Cikkek

Tüskés Tibor: Várkonyi Nándor 1896-1975

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 93-95. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

 

VÁRKONYI NÁNDOR

1896–1975

 

 

 

Amikor Várkonyi Nándor hetvenéves volt, 1966-ban, Németh László Pécsre utazott, hogy a jubilánssal interjút készítsen a Jelenkor folyóirat számára. Az interjú persze nem szokványos, kérdésekből és feleletekből álló írásmű lett, hanem sajátos Németh László-esszé, amelyben a válaszokat is Németh László fogalmazta meg. A beszélgetésnek és az elkészült kéziratnak eredetileg volt egy részlete, ami azután nem került be a végleges szövegbe. Az történt ugyanis, hogy 1966-ban, Németh László pécsi látogatása alkalmával derült fény arra, hogy Várkonyi Nándor a hallását ugyan az első világháború következtében vesztette el, de nem abban a formában, ahogy a pécsiek tudták (hogy tudniillik légnyomás érte), hanem a háborúban szerzett fertőző betegség következtében süketült meg 1921-ben. Németh némi iróniával írta be a szövegbe (amit aztán elhagyott): lám, lám, a pécsiek, a Várkonyival azonos városban lakó ismerősei és barátai sem tudják testi fogyatékosságának valódi okát.

Való igaz, hogy mi, akik Várkonyi Nándort személyesen ismertük, vele rendszeresen találkoztunk, sem tudtunk róla mindent.

Várkonyi Nándor az ötvenes és a hatvanas években roppant visszavonultan élt. A hatalom a régi világ emberének tartotta, és úgy is bánt vele. Amikor elérte hatvanadik évét, könyvtárosként nyugdíjba küldték. Az utcán ritkán járt. Nyilvános helyeken, kulturális eseményeken nem vett részt. Az emberi érintkezésben süketsége is gátolta. Ugyanakkor ennek a testi fogyatékosságnak megvolt számára a haszna és az előnye: hatalmas levelezést bonyolított le, s ezek a megmaradt levelek ma már kiterjedt kapcsolatainak a dokumentumai.

Az ötvenes és a hatvanas években ki emlékezett például arra, hogy Németh László nem a hetvenéves Várkonyival találkozott először? Németh már 1941-ben járt Pécsen, a Janus Pannonius Irodalmi Társaság vendége volt, és a felolvasó estet követően Várkonyi kalauzolta a városban. A Mecsek oldalán, a Magaslati úton, a Pálos templom és a tettyei romok közti séta és egy papírblokkon történt beszélgetés Németh László számára elegendő volt ahhoz, hogy kísérőjében Kazinczy Ferenc, a nagy irodalomszervező újkori és méltó társát – ahogy írta, – „Pécs szent emberét” lássa meg.

Ez volt életében Várkonyiból a leginkább látható, a legélénkebben érzékelhető: az organizátor, az irodalomszervező, a társaság folyóiratának, a Sorsunknak a szerkesztője. Amíg a folyóirat működött, 1941-től 1948-ig, Várkonyi volt a lap szerkesztője. Ha majd megjelenik a folyóirat legfontosabb, legszebb, legmaradandóbb írásaiból összeállítandó gyűjtemény, a Sorsunk breviárium, nyilvánvaló lesz, hogy a negyvenes évek magyar irodalmában milyen fontos szerepet töltött be a Sorsunk. Elsősorban a magyar népi mozgalomhoz csatlakozó íróknak (Kodolányinak, Németh Lászlónak, Erdélyi Józsefnek) adott otthont, de a munkatársak között az ún. urbánusokat (például Hamvas Bélát, Weöres Sándort, Sőtér Istvánt) is megtaláljuk. Várkonyi mind a fiatal tehetségek (pl. Weöres Sándor, Csorba Győző) támogatásában, mind a kipróbált és maradandó értékek (pl. Kodolányi regényei) elismertetésében jelentős szerepet játszott.

Mielőtt Várkonyi a Sorsunk szerkesztője lett, már tanúságot tett széleskörű irodalmi tájékozottságáról, az irodalmi múlt horizontális és vertikális ismeretéről és áttekintéséről, a különféle irodalmi iskolák és irányzatok rendszerezéséről, mérlegelő képességéről. Mint irodalomtörténész, a legnehezebbre vállalkozott, a közelmúlt, az Arany János halála utáni magyar irodalom történetének a megírására. De eredeti meglátásokat adott közre Petőfivel kapcsolatban, és járatos volt a világirodalmi jelenségek között is. Az irodalomtörténet-írás azóta persze újabb és újabb művekkel gazdagodott, de Várkonyi könyveit ma is kézbe lehet venni, s egy-egy megállapítása (például az elsőkönyves Illyés Gyula tehetségének a fölismerése és méltatása) ma is idézhető.

Várkonyi Nándor életművének van egy rétege, amely csak halála után vált nyilvánvalóvá. Igaz, a Szíriát oszlopai című könyve már első megjelenése idején, 1942-ben figyelmet keltett, csakhamar második kiadására is sor került, sőt Várkonyi életében napvilágot látott a mű átdolgozott és bővített változata. De arról kevesen tudtak, és még kevesebben ismerték azt a mintegy ötezer oldalnyi kéziratot, amely napjainkban válik hozzáférhetővé hagyatékából. Miről is van szó? Amíg Várkonyi irodalmi folyóiratot szerkesztett és a kortárs irodalom kérdéseivel bajlódott, amíg napi könyvtárosi munkáját végezte, gondolataival és képzeletével a mítoszok világában, az archaikus időkben járt. Az emberek történelmi tudata és históriai ismerete nagyjában az írott történeti források koráig nyúlik vissza. Ősközösség, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, stb. De arról, hogy az emberiségnek volt egy mágikus korszaka, amiről főként a mítoszok vallanak, kevés ismeretünk van. Nos, Várkonyinak ezek a napjainkban hozzáférhetővé vált, terjedelmes, sok száz oldalas könyvei (Az elveszett paradicsom, Az ötödik ember l-–ll., Varázstudomány l–ll.) erről az időről beszélnek, és a történeti vizsgálódást napjainkig meghosszabbítják. Lélektan és filozófia, régészet és néprajz, vallástörténet és társadalomtudomány keveredik ezekben a munkákban, módszer tekintetében az analízist és a szintézist, a szövegkritikát és az összehasonlító elemzést vegyítik.

Várkonyi munkásságának ez az a területe, amely a kor számos kiváló magyar gondolkodójával és alkotójával, Hamvas Bélával, Kerényi Károllyal, Kodolányival, Németh Lászlóval, Weöres Sándorral rokonítja. Hamvas Béla jelzőjével élve: „sugárzásos emberek” voltak. Természetesen párhuzamosságról van szó (s ez a párhuzam akár Thomas Mannig meghosszabbítható), és nem egymásra hatásról, átvételről, kölcsönzésről. Mintha a magyar gondolkodás (amit egyébként gyakran vádolnak meg azzal, hogy hiányzik belőle a filozófiai igény) éppen a huszadik század második harmadában jutott volna el több kiváló képviselőjével oda, hogy a vizsgálódást – ideológiai és politikai előítéletektől mentesen – az emberi létezés alapvető és egyetemes kérdéseire irányítsa.

Ez az emberkép mind a földhöz ragadt marxizmus, a történelmi materializmus fölfogásától, mind a másik divatos huszadik századi irányzat, az egzisztencializmus emberképétől idegen. Fölfogása szerint az ember teremtett lény, kozmikus meghatározottságú személy, képes a szabadságra és a bűnre. Boldogságának föltétele és forrása, ha az emberi lélek megszabadul individualista erre-arra hányódásától, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébred, az egyetemes és örök mértékre figyel. Weöres Sándor szavaival: „A gépkorszak embere csak akkor tud ember maradni, ha ezt a tanítást megérti: nem csak gyomra, ágyéka és praktikus gyűjtőképessége van, mint az állatnak; birtokba kell hogy vegye tudatalatti ösztönvilágát, tiszta tudatát (mely az elhanyagolt ösztönvilág szuggesztiójára kapzsivá, vágy-kielégítő beszerző-szervvé csökken), és tudatfeletti intuitív, szellemi világát (melyről már azt hiszi, hogy nincsen). Csak így tud egymással és a kezébe-vett erőkkel harmóniába jutni; másképp kipusztítja magát, és a kezébe-kaparintott erők kipusztítják őt.”

Várkonyi Nándor életműve legfontosabb, legjelentősebb részének a megjelenését nem érhette meg. De az idő, a történelem neki dolgozik. Üzenete (ha késve is) eljut a mai emberhez, aki a megbecsülést is megadja az alkotónak. íme, Magyarországon, a huszadik században, vidéken létezett egy műhely, amelynek gazdája a csillagokkal társalkodott, és a kor legkiválóbb elméivel került rokonságba.

Nevét Pécsen könyvtár és utca hirdeti. Életműve a magyar kultúra, a nemzeti örökség szerves és elismert része.

 

psz 1999 02 11 tuskes tibor 01

 

Martyn Ferenc: Várkonyi Nándor, 1966 (a család tulajdonában)