Cikkek

Erdődy Gyula: A baranyai iparoktatás története IV. 1900-1921

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 2-10. oldal

Letöltés: pdf20


Erdődy Gyula

 

A BARANYAI IPAROKTATÁS TÖRTÉNETE IV.

1900–1921

 

 

 

A pécsi-baranyai tanoncoktatás néhány vonását a céhes időszakban egy korábbi tanulmányomban már leírtam. Ebből kitűnik, hogy az iparos tanoncok oktatásának szervezeti keretei II. József uralkodása alatt alakultak ki. A pécsi ipartanodát, amely kifejezetten az inasok oktatására jött létre, 1846. novemberében nyitották meg. Az 1872-es ipartörvény megszüntette a céheket, így az ipartanoda sem tudott a régi keretek között fennmaradni. A céhek helyébe a törvény ipartársulatok felállítását rendelte el. A megalakult ipartársulatok igyekeztek a maguk eszközeivel szakmai utánpótlásukat biztosítani. De épp az ipartársulatok önkéntes voltából következik, hogy sok más mellett nem tudtak fegyelmet teremteni az oktatás területén sem. A törvény szellemében minden átmenet nélkül „behozott” iparszabadság egyenesen vezetett az 1884-es ipartörvényhez, amely szabályozta a kézműipar gyakorlását, ipartestületek megalakítását rendelte el, sőt részletesen intézkedett a tanoncokról, azok oktatásáról is. Minden olyan településen, ahol 50 tanonc dolgozott, az elemi iskolákra ráépülve, annak tanerőivel és taneszközeivel iparostanonc iskolákat állítottak fel. Ilyen iskola nyílt Pécsett, aztán külön Zsolnay Vilmos gyárában, majd Siklóson, Mohácson, Németbólyban (ma Bóly) és Mágocson. Itt rövid ideig külön agyagipari iskola is foglalkozott a fazekas mesterség fortélyainak oktatásával.

A századforduló után újabb iparostanonc iskolák jöttek létre Baranya megye más településein, így Pécsváradon, Szentlőrincen, Sellyén, Dunaszekcsőn és Villányban.[1]

Villányban 1907–1910 között az iparos tanoncok oktatását Kész József elemi népiskolai tanító végezte, a római katolikus vallásgyakorlatokat Tolnai Bertalan lelkész, majd Weijer Mátyás segédlelkész irányította. Az intézmény „beiskolázási körzete” Villányra, valamint a település környékén fekvő falvakra terjedt ki. Villány község általános alsó fokú iparostanonc iskolája két osztállyal működött, elsővel és másodikkal.[2] A tanulók tanulmányi eredményei 1907-ben igen rosszul sikerültek. Az első osztályban tíz elégtelen, 8 elégséges, nyolc jó és egy jeles osztályzat fordult elő. A második osztály valamivel jobb eredménye bizonyítja, hogy a tanoncok az elemi iskolából az ipariskolába kerülve, az első osztály megrázkódtatásai után már jobban hozzá szoktak a követelményekhez. Ezek a tudnivalók azonban semmilyen szempontból sem haladták meg az 1884. évi ipartörvény után felállított ipariskolák követelményeit. Több, mint húsz év alatt a tanterv és a követelményszint semmit sem változott.

A villányi ipariskolába beírt tanoncok kedden és pénteken este jártak iskolába, vasárnap délelőtt rajzoktatáson vettek részt, a többi időt mesterükkel töltötték. Az esti órákon való aktivitásuk igen gyenge volt, munka után az órákra való aktív bekapcsolódásukat oktatójuk nem tudta elérni.

A Villányi járási Ipartestület 1901–1921 között 512 tanoncot regisztrált.[3] Ez 35 mesterséget jelent. A tanoncok illetőségét tekintve a vidéki, tehát a nem villányi tanulók száma a nagyobb. A tanult mesterségek között megjelentek új, differenciálódott szakmák, mint a műlakatos, a géplakatos és a kocsifényező.

Sellye és Környéke Ipartestület vonzáskörzetében 1901–1921 között 367 tanoncot számlált, akik összesen 40 mesterséget képviseltek.[4] A legtöbb tanonc a szabó, a cipész, az asztalos, a kovács és a kőműves szakmákat igyekezett elsajátítani. Közepesnek mondható a csizmadia, a szíjgyártó, az ács, a molnár, a mészáros és a géplakatos szakmák utánpótlása. Speciális, új mesterségként jelentek meg a kocsifényező és a géplakatos szakmák. Feltűnő a húsellátással foglalkozók más szakmákkal való egyesítése.

Mágocs és Vidéke Ipartestület vonatkozásában csak 1916–1921 között áll rendelkezésre tanonclajstrom.[5] A regisztrált 64 tanonc 20 szakmát képviselt. A számokat vizsgálva a legtöbb tanonca a cipészeknek, az ácsoknak, a kőműveseknek és az asztalosoknak volt, tehát az úgynevezett klasszikus mesterségeknek, amelyek évszázadok óta léteztek, amelyekre a lakosságnak ellátása érdekében szüksége lehetett. Nem lehet jónak mondani a molnárok, a szabók, a kalaposok, bábosok, a kályhások, a kádárok és a géplakatosok szakmai utánpótlását. Ezekre a mesterségekre a környéken élő lakosságnak kevésbé lehetett szüksége, esetleg más területről szerezte be azokat a cikkeket, amelyeket e szakmák képviselői készítettek. Kitűnik az is, hogy a településen oly nagy hagyományokkal rendelkező fazekas szakma utánpótlása már teljesen hiányzik. Itt is feltűnt egy új mesterség, a géplakatos.

Dunaszekcső és Vidéke Ipartestület 1906–1921 között területén 243 tanoncot számlált össze, ez 24 tanult mesterséget jelent.[6] Kifejezetten jó a kőművesek, a borbélyok és a szabók szakmai utánpótlása, közepes az asztalosoké, az ácsoké, a cipészeké, a bognároké, a lakatosoké, a kovácsoké és a géplakatosoké. Feltűnő a géplakatos szakmát tanuló tanoncok magas száma.

Szentlőrinc és Vidéke Ipartestület 1901–1921 között 24 mesterségben 244 tanoncot írt össze.[7] Szentlőrinc ekkor a megye egyik legnyugatabbra fekvő településének számított, hiszen Szigetvár Somogy megyéhez tartozott. Szentlőrinc gazdasági helyzetét ezen belül ipari kvalitásait természetszerűleg meghatározta a megyeszékhely közelsége. Egyrészt az iparosokra nézve elszívó hatása volt, másrészt meghatározta azok gazdasági helyzetét, versenyképességét. A legtöbb tanonc a cipész és a kovácsmesterségeket tanulta, de szép számmal akadtak szabó, kőműves, borbély, hentes és mészáros, valamint molnár tanulók. A többi szakmának alig volt utánpótlása.

Mohács és Vidéke Ipartestület 1919–1921 között részletesen felmérte a környéken élő tanoncok adatait.[8] A 414 tanonc 42 mesterséget képviselt. Mohács a körülötte fekvő térségnek ipari központja, egyben járási székhelye volt. Jó volt a szakmai utánpótlása a cipészeknek és a szabóknak. Közepesnek mondható a borbélyoké, a mészáros és henteseké, a kovácsoké, a géplakatosoké, a kőműveseké, az asztalosoké és a bognároké. A molnár tanulók száma alig haladta meg a 10 főt, pedig a mesterségnek helyi hagyományai jelentősnek mondható. Meglepő a fazekas tanoncok alacsony száma is, ez azért is feltűnő, mert 1872 előtt a településen külön fazekas céh működött. Emelkedő tendenciát mutat az új mesterségek tanulóinak száma, így a géplakatosoké és a fényképészeké.

Németbóly és Vidéke Ipartestület 1901–1921 között 431 tanoncot számlált, akik 38 mesterséget képviseltek.[9] A település kisipari, kézműipari hagyományai évszázadokra nyúlnak vissza, bizonyítja ezt többek között a céhes korszakból az utókorra maradt számos németbólyi céhlevél és vándorkönyv. A számok egy közepesen fejlett németbólyi kisipart tükröznek. Igen ügyeltek a szakmai utánpótlás biztosítására a kapcások, az asztalosok, a kőművesek, tehát az úgynevezett hagyományos mesterségek. Közepesnek mondható szakmai utánpótlásuk a kádároknak, a cipészeknek, a bognároknak, a szabóknak, a lakatosoknak, a kovácsoknak, a borbélyoknak, a sütőknek, a bádogosoknak és a mészárosoknak.

A Pécsi Ipartestület 1901–1921 között 9101 tanoncot regisztrált, akik 136 mesterséget képviseltek.[10] Ez átlagosan évente több mint 400 iparos tanulót jelent. Igen jó volt a szakmai utánpótlása a mészárosoknak, az asztalosoknak, a cipészeknek, a kovácsoknak, a szabóknak, a sütőknek, a hentes és mészárosoknak, a borbélyoknak, a lakatosoknak, a szobafestőknek, a henteseknek, az ácsoknak, a bádogosoknak, a műszerészeknek, valamint a kőműveseknek. Közepesnek tekinthető a kefekötőké, a kádároké, az esztergályosoké, a székeseké, a mérlegkészítőké, a kalaposoké, a géplakatosoké, a bőröndösöké, a fogműveseké, a nyergeseké, a villanyszerelő és lakatosoké, a kosárfonóké, a műszerész és villanyszerelőké, a bognároké, a mázolóké, a cserepeseké, a puskaműveseké, a harangöntőké, a fodrászoké, a szobrászoké, a rézöntőké, a szíjgyártóké, a könyvkötőké, a harisnyakötőké, az aranyműveseké, a művírágkészítő- ké, a kárpitosoké, a reszelővágóké, a csizmadiáké, az orgonakészítőké, a cukrászoké, a ruhafestőké, a kályhásoké, a kőfaragóké, a szobafestő és mázolóké, az órásoké és a cipőfelsőrész-készítőké.

Pécsett az 1901–1902-es tanévben a belvárosi községi fiúiskolában és az Ágoston téri községi népiskolában folyt a tanoncok oktatása. Az iparoktatás már a céhes korszakban is legalább hároméves volt. Most háromszor két osztályt és két előkészítő csoportot oktattak három-három évig. Az előkészítő csoportokban olvasást, írást, számtant, az első osztályokban számtant, földrajzot, történelmet, egészségtant, nyelvtant, helyesírást, fogalmazást, a második osztályokban földrajzot, alkotmánytant, kémiát, természettant, technológiát, közgazdaságtant, számtant, üzleti foglalkozást, a harmadik osztályokban természettant, kémiát, technológiát, közgazdaságtant, könyvvitelt, üzleti fogalmazást és ipari számtant tanítottak. Az összes csoport tanult mértani rajzot, szabadkézi rajzot és hittant is. Külön órarendjük volt az építőipari tanoncoknak, mert ők tavasszal mesterükkel már vidéken dolgoztak, így téli tanfolyamokat szerveztek számukra.[11] A tanonciskolában a tanév minden év szeptember 8-án vagy szeptember 9-én kezdődött és június 11. és június 15. között a záróvizsgákkal ért véget. A tanároknak tapasztalataik alapján az a meggyőződése alakult ki, hogy a „teljesen tudatlan elem” egyre inkább fogy. A tanoncoknak szervezett munkakiállítások, ahol saját termékeiket állíthatták ki, az ízlést, a munkaszeretetet igyekeztek előmozdítani. Ezekről a rendezvényekről a helyi sajtó mindig tudósított.

Érdemes leírni a pécsi iparostanonc iskolában az 1901–1902-es tanévben oktató szakembereket: Szvacsek Mihály, Magda Pál, Kasza Ferenc, Simon György, Magyar Károly, Rozics Sándor, Mihálovics Antal, Borsy György, Szivér István, Pikler József, Dobra Imre, Retter Rezső, Dillmann Antal, Reberics Imre, Repics Vince, Arnhold Nándor, Germán István, Haksch József, Mussong Vince, Soostó Gyula és Skolnik Géza.

A tantestület névsora az 1904–1905-ös tanévben így alakult: Magda Pál, Kasza Ferenc, Simon György, Mihálovics Antal, Magyar Károly, Dillmann Antal, Dobra Imre, Bubreg János, Szivér István, Rozics Sándor, Pikler József, Retter Dezső, Sziebert Róbert, Reberics Imre, Szvacsek Mihály, Germán István, Erdélyi Vilmos, Arnhold Nándor, Haksch József, Soostó Gyula, Skolnik Géza.[12]

A tanoncok magaviseletét a tanári kar jónak ítélte meg, de csak az előadásokon. Az utcákon a tanulók lármáztak, verekedtek, cigarettáztak. Különösen nagy volt a gond az építőiparosok téli tanfolyamán, ahol a jelöltek nem tanultak, goromba magatartást tanúsítottak, megtagadták az engedelmességet, nem imádkoztak, sőt néhány tanoncot vallásháborítás miatt a járókelők fel is jelentettek.[13]

Pécsett 1907-ben új tanonciskola nyílt, mégpedig a pincértanonc szakiskola, igazgatója Magda Pál lett. Az itt folyó oktatás magyar nyelvre, történelemre, alkotmánytanra, földrajzra, a kereskedelmi és ipartörvény megismerésére, üzleti fogalmazásra, számtanra, könyvvitelre, vegytanra, természettanra, természetrajzra, általános illem- és erkölcstanra, felszolgálási és terítési szabályokra terjedt ki. Az iskola minden vendéglős és kocsmáros szerződött jelentkező tanoncát felvette tanulói sorába. A tanítás minden héten hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken folyt. Tanáraik: Magda Pál, Haksch József, Schopper Ödön és Farkas Márton.[14]

A községi általános tanonciskolában az 1908–1909-es tanévben a tanári kar a tanulók magaviseletét jóra értékelte, rendbontások csak elvétve fordultak elő. A tanulmányi eredményeket kielégítőnek találták. Ez azért is fontos volt, mert az előkészítő osztályokba sok vidéki és idegen anyanyelvű tanuló járt. Ezek nehézkes előrehaladását a hiányos előképzettségüknek tudták be. Ebben a tanévben súlyos veszteség érte a pécsi iskolaügyet, nemkülönben az iparosoktatást. Elhunyt Schneider István felügyelő-igazgató. Schneider István örökét Reberics Imre vette át.

Az 1909–1910-es tanévben az ipariskolában 17 közismereti és 16 rajzosztályt nyitottak. A közismereti tárgyak oktatásánál a rokon szakmák tanulóit sorolták egy osztályba. Erőfeszítéseket tettek az önképzés megindítására, mégpedig az ifjúsági könyvtár műveinek propagálásával. Szakszerű vezetés mellett megtekintették a MÁV pécsi nagyműhelyét, a légszeszgyárat, a villamosságot előállító telepet, a DGT pécsbányatelepi üzemének berendezéseit és a gépek munkáját. A mesterek egyre inkább belátták az ipariskola szükségességét. Ezzel szemben külön problémaként jelentkezett a tanulási eredményt gátló körülmény, nevezetesen a szegődtetés és a felszabadítás az év bármely napjára eshetett, amely a tanterv végrehajtását nagymértékben akadályozta.[15]

A pécsi népoktatásról szóló értesítés külön hozta az iparostanonc iskolai felügyelő bizottság tagjait, akiknek nevét nem érdektelen felsorolni: elnök Hamerli Imre kesztyűgyáros, alelnök Csukás Zoltán műiparos, jegyző Sziebert Nándor ügyvéd, tagok Alt Jakab kereskedő, Asztalos Nándor iparos, Beck Gyula kereskedő, Bittér Illés tanár, Buzássy Ábel főgimnáziumi igazgató, Csukás Zoltán iparos, Daempf Imre kereskedő, Dobszay Antal magánzó, Jánosi Engel József nagyiparos, Gállovich János főreáliskolai igazgató, Germán István elemi iskolai igazgató, Gyimóthy Gyula kereskedő, Hamerli Imre kesztyűgyáros, Hamerli József vaskereskedő, Hoffmann Lajos bútorgyáros, Höfler János bőrgyáros, Jekkel István iparos, Kindl József nyugalmazott pénzintézeti vezérigazgató, Kiss József főreáliskolai tanár, Kohn Hermann kereskedő, Krausz Mór bankár, Kremling Károly iparos, idősebb Krisztián József iparos, Mestrits Jenő gyáros, Mike Géza főreáliskolai tanár, Neumann Ignác kereskedő, Nowotarszky Miksa műkertész, Ott Márton borkereskedő, Piacsek Gyula műépítész, Ráth Mátyás magánzó, Ratkovics Károly iparos, Reinfeld Imre kereskedő, Reisch János iparos, Romeisz György műiparos, Reberics Imre felügyelő-igazgató, Scholtz Gyula gyáros, Schutták József városi tisztviselő, Szántó Antal építész, Sziebert Nándor ügyvéd, Telegdi Kálmán bankár és dr. Záray Károly, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara titkára.[16]

A Pécsi Fémipari Szakiskola 1912-ben nyílt meg. A tanári kar a kezdetektől fogva nagy súlyt fektetett az ifjúság iskolán kívüli nevelésére, fegyelmezésére. Már az első tanévben is a műhelyoktatásban igen szép eredményeket értek el. Emellett különböző tanfolyamokat indítottak, amelyek elsősorban a segédeket kívánták megcélozni. Így a kazánkezelői, a gőzkezelői, a gyengeáramú elektrotechnikai, az építőipari, a lakatos, a gőzlokomobil- és cséplőgépkezelői, a rajz, a szobafestők és mázolok, a dinamó- és gépkezelői, a cipész, a szabó, a gázmotorkezelői. Ezeken a foglalkozásokon az iskola állandó tanulói mellett vidéki, sőt más megyéből érkezett jelentkezők is rész vettek.[17]

Még a századforduló előtt, 1897-ben 18 aláírással megerősített kérvény érkezett Pécs Szabad Királyi Város Tanácsához. A levélírók kérték, hogy a Pécsi Polgári Leányiskola IV. osztálya fölé kétéves felsőbb tanfolyamot szervezzenek.[18] Véleményük szerint „ily felsőbb tanfolyam fölállítása Pécs városában már régóta közszükséget képez. Azt különösen azok a szülők érzik, akiknek leányaik a polgári leányiskolát elvégzik. A leányok éppen abban a korban kénytelenek felsőbb iskola hiányában otthon maradni, amidőn a legnagyobb szükségük volna az iskolára”.[19] Fontosnak tartották, hogy a nők az általános műveltséget és a kenyérkereső képességet megszerezzék. Ennek eddig két lehetősége volt. A szülő vagy más városba küldte leányát, vagy magánúton taníttatta tovább, ami azonban rendkívüli költségekkel járt. A kérvényt Schneider István, a város tanodáinak felügyelő igazgatója véleményezte. A továbbképző intézet létrehozására három alternatívát állított fel:

1. Hat osztályúvá tenni, azaz egész szervezetében átalakítani a felsőbb leányiskolát.

2. A IV. osztály fölé egy továbbképző tanfolyamot szervezni.

3. A IV. osztályfőié egy kétosztályú női ipariskolát kialakítani.

Az első megoldást nem tartotta kivitelezhetőnek, mert meglátása szerint a népiskola ügye nem szolgálja a közszükségletet. A hat osztály feltétlenül középiskolai jelleget öltött volna, így csak középiskolai végzettséggel rendelkezők lennének alkalmazhatók, nem beszélve az ezzel járó magasabb költségekről. Ráadásul a csekély számú jelentkezőért, azért a 15-20 leányért nem lett volna város, amely a többletköltségeket vállalta volna. A továbbképző tanfolyam szervezését két, párhuzamos osztállyal, heti 26, tehát összesen 52 órában vélte megvalósíthatónak. Óraadó tanárok oktatnák a hittant, a magyar, a német és francia irodalmat és nyelvet, esetleg az angolt is, a magyar történetet, a művelődéstörténetet, az esztétikát, a logikát, a lélektant, a neveléstant, a mennyiségtant, a természettant, az egészségtant, a rajzot és a női kézi munkát. Schneider István szerint azonban ez a tanfolyam a polgári leányiskolában szerzett ismereteket csupán kiegészítené, és betetőzné anélkül, hogy bármilyen irányban szakosodást tenne lehetővé. Közölte továbbá azt is, hogy három évvel ezelőtt egy ilyen jellegű tanfolyam beindítását megkezdte, jelentkező csak nyolc akadt, így a természetszerűleg magas tandíjak miatt tervei megvalósításáról le kellett mondania.

A harmadik megoldást, amit maga is támogatott, így elemezte: „A magam részéről tehát, mint az az eddigiekből kitűnik, nem látom ez idő szerint sem szükségesnek, sem indokoltnak, hogy a város közönsége néhány magasabb igényű növendék részére külön intézetet létesítsen, mert aki azt igényli, annak mindenesetre meg van hozzá az anyagi tehetsége is s akkor talán lánya számára máshol is talál megfelelő nevelőintézetet. De ehelyett kívánatosnak és szükségesnek tartanám a polgári leányiskolát oly intézettel kibővíteni, mely bizonyos fokig nemcsak az általános műveltséget bővíti, hanem tekintettel van a kereskedői szaktárgyakra s emellett kiválóan a női ipar minden ágában annyi kézügyességet és gyakorlatot nyújt, mi a szegényebb sorsú nő számára akár az ipari, akár a kereskedői téren a kenyérszerzést lehetővé teszi s már nem volnának kénytelenek mind a tanítónői és egyéb hivatalnoki pályára törekedni, szóval olyan intézettel, amely munkára képesít s amelynek útján a magasabb műveltség, melyet a polgári iskola nyújt s amely az egyes növendékek anyagi viszonyait és a szülők társadalmi állását amúgy is túlhaladja, az igényeket azonban fokozza, legalább értékesíthető lenne. Ilyen intézet volna, ily czélnak szolgálna nézetem szerint egy női ipariskola, miért is ilyennek létesítését a tekintetes Tanácsnak a legmelegebben ajánlom. Igaz, egy női ipariskola is tetemes költségbe kerülne, de ez a kiadás legalább bőven meghozná kamatait, mert általánosabb érdekeknek felel meg s a szegény nőnek oly eszközt, oly képességet nyújt, mellyel esetleg megélhetését biztosítja.”[20] A felügyelő igazgató szerint ennek érdekében két évfolyamot kell nyitni. Az elméleti tárgyak közé föl kell venni a rajzot, a kereskedelmi számtant, a könyvvitelt, a kereskedelem- és váltóismeretet, a magyar és a német irodai munkálatokat és levelezést, az áruismeretet, a kereskedelmi földrajzot és a szépírást. Rendkívüli tárgyak lennének felolvasások formájában a magyar irodalom, a művelődéstörténet, a neveléstan és a természettan. A gyakorlati tárgyak között tanítani kell: fehérneműk szabása és varrása, gallérok és kézelők készítése, felsőruha szabása és varrása, nyakkendő készítés, csomózás, csipkeverés, műhímzés, kesztyűszabás- és varrás, női- és gyermekkalapok készítése, női munkák montírozása, vasalás, függöny- és csipkekészítés stb. A nők iparban történő foglalkoztatásával, oktatásukkal a helyi sajtó is foglalkozott, felvetve a nők emancipációjának, felszabadításának, a nők egyenjogúságának kérdését.[21] A politikai vélemények ellenére a gazdasági és társadalmi szükségszerűség hozta magával azt az igényt, hogy az „iparos ifjak” képzéséhez hasonló, rendszeres szakoktatást kell a nők részére biztosítani. Pécs szabad királyi város községi iskolaszéke 1898-ban foglalkozott a problémával, de nem az ipariskoláról, hanem a továbbképző intézetről tanácskozott. Ülésükön megállapították, hogy a város erre a célra anyagi eszközökkel nem rendelkezik, így államköltség megszerzését tűzték ki célul. Schneider István kijelentette, hogy továbbra is kiáll egy női ipariskola létesítése mellett és kérni fogja az érdekelt szülők, az iparkamara, a pénzintézetek és a jótékony egyesületek támogatását. A kereskedelmi miniszter csak erkölcsi támogatást ígért, anyagit nem. A kereskedelmi tárgyak, a közművelődési kérdések tárgyalását túlzottnak tartotta, mert az országban ekkor működő női ipariskolákban az oktatás súlypontja a háztartási munka és kézi munka begyakorlásán volt. Schneider István kifogásolta a miniszternek a kereskedelmi és közművelődési tárgyakra vonatkozó megjegyzését, mert az súlyosan veszélyeztette az iskola felállításának lehetőségét. Véleménye szerint „a kereskedői és ipari kettős irányzat egyesítése a női ipar fejlesztése, magasabb színvonalra emelése végett is szükséges, mert hisz az iparos ma egyúttal kereskedő is és viszont a kereskedőnek is hasznára válna, ha jártas az iparágnak ismeretében”.[22]

Ezután a pécsi női ipariskola létesítésének ügyében három évig érdemi intézkedés nem történt, sőt 1903-ban a tanács úgy döntött, hogy inkább felsőbb leányiskola megnyitását szorgalmazza, így az ipariskola kérdését levette a napirendről. Schneider István álma csak 1929-ben vált valóra, ekkor nyílt Pécsett női ipariskola, mint a neve is mutatja: Pécs szabad királyi város Polgári Leányiskolája és Női Ipariskolája.

Külön kérdéskört jelentett a megyében a századforduló után a tanoncotthonok felállítása. A helyi sajtó is több ízben szorgalmazta szükségességüket. Különösen Mohácson és Siklóson vetődött fel erősen a gondolat, de végül az anyagiak hiánya megakadályozta az előrelépést.[23]

A pécsi-baranyai tanoncoktatás a századfordulót követően megerősödött, változott, kiegészült a tananyag, valamivel jobbak lettek az oktatás körülményei. Fontos megjegyezni, hogy a századforduló után 41 iparoktatási intézet működött, ebből 26 állami, 15 államilag segélyezett intézetként funkcionált. Az előbbi közül 3 felsőipari iskola, 16 ipari szakiskola, 5 kézműves iskola, 1 női ipariskola, 1 technológiai iparmúzeum. Az utóbbiakban 2 szakiskola, 10 női ipariskola, 2 múzeum és 1 tanoncotthon szerepel. A tanoncoktatás területén az állapotok, ha lassan is, de javultak. Egyre kevesebb lett a panaszosok száma, egyre több sikerrel végződő tanonc munkakiállítást rendeztek. A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara illetékességi területén működő ipariskolák eredményeit a korabeli források jónak mondják. Az elsajátítandó tananyag már az általános műveltség felé vezető utat jelezte.

 


[1] Baranya Megyei Levéltár (továbbiakban BmL) Alispáni iratok 388/1918.

[2] Villány község általános alsó fokú iparostanonc iskolájának értesítője az 1907–1908, 1908–1909 és 1909–1910. Iskolaévekről. Közrebocsátotta: Kész József iparostanonc iskolai igazgatótanító. Pécs, 1910. 24.p.

[3] BML Villányi Járási ipartestület tanonclajstroma

[4] BML Sellye és Környéke Ipartestület tanonclajstroma

[5] BmL Mágocs és Vidéke Ipartestület tanonclajstroma

[6] BmL Dunaszekcső és Vidéke Ipartestület tanonclajstroma

[7] BmL Szentlőrinc és Vidéke Ipartestület tanonclajstroma

[8] BmL Mohács és Vidéke Ipartestület tanonclajstroma

[9] BmL Németbóly és Vidéke Ipartestület tanonclajstroma

[10] BmL Pécsi Ipartestület tanonclajstroma

[11] BmL Pécs polgármesteri iratok (továbbiakban polg. ir.) 902/1902.

[12] Pécs szabad királyi város összes községi népoktatási intézeteinek értesítője az 1904–1905. iskolai évről. Összeállította: Schneider István felügyelő igazgató. Pécs, 1905. 15. p.

[13] Uo.

[14] BmL Pécs polg. ir. 23502/1909.

[15] BmL Pécs polg. ir. 254/1929.

[16] Pécs szabad királyi város községi polgári leányiskolájáról, összes községi népiskoláiról, kisdedóvó intézeteiről és iparos- és kereskedő-tanonc iskoláiról, az 1910–11. tanévre szóló jelentés. Összeállította: Reberics Imre felügyelő-igazgató. Pécs, 1911. 24.p.

[17] A Pécsi Magyar Királyi Állami Fémipari Szakiskola értesítője az 1912–1913-as tanévről. Pécs, 1913. 37.p.

[18] BmL Pécs polg. ir. 2292361903.

[19] BmL Pécs polg. ir. 2292361903.

[20] BmL Pécs polg. ir. 2292361903.

[21] Pécsi Napló 1902. augusztus 1. A nők az iparban

[22] BmL. Pécs polg. ir. 22923/1903.

[23] BmL Alispáni iratok 3205/1911.