Cikkek

T. Mérey Klára: A trianoni béke hatása a Pécsi Dohánygyárra

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 76-79. oldal

Letöltés: pdf20


T. Mérey Klára

 

A TRIANONI BÉKE HATÁSA A PÉCSI DOHÁNYGYÁRRA

 

 

 

Nagy politikai események hullámverése – hasonlóan a nagy vizek áradásaihoz – olykor egészen eldugott sarkokba is elér, ott is érezteti hatását.

Az az igazságtalan béke, amely az első világháború szörnyű eseményeit lezárta, egyéni sorsok fordulatait éppen úgy befolyásolta, mint egyes közösségekét. A pécsi dohánygyár egyike volt azoknak az állami vállalatoknak, amelyek a teljes kifosztottság állapotában vészelték át az első világháborút.

Mint ismeretes, Pécs 1918 novemberétől 1921 augusztusáig antant–szerb megszállás alatt volt, teljes bizonytalanságban, noha a határokat tárgyaló bizottság már 1919 júliusában elvetette a pécsi szénmedence átcsatolására vonatkozó jugoszláv kérést.[1] Ez azonban nem szivárgott ki, s a megszállt területek lakosai körében nagy volt a bizonytalanság, hiszen a megszállók nemcsak itt voltak, de úgy tűnt: be is akarnak itt rendezkedni. Ez is oka volt aztán utóbb annak, hogy a dohányipart vezető, irányító dohányjövedék központi igazgatósága sokáig töprengett azon, hogy visszaállítsa-e Pécsett a dohánygyárat, amely pedig 1919 előtt az ország legmodernebbül felszerelt állami gyárai közé tartozott. A megszállás idején azonban leszerelték, berendezéseit Belgrádba szállították, s még a villanyvezetéket is kitépték a falból.

A dohányipar egyébként is nagyon sokat veszített a trianoni békével, mert gyárai elsősorban az ország perifériáján helyezkedtek el, ahol nagyobb volt a munkaerő-kínálat. Az ország 22 dohánygyárából 1919 után 10 maradt meg és a teljesen leszerelt pécsi gyár. Az elcsatolt területen maradt dohánygyárak szakembereinek nagy része pedig visszaözönlött az anyaországba, ki önként, kit pedig kiutasítottak családostól.

A háború, majd a trianoni béke közvetlen következményeit már a kortársak ábrázolták, részint számokkal, amikor az anyagi károkat mérték fel pontosan és precízen, részint visszaemlékezésekkel, megrázó dokumentumokkal, irodalmi alkotásokkal.[2]

Arra, hogy egy gyáron belül, egy gyári közösség életében is jelentett-e valamit az a nagy nemzeti sokk, amit trianoni békének nevezünk, most próbálunk választ adni.

A háború lezárását követő békediktátum hatása a gyár dolgozóinak életére két vonalon is kimutatható és követhető: Az egyéni sorsok vonalán, amely óhatatlanul összefonódott egy tágabb közösséggel; a várossal, ahol éltek, és a gyárral, ahol dolgoztak. Valamint a gyári közösséget érintően, amelyet viszont más országos érdekek és a tágabb környezettel összefüggő, bonyolult nemzetközi összefüggések is befolyásoltak.

Vizsgáljuk meg elsőként az egyéni sorsok kérdését. Ezt két ponton is megragadhatjuk: a gyár működésének és a gyár és a dohányipar fizetőképességének vonalán.

A terület elcsatolások közvetlen hatása mutatható ki a menekültek áradatában, akikből bőven jutott a szerb megszállás alól felszabaduló Pécsre is.

Az 1995-ben a Pécsi Napok keretében tartott előadásomban már részletesen foglalkoztam – a dohánygyári lakásigényekkel kapcsolatosan – azzal a nehéz helyzettel, amellyel a város vezetésének 1923-ban szembe kellett néznie. A Pozsonyból Pécsre helyezett Erzsébet Tudományegyetem tanárait, diákjait, személyzetét el kellett helyezni. Ugyanakkor Pécsre került a Királyi ítélőtábla, s azelőtt itt nem működő polgári és katonai magasabb állami hatóságok és intézmények (honvéd-, csendőr-, rendőrkörlet stb.), s mindez a város lakosainak számát annyira megnövelte, hogy a lakásszerzés igen komoly problémát jelentett. Egy, a Dohányjövedék Központi Igazgatósága és Pécs polgármestere közt lezajlott levélváltás során derült ki például, hogy egy 1925-ben felépült városi ház 22 lakására 154 jelentkező volt különböző „polgári közszolgálati ágazatokból.”[3]

A menekültek közül a pécsi dohánygyárba is került néhány ilyen nehézsorsú egyén, illetve család. Konkrétan a következőkről tudunk.

Az újrainduló pécsi dohánygyár egyik tisztje: Sugár József a fiumei gyárból került Pécsre. Azzal tették ki régi munkahelyéről, hogy oda egy olaszajkú állampolgárt kívánnak helyezni és Sugár csak addig maradhatott ott, amíg utódát be nem tanította. – Egy másik tiszt, Gyenge Károly Pozsonyból került Pécsre, ahol a gyár aligazgatója lett. Soffa kezelő altiszt gyári kapus volt Munkácson, s mint írta: „a folytonos üldöztetések miatt” volt kénytelen családjával áttelepülni.[4]

Az egyéni sorsokon kívül azonban egy alkalmazotti csoport életébe is beleszólt a háború. Ismeretes, hogy a pécsi dohánygyár 1912 áprilisától 1919 tavaszáig, amíg a szerb katonai vezetés le nem zárta s le nem szereltette, – működött és az abban dolgozók joggal számítottak arra, hogy az ott ledolgozott éveik után nyugbér illetve a tisztviselőknek nyugdíj jár majd. A régi dohánygyári dolgozók jogosan érezték úgy, hogy megrövidítik őket. A nyugbér rendszer ugyanis bizonyos ledolgozott évek után emelkedett összegében. Mindez elsősorban a munkásokat érintette, hiszen a tisztek – nagyrészt – más gyárakban el tudtak helyezkedni. Ez a mozgalom tehát, amely a szerb megszállás alatti időnek a munkaidőbe történő beszámítására irányult, elsősorban a munkásság köréből indult ki. A munkásság érdekeit ekkor a Keresztényszocialista Dohánygyári Munkások Országos Szövetsége képviselte, amelynek ügyeit Budapesten Székely János volt államtitkár intézte, mint e szövetségnek titkára. A ránk maradt levelezés nyomán sok pécsi munkásprobléma követhető nyomon. Ezek közül egyértelműen a szerb megszállás által megszakított dohánygyári munkaidő elismertetése volt az, amit a pécsiek a legfontosabbnak éreztek.[5] A harc éveken át folyt ezért. Több küldöttség kereste fel ez ügyben Tömöry Kálmánt, a Dohányjövedék igazgatóját. Az 1923 szeptemberében megindított Dohánygyári Munkások Lapja hasábjain ez a kérdés azután rendszeresen sajtóvisszhangot is kapott. Ez az újság, amely a Keresztényszocialista Dohánygyári Alkalmazottak Országos Szövetségének hivatalos lapja volt, rendszeresen közölt híreket is az ország dohánygyáraiból. A Pécsről jelzett óhajok egyik mindig visszatérő refrénje volt; a szerb megszállás előtt és alatt a dohánygyárban ledolgozott, illetve kényszerből szünetelt munkaévek nyugbérbe történő beszámítása.

1927-től ez az említett lap közölte az egyik hivatalos pécsi küldöttség okfejtését, amellyel Tömöry Kálmántól a pécsi munkások gyáron kívül töltött éveinek beszámítását kérték a szolgálati idejükbe. Ekkor Tömöry Kálmán úgy nyilatkozott, hogy a szerb megszállás alatt a gyáron kívül töltött esztendőket a munkások szolgálati idejébe a nyugbérezés alkalmával beszámítják azoknak, akik ezt a Központi Igazgatóságtól kérik.[6] Ez azonban – úgy tűnik – nem történt meg, mert 1929-ben a Szövetség IV. országos közgyűlésén a pécsiek ismét előadták azt a speciálisan pécsi kívánságot, hogy a szerb megszállás alatti időt számítsák be a munkások nyugbérébe. Ez utóbbi kérésre aztán Székely főtitkár azt a választ adta, hogy a szerb megszállás ügye „elintézés alatt áll”.[7] Úgy tűnik, hogy ez valóban megtörtént, mert 1929 tavaszi számában a lap arról adott hírt, hogy Hügel Károly, a dohánygyári csoport vezetője beszámolt arról, hogy a szövetség eljárt abban az ügyben, hogy a nyugbérbe számítsák be a szerb megszállás és a hadbavonultak idejét.[8] Ezt követően ez a kérés már nem került elő.

A második nagy problémakör már a dohánygyárban dolgozók mindegyikét érintette és egy olyan kérdéskörhöz tartozik, amelynek tágabb összefüggései világosan kimutathatók. Ma már ismeretes, hogy az a hosszú folyamat, amíg Magyarország kormányai részint a jóvátétel kérdésében alkudoztak, részint annak teljesíthetősége érdekében a világot járták külföldi kölcsönökért, azt eredményezte, hogy hazánk a legnehezebb feltételekkel juthatott csak kölcsönhöz. S ennek egyik legsúlyosabb feltétele az volt, hogy a kölcsön biztosítékaként le kellett kötni az ország vám-, dohány-, só- és cukorjövedelmét. Ez pedig úgy működött, hogy a népszövetségi ellenőr, az ún. főbiztos lefoglalta a kölcsön törlesztésére és a kamatok viselésére a szükséges összeget a felsoroltak jövedelméből és csak a felesleget bocsátotta a kormány rendelkezésére. A népszövetségi kölcsönt pedig óriási kamatkötelezettség terhelte. A 20 évre szóló 250 millió korona tényleges kölcsön fejében a nyugati hitelezőknek 600 millió koronát kellett visszafizetnünk.[9]

A dohányjövedék haszna tehát idegen tőkeérdekeltség kezébe került. S ennek aztán – a dohányipar területén – súlyos következményei lettek, Erre hivatkozva a béreket „befagyasztották”, ahogy azt ma mondanánk, az előre lépést, még a munka után járó jogos bérösszeghez jutást is megakadályozták.

Hogyan mutatható ez ki a pécsi dohánygyárnak, mint egy kisebb közösségnek életében? Az 1920-as évek második fele a létért való küzdelem jegyében telt el a pécsi dohánygyárban is. A dohánygyári szakemberek körében nagy volt a munkanélküliség, hiszen éppen a trianoni béke következtében elcsatolt 22 gyárból bőven érkeztek szakemberek, mint láttuk a pécsi gyárba is.

Súlyos nehézséget jelentett a bérből és fizetésből élők számára a korona rohamos inflálódása, értékvesztése. Az addig valamelyest könnyebbséget jelentő természetbeli bérezési rendszert 1924. július 1-jétől megszüntették. Ettől kezdve megsokasodtak a dohánygyári bérezéssel kapcsolatos panaszok. A Dohánygyári Munkások Lapja konkrétan is hangot adott a panaszoknak. 1924 márciusában például pontos statisztikai adatokat közölt arról, hogy a drágasági index 1914 és 1924 között 19-szeresére nőtt, viszont egy dohánygyári hetibéres fizetése most 720.000 korona. Békében ugyanezt a munkát végző munkásnő heti 20-22 koronát keresett, illetve a drágaság indexszáma és az aranykorona szorzószáma közt levő 20% különbözet hozzáadásával ezt megszorozva, ma a munkásnőnek 1,768.000 koronát kellene keresnie, vagyis a békebeli fizetése 40 %-át kapja csak meg a munkás.[10]

Ugyancsak a Dohánygyári Munkások Lapja ír arról 1925 áprilisában, hogy a keresztényszocialista Szabó József nemzetgyűlési képviselő parlamenti felszólalásában kiemelte, hogy a magániparban az alkalmazottak átlagos fizetése 1,2–2,4 millió korona, a dohánygyárakban pedig 0,72–1,32 millió korona, noha a dohányjövedék bevétele 1924-ben 86,5 millió aranykorona volt, s a kiadása 43,4 millió aranykorona. A tiszta jövedelme – eszerint – 43,1 millió aranykorona volt, ami 16 ezer koronás kurzusra átszámítva, 64 milliárd papírkorona, lehetne tehát emelni a munkabéreket![11] Az az állapot, amely még az első világháború idején az állami vállalatokat jellemezte: a jó fizetés és a biztos öregség, nyugdíj ellátással, – most megváltozott. A magánipari alkalmazottak fizetése 100%-kal fölötte állt a dohányipari munkások fizetésének. Mindezeket átgondolva: ez is a trianoni béke következménye volt, hiszen a népszövetségi kölcsön törlesztése erősen ránehezedett a magyar dohányiparra. Vezetői ezzel az indokkal háríthattak el minden fizetésemelési vagy szociális helyzet javításával kapcsolatos kérelmet.

S ha mindezt átgondoljuk, akkor nem is áll olyan távol tőlünk az az akkori életérzés, amelyet egyik költőnk így fogalmazott meg:[12]

„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?

Magasba vágyva tengni egyre - lent ”

 


[1] Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984. 320.p.

[2] Dr. Laky Dezyő: Csonka Magyarország megszállásának közgazdasági kárai. Budapest, 1923. 450.p.

[3] Országos Levéltár (továbbiakban: OL), Pénzügyminisztériumi It. 41.cs.127–15222. E téma bővebb kidolgozását lásd: A Magyar Királyi Dohánygyár és Pécs kapcsolata (1909–1946). Kéziratban

[4] OL, Pénzügyminisztériumi ItK; 293–19.cs.

[5] OL, Keresztényszocialista Dohánygyári Munkások Országos Szövetsége. 1928–1944. P:1797 (Köszönöm Pap Gábornénak, az Országos Levéltár ny. osztályvezetőjének, hogy erre a forráscsoportra felhívta a figyelmemet)

[6] Dohánygyári Munkások Lapja (továbbiakban: DML), 1927. május–június (5–6.sz.), 5.p.

[7] DML, 1929. 1–2.sz. 1–2.p.

[8] DML, 1929. 3–4.sz. 8.p.

[9] Sz. Ormos Mária: Az 1924. évi magyar államkölcsön megszerzése. Budapest, 1964. 113–114. p.; Berend T. Iván–Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után. 1917–1929. Budapest, 1966. 151.p.

[10] DML, 1924. március 1. 2.p.

[11] DML, 1925. 4–5–6.SZ.

[12] Sajó Sándor: Magyarnak lenni…