psz 1999 03 02 kovacs sandor ivan 01

 

A pécsi nyomdászat kezdeteit kutató Borsy Károly könyvéből[6] jól ismerjük az Engel-nyomdász dinasztiát. Amikor a Klimó püspök támogatásával a városban megtelepedett Engel János József 1795 telén meghalt, negyvennégy éves özvegye, Krisztina vette át s vitte 1814-ig az officina névleges vezetését. A tényleges munkákat a részeges, lusta segéd, Jungmann Károly végezhette. A városi tanács „kétszer is botütésre ítélte, mert az adott rendeléseket” nem teljesítette. A Haza Templomának örömnapja nyomtatásakor vajon józanabb volt? Sárközy nagyvonalú költségvállalása, Széchényi gróf tekintélye, Csokonai ottléte talán mérsékelhette valamelyest.

 

psz 1999 03 02 kovacs sandor ivan 02

Az éppen egy ívnyi, 16 oldalból álló pécsi Csokonai-nyomtatvány első pillantásra tetszetős kis füzetnek látszik. A szedés betűit azért választhatták a szokásosnál nagyobbra, hogy a szöveg éppen kiadja ezt a jól összefűzhető egy ívet. A „SZERZETTE CSOKONAY MIHÁLY” címsor a VITÉZ hozzátétellel nem is fért volna el harmonikusan, csak a betűfokozat kisebbítése árán. Igen ám, de a hosszabb verssorok ennek kárát vallják: több mint húszat meg kell törni, ezekből néhány szó, szótag ún. „fattyúsorba” kerül. Van aztán olyan tömött-zsúfolt lap is, ahol a vers szedését szinte prózának látjuk. Nem hinném, hogy ezek láttán Vitéz elégedett lett volna a pécsi könyvnyomtatóval. A kezdő és záró nyomdadísz ellenben jól illik a kiadványhoz: amaz két delfin egy lugasos szökőkút körül, emez stilizált kertrészlet. Az utóbbit Borsy Károly is reprodukálja, a delfines azonban illusztrációként a pécsi Engel-nyomtatványok katalogizálóinál sem szerepel.[7]

psz 1999 03 02 kovacs sandor ivan 03

Ezekből a jegyzékekből az derül ki, hogy az Engel-nyomdának 1773 és 1836 között nem akadt még egy olyan nagy nevű, klasszikus rangú szerzője, mint Csokonai. A 322 sor terjedelmű verset költői kvalitásai az alkalmiság fölé emelik. A kritikai kiadásban főszövegként csak 310 sort olvashatni, mert Szilágyi Ferenc az Alkalmatosságra írt versek (1806) közlését fogadja el főszövegnek, a pécsi kiadás első sorai tehát jegyzetbe kerülnek.

A nyomtatvány illusztrációjával idézem ezt a tizenkét sort:

Vajon Csokonai vagy Márton József, a kiadó emelt-e kezet a kihagyott incipitre? A négy utolsó sorért különösen kár. A „Virgonc Fantázia”: mint az „agyvelők nimfája”, mint „a vén Valóság piperés lánykája” – a legmerészebb költői ötletesség. És mintha valaminő pécsi szín is árnyalná az intonációt: „Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval / Minaréti hangon ezt zengem felszóval”. Csokonai minden tudhatót tudott a török vallásról és költészetről, de igazi minaretet leginkább Szigetvárott vagy Pécsett láthatott.

A Haza Templomának örömnapja tele van abszolút tiszta rímekkel. Az alkalmiság lehetőségeit kedvvel megragadó ún. „mesterkedő” költők éles fegyvere volt ez az asszonáncig divatozó rímfajta. Csokonai is úgy forgatta, mint éles handzsárt („szente – mente”, „Istenének – magyar ének”, „Pannónia – Magyar-fija”, „szirtja – irtja”, „alatt – falat”, „hevernek – fegyvernek” stb.). Már Balassi feje olyan volt, mint a hangyaboly: „forrt s gerjedt elméjére sok vers, mint sok hangya”, Csokonainak szintúgy rímre járt az esze. De ha jól emlékszem, nincsen ríme Pécsre vagy Bécsre. Ám felteszem, ismerte a szólást: „Németnek Bécs, magyarnak Pécs.” Ha igen, alighanem régebbi változatairól is hallott. (Baranyai Decsi 16. századi adagiumos könyvében még az abaúji Csécs falu szerepel: „Magyarnak Csécs, / Németnek Bécs”; Szenczi Molnár Albert szótárának 1611. évi kiadásába pedig ez a travesztációnak is tekinthető pikáns-sajtóhibás versiculus került: „Magyarnak csecs / Németnek Bécs.”) Pécs azonban nem tiszta rímre ösztönözte, csak egy sóhajra ragadta Csokonait: „Mennyi volt a Pécsi Várban fáradságom és bajom!” S rosszkedve nyarán nem Pécsre, hanem stílszerűen a bajom-ra kellett rímelnie, bravúrosan tiszta, ún. önrímmel: (Nagy)Bajom/ Olyan nagy baj azonban nem volt. Ahelyett, hogy a pécsi Széchényi-füzetkét lapozgatta volna önfeledten, foghatott hozzá Nagybajomban az Eszter-napi alkalmi vers leckéjéhez. Ebbe szerencsére beleírta Pécset. Most már Pécsen a sor, hogy beleírja a maga történetébe Csokonait, és jelét is hagyja nemcsak az ő nyomainak, de a Széchényi-ódát kibocsátó Engel-nyomdászműhelynek is.

Az első pécsi állandó nyomda hatvanhárom éven át, 1773 és 1836 között, a magyar felvilágosodás hagyományos kezdőpontjától a reformkor forradalmat érlelő évtizedéig működött. „Engel Kristina Özvegy” ügyintéző segédje aligha tudhatta 1798 júniusában, hogy az a nyurga, kráteres arcú fiatalember, bizonyos Csokonay Mihály (többször használta így nevét leveleiben is) a magyar poézis valóságos Mozartja, hiszen legfeljebb a korrektúrakor tapasztalhatták okvetetlenkedését, mert a nyomdai megrendelés Sárközy alispán nevében történhetett. Nem is az Engel-nyomda és Csokonai kapcsolatának van tehát jelentősége, hanem annak, hogy a pécsi nyomdavállalkozásban megtestesülő üzleti szándék ezúttal egy Csokonai Vitéz Mihály, egy gróf Széchényi Ferenc nemzeti műveltségünket felemelő érdekeivel esett egybe.

A véletlen összetalálkozás jó alkalom rá, hogy felhívjuk a figyelmet arra a pécsi telekre és házra (pontosabban a ház helyén álló új épületre), ahol ez végbement. A régi Óposta-Postgässl, a mai Perczel Mór utca 25. számú ház ez. Madas József adatgyűjteménye[8] gazdagon önti elénk a rá vonatkozó tudnivalókat. Az utcafronttal párhuzamosan elhelyezkedő földszintes épület ma ütött-kopott, nagy bejárati fakapuja is rozoga, de masszivitása és még új, fehér ablakrácsai is sugallnak valami régiességet. Egy emléktábla ürügyén igazán megérdemelne némi szakszerű felújítást. Annál is inkább, mert a várfalakon belüli belvárosban azt a kétkezi munkás-iparos pécsi polgárságot juttatja eszünkbe, amelynek köszönhetően a mai Széchenyi tér középületeinek és műemlékházainak első-második gyűrűjén túl már mindjárt ez az intimus, kedves polgárváros Pécs kezdődik. A Madas-kataszter adatai azt mutatják, hogy az Óposta utcai házak 18–19. századi tulajdonosai jórészt német nevet viselő iparosok voltak: kötőmester, kőfaragó, szijjártó, szappanfőző, kádár, varga, szabómester, kötélverő, kötőjártó, takács, ács tűnik fel közöttük. Elvétve akad egy plébános háztulajdonos, egy spanyol jövevény,[9] néhány postamester és az új század első évében egy ügyvéd. Az Óposta utca 25. számú telkén vett házat Engelné apja, Vizer János az említett spanyol indigénától 1748-ban. Engel (Engl) József nevén 1786-ban és 1794-ben szerepel, 1813-ban, majd 1828-ban Knezevich (Knezevits) István a tulajdonos, és 1845-ben özv. Knezevics Annától Mühlmann József birtokába kerül.

A Csokonai-versfüzet címlapján megörökített „Engel Kristina Özvegy” 1813-ban tűnik el szemünk elől. Borsy Károly meggyőzően fejtegeti, hogy Engelnének a műhelyt átvevő vejével, Knezevich Istvánnal vagy megromlott a kapcsolata, vagy rokonaihoz költözött, vagy pedig meghalt. Ez esetben ugyanoda temethették, ahová fivérét: az Irgalmasok Templomának kriptájába. De onnan nem került elő az ásatáskor a névtáblája. Megmaradt azonban a szép névforma, az „Engel Kristina Özvegy” az Engel-kiadványokon, többek között Csokonai Széchényi-ódájának címlevelén.

Engel Kristina Özvegy – ennyi, és el nem múló, a pécsi nyomdászasszony epitáfiuma.

Az Engel–Csokonai emléktáblát természetesen a mai Perczel utca 25. számú Engel–Knezevich-ház falán kellene elhelyezni a második pécsi látogatás 200. évfordulóján, a szigetvári Várfal Pantheon továbbépítésével egyidőben. Ezeket az információkat foglalhatná össze: 1773-tól 1836-ig itt működött / AZ ELSŐ PÉCSI NYOMDA, / amely 1798 nyarán kinyomatta / az 1800-ban ismét városunkba látogató / CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY / Széchényi-ódáját „Engel Kristina Özvegy betűivel” / Pécs város polgárai / 2000. március idusa.

A Csorba Győző Megyei Könyvtár pedig azzal tehetné felejthetetlenné az Engel-nyomdára és a Csokonaira emlékezés alkalmát, ha hasonmásban újból kiadná Csokonai Vitéz Mihály Pécsett megjelent Széchényi-panegiriszét, amelynek – tudomásom szerint – nagyon megritkultak példányai. Baranya megyében és székvárosában egy sincs belőlük. Az Országos Széchényi Könyvtár példánya (hogy a nemzeti könyvtárunkat alapító Széchényi grófot, Csokonai versének címzettjét ebben a minőségben is megemlítsük) a Dunántúlról került mai őrzőhelyére. A nagykanizsai piaristáké volt, majd egy zágrábi paptanár, bizonyos Klohammer Ferenc (1755–1830) birtokába került. Ez a Klohammer professzor mintegy negyven darab kinyomtatott alkalmi latin költeménnyel ostromolta a Parnasszust. Harminckilencedik szerzeménye kéziratban maradt: ez is egy Széchényi Ferenchez intézett latin óda (1803)!


[1] 1804. június 14.

[2] Itt mondok köszönetét Bezerédy Győző, Borsy Károly, Rajczi Péter, Tüskés Tibor és Vargha Dezső kéziratomat jobbító észrevételeiért. Tüskés Tibor már 1957. évi Irodalmi séták című sorozatában foglalkozott a kérdéssel

[3] A szigeti Várfal Pantheon tervezete már ott fekszik Ravaszdi László városi könyvtárigazgató és Kalányos Katalin, a Csorba Győző Megyei Könyvtár igazgató asztalán. Most Pécs város és Baranya megye szélesebb nyilvánossághoz fordulunk

[4] Pusztai József: Csokonai Vitéz Mihály Pécsett. In: Dunántúli Napló, 1955. január 30.

[5] Lásd erről Festetics Györgynek szóló levélbeli nyilatkozatát 1802. január 10-én: azért jött fel Pestről Komáromba, hogy „saját inspekciója alatt” nyomtassa ki Georgikon-fordítását

[6] Borsy Károly: A pécsi nyomdászat kezdetei. Pécs, 1973.

[7] Vida Mária, Nyakas Sarolta, 1934.

[8] Madas József: Pécs-belváros telkei és házai. Pécs, 1978.

[9] Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Múlt és Jövő Kiadó, 1998. 31.p.