Cikkek

Rőth Lajos: A pécsi vízellátás története a római kortól 1892-ig

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 49-58. oldal

Letöltés: pdf20


Rőth Lajos

 

A PÉCSI VÍZELLÁTÁS TÖRTÉNETE A RÓMAI KORTÓL 1892-IG

 

 

 

Városunk polgárai, amikor lakásukban főzés, mosogatás, vagy tisztálkodás céljából kinyitják a vízcsapot, bizonyára nem gondolnak arra, milyen műszaki rendszert kellett kiépíteni ahhoz, hogy tiszta, ivásra alkalmas vízhez jussanak. Talán még a legavatottabbak, a Vízmű dolgozói sem gondolnak arra, hogy e rendszer mikor és hogyan alakult ki, és miképpen fejlődött a mai napig. Pillanatképet vázolunk fel a pécsi vízmű megalakulásának körülményeiről, majd elvezetjük az olvasót a történelmi múltba, bemutatjuk a várossá válás és az ivóvíz hozzáférhetőségének szoros kapcsolatát.

Pécs város római kori története a II. században kezdődik. A római birodalomban, így a provinciákban is várossá csak az a település válhatott, amelyben a vízellátás biztosítva volt. Sopianae-nak, Valéria tartomány székhelyének, tehát mint közigazgatási székhelynek víz és csatornahálózattal rendelkező „városi”-nak kellett lennie. Sajnos Sopianae e közműveiből nagyon kevés emlék maradt fenn, ellentétben sok más pannóniai várossal, ahol a feltárások pontosan rekonstruálták a vízszerzés és vízelosztás, valamint, a csatornázás korabeli kiépítettségét. Ennek oka, hogy míg Aquincum-Óbuda, Brigetio-Ószőny, Gorsium-Tác ásatással kutatható, mert helyükön később mezőgazdasági művelés folyt, addig Sopianae-ra ráépült a mai város, és itt csupán az építkezések alkalmából, tehát véletlenszerűen kerülhetnek elő a római kori emlékek.

Sokkal több régészeti emlék maradt ránk e tárgykörben a török időkből, és még több a XVIII–XIX. századból, amikor már a város működésének dokumentációi sem pusztultak el. (tanácsülési jegyzőkönyvek, főkapitányi levelek, vízvezeték javítási számlák, stb.) A vízellátással kapcsolatos tárgyi emlékekkel legfőképpen két pécsi kutató, Nagy Lajos és Fetter Antal foglalkozott. Az ő rendszerező munkájuk jelenti az alapját jelen írásunknak is.

 

 

Római kor

 

Kr.e. 12. és Kr.u. 9. között Augustus császár légiói átkeltek a Száván és meghódították a Dunától nyugatra eső területeket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egycsapásra kialakult a mai Dunántúl területén Pannónia római provincia és létrejött a városi élet, hanem azt, hogy a római csapatok hídfőállásokat létesítettek a Duna mentén, és ellenőrzésük alatt tartották a mai Dunántúl területét. A hódítók a Mecsek lábánál illír–kelta vegyes népességet találtak. Az illírek a korai vaskorban, a kelták pedig Kr.e. 400 táján jelentek meg ezen a vidéken. E népességnek és nyelvüknek szerepe lehet a város római nevének kialakulásában. Egyes kutatók szerint a Sopianae szó tövét képező Sop jelentése állóvíz, mocsár, rét, utalva a pécsi medencében elterülő mocsaras vidékre. A kelta elnevezés elrómaiasodott alakja lehet a Sopianae név, mégpedig többes számban, mivel eredetileg ez több elszórt település gyűjtőneve volt.

Sopianae 295 után Valéria tartomány székhelye lett. A városközpontban középületeket emeltek, ezek maradványait 1903–1904-ben a mai postapalota építése során tárták fel. Az 1960-as években pedig e terület nyugati részén nagyszabású közfürdő nyomai kerültek napvilágra márvány borítású vízmedencékkel és egy 12 cm átmérőjű lefolyócső maradványával. Az 1958-as ásatások során a székesegyháztól nyugatra nagyméretű vízvezető csatorna maradványai kerültek elő. A csatorna falában római téglákat találtak. Az előkerült emlékek alapján a Ferencesek utcája, a Kórház tértől délre a Nagy Lajos király útja, keletről a Bajcsy-Zsilinszky út és az Irgalmasok utcája által határolt területen volt az élők városa. Ettől északra, az Aradi Vértanúk útjáig (korábban: Petrezselyem utca) terült el a holtak városa.

Ez utóbbiban talált rendkívül gazdag síremlékek és temetkezési leletek alapján Sopianae, különösen a IV. században virágzó város volt. Ilyen nagyságú és kultúrájú római város működésének alapeleme volt a jó minőségű víz, illetve a vízvezeték- és csatornarendszer. Mivel e területen az ásott kutak vize ivásra alkalmatlan, ezért feltételezhető, hogy a teljes mennyiséget a Mecsek déli lankáin fakadó tiszta vizű karsztforrásokból fedezték. Az ellátásban legfontosabb szerepet játszó három forrás újkori neve: Petrezselyem-, Kaposvári- és Tettye-forrás. E forrásokból részben négyzetes keresztmetszetű, kőlapokkal lezárt, földbe süllyesztett csatornákban, részben égetett agyagcsövekben vezették a vizet a városba. A görög városokban is vezettek vizet több km-es távolságból, de a római szervezés formálta mindezt modern értelemben vett közművé. Föld alatti vízvezető rendszert fejlesztettek ki Athénban, Thébában és Szamosz szigetén, ahol egy 1250 m távolságban lévő hegyoldalról érkezett a víz, föld alá helyezett terracotta csöveken. Az első római városi aquaeductus Kr.e. 312-ben görög mintára létesült. Rómában a megnövekedett létszámú lakosság igényei miatt Kr.e. 33. és Kr.u. 52. között, tehát jóformán egyetlen évszázad alatt még öt új felszíni aquaeductus épült. A birodalom belsejében, a Földközi-tenger medencéjében a vízvezeték-építés nagy korszaka volt ez az időszak.

Kezdetben a csatornázás csak késve követte a vízépítést. (Rómában is csak a II. században) Pannónia városaiban a II. században kezdték meg a vízellátás-csatornázás kialakítását. Vízvezetékkel, csatornával ellátott város volt Aquincum, Brigetio, Savaria, Scarbantia, Gorsium és természetesen Sopianae. Ezen városokba hegyek magasabban fekvő pontjain fakadó forrásainak vizét vezették be, több km távolságból. Kivételt ez alól csak Aquincum egyik aquaeductusa jelent, amely a Duna-parti források galériában összegyűjtött és vízikerékkel felemelt vizét juttatta el a városba. A víz vezetésére többnyire háromféle vezetéket alkalmaztak: falazott vagy előregyártott kőcsatornát, égetett agyagcsövet, valamint 2 rész ólom és 1 rész ón ötvözetéből álló ólomcsövet. A falazott vagy előre gyártott kőcsatornát rendszerint a távolsági vezetéknél és a felszín feletti aquaeductusnál alkalmazták.

Pannóniában, a völgyek és a mocsarak feletti átvezetést kivéve, mindenütt földbe került a vezeték. Kivételt képez a két aquincumi, amely viszont elég rövid volt, mindössze néhány km hosszú, míg a savariai 26 km-es. Az ilyen vezetékekben 5–8 %-os lejtésben gravitációsan áramlott a víz az elosztási pontokig. Városunkban mindhárom ellátó forrás (Petrezselyem, Kaposvári, Tettye) irányába vezetően találtak földbe fektetett, főként falazott kőcsatorna-maradványt.

A Papnövelde utca 25. sz. ház udvarán 1967-ben előkerült tufa kövekből épített vezeték talpát peremes cserepekből képezték ki, ami teljes egészében megegyezik a scarbantiai vízvezeték műszaki megoldásával, amely bizonyítottan római kori. A mediterrán városokban – ahol a fagy nem veszélyeztette a felszíni vízvezetéket – csodálatos példányai maradtak a boltíves aquaeductusoknak. Elosztó vezetékként a föld alatt mészhabarcsba ágyazott égetett terracotta csöveket, illetve nyomás esetén és a házakban ólomcsövet alkalmaztak. Az agyagcsövek 60–70 cm hosszúak voltak, egyik végükön elkeskenyedő, másik végükön bővülő, ún. tokos kialakítással. Kötésre és védelemre mészhabarcsot, takarásra pedig kő- vagy égetett agyaglapot (vastag cserepet) alkalmaztak. Számos ilyen vízvezetéki leletanyaggal rendelkezünk, főleg a belváros északi részéből, a Káptalan, a Hunyadi, a Papnövelde és a Megye utcából.

A város déli részén az évszázadok alatt rárakódott törmelék következtében olyan mélyre kerültek a vízvezetéki maradványok, hogy csak a nagyobb házak alapozásakor, vagy csatornaépítéskor kerülnek a felszínre. Pécsett az egymásra épülő kultúrák miatt a csövek eredete és kora nehezen vagy egyáltalán nem határozható meg.

A római kori nagyobb városok vízfelhasználási struktúrája a kor technikai színvonalának megfelelően hasonlított a mai városokéra. A gazdagabb lakásokba ólomcsővel vezették be a vizet, bronz elzárócsapok voltak, vízöblítéses illemhely és fürdőhelyiség üzemelt, s kiépült a használt víz elvezetésének a hálózata is. A közterületeken fürdőmedencék, közkutak (nymphaneum) és vízöblítéses utcai illemhelyek voltak.

A használt víz elvezetésének, az ivóvízéhez hasonlóan ugyancsak kialakult a hálózata, a szennyvíz jellege azonban olyan volt, hogy a közeli befogadó patak, vagy folyó mikroorganizmusai könnyen meg tudtak birkózni a lebontásával, tehát szennyvíztisztító telepeket nem kellett létrehozni.

A római birodalom városaiban, beleértve a provinciákat, mérnöki tervezéssel, igen nagy költséggel, fejlett technikai színvonalon oldották meg a vízellátást és a csatornázást. Volt vízjogi törvény, amely nemcsak műszakilag, hanem közgazdaságilag is lefedezte ezt a magas szintű szolgáltatást.

Sopianae egy-két évszázadig élte a római kor magas civilizációs szintű életét, majd a barbárok egyre gyakoribb betörései következtében hanyatlani kezdett. Az V. században a hunok támadása, majd a népvándorlás következtében a város elpusztult.

 

 

A középkor és a török megszállás időszaka

 

A terület újjáéledése valószínűleg csak a XII–XIII. században következett be. Nem tudjuk, hogy a megelőző hét évszázadban fennmaradt-e a városi életnek és a fejlett római vízellátásnak valamilyen működő formája, hiszen nincs értékelhető régészeti leletünk. Csak gyanítjuk, hogy a római kor „malomipara”, amely a Tettye-forrásra települt, bizonyos mértékig megmaradt, illetve bizonyos korokban újjáéledt. A történészek szerint a vizigótok a Tettye völgyben fejlett malomipart működtettek. Tehát feltételezhető, hogy a karsztvizek hasznosításának és a római kori vezetésének módja nem merült homályba, esetleg valamilyen mértékben megőrzésre is került.

A magyar államszervezés lényeges változást hozott Pécs életében. Szent István király 1009-ben püspöki székhellyé tette Pécset. A püspökség központja a rómaiak lakta területen jött létre. A világi településről, vagyis arról, hogy az Árpád-korban az egykori római polgárváros területén, illetve másutt milyen település volt, alig tudunk valamit. Gosztonyi Gyula a Mindenszentek temploma környékét és az ahhoz csatlakozó Tettye patak völgyét tekinti a kora Árpád-kori városmagnak, de valószínű, hogy több település létezett a mai Pécs területén. Ezt bizonyítja az északi megkerülő út építési előkészülete közben a közelmúltban feltárt Árpád-kori templom maradványa is.

Ezeket a lakott részeket 1242-ben a tatárjárás elsöpörte. Ezt követően kőfallal vették körül azt a területet, amelyen belül a várossá fejlődés megindulhatott.

Oláh Miklós 1536-ban így írt Pécsről: „Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, amelynek folyása a város felé haladtában mintegy 40 malmot forgat sorjában. A hegyoldalban más források is törnek fel, ezeket csatornákon bevezetve üdül fel ez a termékeny földű és jó borban igen bővelkedő város.”

Hiteles szemtanú bizonyítja tehát, hogy a város már a török előtt rendelkezett megfelelő szintű vízellátással. A téma neves kutatói, Nagy Lajos és Fetter Antal, mivel a közép-európai városokban az első nyilvános közkutakat, vízvezetékkel együtt, a XV. század elején kezdték építeni, feltételezik, hogy Pécs, a módos egyházi és polgári város, a többi közép-európai várossal egyidőben vezette be a vizet. Nagy kérdés, hogy a római kori vízellátásnak volt-e hatása – és ha igen, akkor milyen – a középkori kiépítésre? Pécset 1543-ban elfoglalta a török. A magyarság nagy része életét vesztette, a megmaradók kiszorultak a belvárosból, és javarészt a Tettye-patak közelében lévő Mindenszentek temploma köré települtek. A városfalon belül megkezdődött a jellegzetes török életforma kialakulása vízellátás-bővítéssel, csorgókutakkal, vízmedencékkel (sandervár), fürdőkkel. Evlia Cselebi 1663-ban a következőket írta: „A város mögött északon, hegyes helyen, a nap által át nem hatolható árnyékos és pázsitos hegyszegély van, hol áfák árnyékában, százakra menő helyen magas fű között Szelszebil folyóhoz [a paradicsom egyik folyója] hasonlóan csillogó vízmedencét képezve néhány száz folydogáló forrás folyik.” Máshol pedig: „minden házban szőlők, vízmedencék és szökőkutak vannak.”

A Cselebi-idézet is mutatja, hogy Pécs török kori vízellátásában fontos szerepet kaptak a Tettye környéki források. Annak érdekében, hogy a patak vízmennyisége – mert ez malmokat hajtott – ne csökkenjen, valószínűleg a Tettye-völgy többi forrását használták fel erre a célra. Ilyen volt a Püspökmalmi-, a Kniffer-, a Mindszent- és az Ó-forrás. A török kori vízvezetékrendszer szempontjából valószínűleg csak a Püspökmalmi-forrás, valamit a Tettyétől nyugatra elhelyezkedő Kaposvári- és Petrezselyem-források vize jöhetett számításba. Sajnos a csöveknek csupán elenyészően kis csoportja lokalizálható, így a vezetékrendszer török kori kiterjedése pontosan nem állapítható meg. Kétségtelen azonban, hogy az összes török kori közkút, templom és fürdő, valamint a magánházak ellátására egy szervesen kapcsolódó alaphálózat létesült, amelynek keleti része a mai Tettye, a Papnövelde és a Megye utca vonalában haladt végig, és fő osztáspontjában, a Széchenyi tér északi részén találkozott a Kaposvári-forrástól a Hunyadi úton lejövő vezetékkel. A város nyugati része a Petrezselyem-forrásból kapta a vizet, amely a mai Sétatéren csatlakozhatott az előbb említett vezetékrendszerbe.

A rendelkezésre álló adatokból mindenesetre megállapítható, hogy Pécs középkori vízellátása a római korinál lényegesen alacsonyabb technikai színvonalon éledt újjá. A városfalon belül, majd később a külvárosokban is csak földbe fektetett égetett agyagcsöveket használtak. A vízvezetéket továbbra is a három fő forrás táplálta, a vízvételezés pedig az utcákon vagy a tereken épült, illetve a házak külső falába elhelyezett állandóan csorgó, ún. közkutakból történt. Magánkutakat a házak belső terében először a törökök építettek. Ők egyébként kibővítették, illetve felújították a vízellátó rendszert, de technikai vonatkozásban döntő újítást nem alkalmaztak. Ennek a rendszernek a legnagyobb műszaki problémája a nyomáscsökkentés volt, hiszen az égetett agyagcső nem bírt volna ki több bár-os nyomást, amely a város alsó részein előállt volna. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a csővezetékbe megszakító és elosztó tartályokat iktattak be, amelyek egyben vízvételező helyek is voltak. A kisebbekhez (1 m3 nagyságrendben) rendszerint állandóan csorgó kutak csatlakoztak, a nagyobbak (10 m3 nagyságrendben) az ún. sandervárak egyéb vízhasználatra – például mosásra, állatok itatására – is alkalmasak voltak. A kisebb tartókat rendszerint a házak falába helyezték el, a nagyokat, amelyek tereken álltak, deszkával takarták, és télen trágyával vették körül, hogy be ne fagyjanak.

A kutatók Pécs vízellátásának eddigi három korszakából (római, középkori, török kori) előkerült csővezetéki maradványokat két kategóriába sorolják: bizonytalan korú és bizonyítottan török kori. Az elsőbe, sajnos, még a XVIII–XIX. században épült is tartozhat, hiszen Lukrits városi mérnök 1857-ben a rómaiakéval azonos kiképzésű csatornát is tervezett a Széchenyi téri közkutak felesleges vizének elvezetésére.

A török kori csöveket Nagy Lajos és Fetter Antal az alábbiakkal jellemzi:

– Finoman iszapolt agyagból formázták.

– Kiégetéskor a legtöbb cső szürke színt kapott.

– Hossztengelyük közepe felé kissé szűkülnek.

– A tágulat a víz folyása felőli végükön nagyobb.

– Három, ritkábban két borda díszíti felületüket, ennek megfelelően üregük felől körkörös benyomat fut. (Itt megjegyzendő, hogy a külső bordának a környezethez rögzítő szerepe a díszítéssel szemben fontosabb.)

– A legtöbb cső belső felülete hullámos, esetenként körkörös, mélyebb vájatokat képezett ki a fazekas.

– Illesztésüket oltott mésszel tömítették. (a mészpor-tömítést utóbb vízzel leöntötték)

„A csövek földbe helyezése különböző”, olvasható az idézett kutatók munkájában.

„Némelyik vezetéket csak betemették az árokba. Másokat földdel vették körül, és mészkő lapokkal, darabokkal védték felülről. Találtunk csak habarcsba ágyazottat is. A habarcs a legtöbb esetben sok meszet tartalmaz, és benne kisebb-nagyobb mészkődarabokat, vagy mint említettük, egy esetben téglát is találtunk. A Hunyadi út 6. sz. ház előtti szürke csővezeték fehér habarcs védőburkában egyenletesen eloszolva töreket találtunk, amelyet az oltott mészbe kevertek be. Arra vonatkozólag, hogy egyik vezetéket miért helyezték csak a puszta földbe, a másikat pedig habarcságyba, nem tudunk biztos véleményt mondani. Lehetséges, hogy a habarcsba ágyazás a vízvezetékek építése során szerzett tapasztalataik eredménye. Az építtető anyagi lehetőségei is megszabhatták a kivitelezés módját. Az egyes csodarabok kiképezése is azt bizonyítja, hogy a törökök olyan vízvezeték-építési tapasztalatokat hoztak magukkal, amelyeket sok évszázados, ha nem több évezredes hagyomány előzött meg.”

Míg a középkorban a vízvételezési helyeket elsősorban az ún. csorgókutak jelentették, ahonnan a lakosság vízhordó edényekben vihette házaiba a vizet, addig a törökök már magánházaik jelentős részébe is bevezették a vizet. A tereken pedig nagyobb (akár 10 m3-es) víztárolókat is építettek. (Ez a víztározó funkciójában is megmaradt, és török neve is átkerült a magyar nyelvbe a XIX. század végéig.) Jelentős volt a törökök fürdőkultúrája is. (Példa erre a Ferencesek temploma melletti Merni pasa fürdője.)

A használt víz elvezetésének technikai megoldása nem volt kiépítve. Ez a víz vagy elszivárgóit, vagy lassan csörgedezve dél felé elhagyta a várost.

 

 

A török kortól 1892-ig

 

Zrínyi téli hadjáratának serege 1664-ben érkezett Pécs alá. Egyik hadvezére, Eszterházy a következőképpen írja le a látottakat: „Isten segedelmével az híres Pécs alá érkezvén, nem hiába választották az régi magyarok ezt a földet, mivel ezen helységnek szép stílusát, pronomontoriumját sok tolinak kölletik exprimálni. Búzatermő földje jó, mindenütt gazdagon teremnek, a réteket kedves patakok szeldelik át, a gyönyörű szőlők nem csupán bort teremnek, de mindenféle gyümölcsöt is. Bora jó, többnyire mind veres. A belső város terjedelme oly nagy, hogy Bécset is meghaladni látszik. Tizenhat mecset van a városban, vörösrézzel, ólommal, vagy más érczlemezekkel födött, a falakon belül két fürdő is van márványpadozattal, érczből készült kutakkal és kristály ablakokkal, az utczákon is vannak nem közönséges mívű kutak. A város szitusa úgy fekszik, mint Kőszegh, benn a városban 45 forgómalom, mind cseréppel födött, csatornái temérdek sok, úgy, hogy sok istállóban az lovak elejében is csatornán folyik az víz.”

Eszterházy azért ismerhette meg ilyen alaposan a várost, mert a hadsereg a várost megostromolta, elfoglalta és felégette. A török lakosság a várba menekült és olyan keményen védelmezte azt, hogy a hadsereg Zrínyi parancsára beszüntette az ostromot.

A római, a közép- és a török korban oly virágzó városnak néhány évtizedig a pusztulás lett a sorsa. Makár János ezredes katonái még kétszer törtek be a városba, és raboltak, pusztítottak. Az ezredes a török elleni harcok elismeréseképpen birtokot kapott Baranyában, többek között azt a hegyet is, melyet később róla neveztek el. 1686-ban a szövetséges haderő Badeni Lajos vezetésével ostrom alá vette a várost. Zeiler Márton egykorú történetíró ezt így írta le: „...a várbeliek ivóvizüket kívülről a legközelebbi völgy forrásából kapják [a mai Petrezselyem-forrás], melynek vize több vársánczon áthaladva, vezetéken jut a várba, annak északnyugati oldalán. A forrást, amelynek előtörési pontját boltív védelmezte, de fölül a reá hányt föld elrejtette, nem lehet megtalálni, a várárkon keresztülhúzódó vezeték azonban látható volt, ezt használták föl az ostromlók s bombával sikerült a víztartót szétrobbantani úgy, hogy a várbeli törökök ivóvíz hiányában voltak kénytelenek magukat megadni."

1686-ban a város tehát felszabadult a török uralom alól, azonban romokban hevert, szinte teljesen elpusztult. 1695-ben az első lakossági összeírás csak 180 családot említett. A pusztítás tovább folytatódott a kurucok és a rácok betörései alkalmával, akik 1704-ben kétszer is felégették Pécset. Majd lassan megindult a betelepülés. Kezdetben balkáni szlávok és törökök (két év alatt 2200 törököt kereszteltek meg), 1720 után pedig a tömeges német bevándorlás hatására kezdett növekedni a lélekszám.

A pusztítások következtében a vízvezetékek és a kifolyó kutak használhatatlanokká váltak. A korabeli történész írja, hogy a város közepén források fakadnak éspedig: „...a nagy piatznak [mai Széchenyi tér] felső részén, ahol azelőtt török épületű két tsapon folyó tsatorna állott, a mostani víztartó öblönnyel körülfogott szökő kúttól nyugat felé mintegy 7-8 lépésre – az ún. Kis Flórián, azelőtt hasonlóképp török épületű tsatorna és alábbi Nagy-Flórián tsatorna alatt az alsóbb házak pincéi vízzel telinek meg.” Tehát ahol a vezetékek megrongálódtak, ott a forrásokból levezetett víz feltört a felszínre.

Az első helyreállítás, a XVIII. sz. elejéről fennmaradt számadások szerint a város kútjánál történt, amelyet 1710. december 18-án nyitottak meg. A mostoha körülmények miatt a jobbágysorban élő város csak a legfontosabb vízvezetéket és közkutakat tudta felújítani. A régi, főleg török kori magánkutak fenntartását a városi tanács a vízhiány miatt megtiltotta. Pedig akkor még viszonylag kevesen laktak a városban; 1780-ban csak mintegy 6000-en. 1780-tól fordulat következett a város életében, megszabadult feudális kötöttségeitől, 1780. január 21-én, Mária Terézia Pécset szabad királyi város rangra emelte.

Ekkor született címerében szerepel a Tettye-patak is. Ez a cím, a vele járó kiváltságok és lehetőségek gyors fejlődést indítottak meg. A város 1785–88 között a kor technikai színvonalán felújította és kibővítette vízvezeték-rendszerét. A még mindig csorgó rendszerű új hálózatban több víz folyhatott, és megszüntették a sok évtized óta tartó vízhiányt. A közkutak vízfeleslegéből néhány kivételezett lakos magánkútjába is tudtak juttatni. Pedig 1785-ben a város tanácsa még ezt kényszerült írni a Helytartó Tanácsnak: „A város vízvezetéke régi, az idő megemésztette, oly rossz állapotban van, hogy bőségben lévő egészséges forrás dacára sincs a lakosságnak elegendő vize.”

Pécs lakossága a XVIII. sz. végén

  1744 1786 1817
Belváros 515 család 513 család 554 család
Budai külváros 283 család 581 család 722 család
Szigeti külváros 133 család 292 család 434 család
Siklósi külváros - 32 család 78 család
Rácváros - - 15 család
Összesen: 931 család 1418 család 1803 család

Milyen volt Pécs vízellátása ebben az időben? A vízellátás technikájának három elemét említhetjük: a forrásokat, a vezetékeket és a kutakat, amelyek a vezetékek mentén a megszakító tartályokkal a vízelvezetési helyeket jelentik.

Források: Pécs fallal övezett belvárosának a közkútjaiba a török korban és az azt követő másfél évszázadban három fővezetéken jutott a víz. A Tettye-völgyből a XVII. és XVIII. században nem a főforrás vizét vezették a városba, mert a Tettye-patak akkor még fontos szerepet játszott a város iparában. Egy 1823-ból származó adat a Puturluki-forrást nevezi a legrégibbnek. Nincs rá adat, hogy mikor kötötték be annak a vezetékébe a közelében fakadó Püspökmalmi forrást. A belvárost ellátó másik forrás a Kaposvári utcai volt. Ez az északi városkaputól (Vaskapu, vagy Kaposvári kapu) mintegy 120 méterre fakadt a régi Kaposvári utca (ma Hunyadi út) nyugati járdája alatt. Ugyanennek a völgynek (Krumpli-völgy) a keleti oldalán fakadt a Szemináriumi-forrás. Ez utóbbi 1763-tól elsősorban a Papnöveldét, a Szemináriumot látta el, de továbbra is adott vizet a városnak. Mindkét forrás vizét alagúton vezették a Vaskapu irányába. A harmadik forrás a mai Székely Bertalan utca 10. sz. házának előkertjében fakadt egy boltozott alagútban. Ezt egy XVIII. század eleji adat Püspök-forrásnak említi, később Petrezselyem-forrásnak nevezték; a Székesegyház körüli belső várat és a Püspöki lakot látta el és látja el ma is vízzel. A Petrezselyem-forrásból a múlt század elejéig csak egy városi közkútba jutott víz. (Petrezselyem-kút) A Szigeti városrész kiépülésekor a kút vize két távolabbi közkutat és egy fürdőt is ellátott.

Vezetékek: Nagy Lajos és Fetter Antal szerint azoknak a vízvezetékeknek a kiképzése, amelyeknek a történetét levéltári adatok alapján nyomon követhetjük, lényegesen eltér a török koritól. A vezetékeket négyzetesen vagy sátortetőszerűen rakott, többnyire colos méretű téglákkal védték. A téglaborításon belül az esetek többségében kevés meszet tartalmazó habarcs rögzíti a vezetékeket. A vezetékek többségét henger alakú csövekből rakták össze, tölcséresen beszűkülő kevés van közte. Az anyaguk vörös cserép. Belső felületük sima. Falaikon több-kevesebb kristályos mészkő rakódott le. Különösen sok mészkő található a tettyei fővezetékben (Megye utca), azonban egyik-másik Hunyadi úti vezetékben is észlelhető ugyanez a jelenség, amelyek valószínűleg a Kaposvári utcai forrásból vezették le a vizet. A török kori csoportba tartozókhoz hasonlóan oltott mésszel végezték a tömítést. A Papnövelde u. 25. sz. ház udvarán átvágtak egy alagutat, amelyben és amelynek közelében négy különböző fajtájú és korú vezetéket találtak. Az egyiket, a vascsövet, a múlt század végén, a tífuszjárvány idején helyezték el az alagútban. Az alagút padkáján futó vörös színű, égetett agyagcső valószínűleg ennek az elődje volt. A szürke színű csövet a török korban fektették a földbe. A tufa kövekből épített kanálist Nagy Lajos és Fetter Antal bizonytalan korúnak ítélik. Ugyancsak bizonytalan korúnak tekinthetők a Kaposvári- és a Petrezselyem-forrástól jövő alagút-maradványok is.

Köz- és magánkutak, tartályok: A törökök kiűzése után Haüy, a szövetséges haderő „technikusa” térképet készített a városról. A térképre bejelölte azokat a megrongálódott közkutakat is, melyek közül az elsőt 1710-ben újították fel. A XVIII. század végén a vezeték-rekonstrukciókkal egyidőben indult meg a közkutak és magánkutak nagyobb számú építése. Az építést a környéken lakók kérték a Tanácstól. Az engedélyt úgy adták meg, hogy környékbeli lakosok is járuljanak hozzá az építési költségekhez.

A kutakat a XVIII. században a város építtette, a XIX. században már vállalkozókat bíztak meg vele. A versenytárgyaláson a vállalkozók a kút rajzával és költségvetésével jelentek meg, a megbízást leggyakrabban a legnagyobb szakmai tekintély, a városi kútmester (az üzemeltető) kapta meg. A közkutak kifolyócsövére a XVIII. században csapot szereltettek. Éjjel, amikor a lakosság nem járt a kúthoz, a szükségesnél több víz jutott a városba. A magánkutak nagyszámú engedélyezésének fő célja a kárbavesző víz egy részének hasznosítása volt.

A városba vezetett vizet elsősorban tartályokkal osztották el. A tartályokat homokkő lapokból állították össze, illesztéseiket meszes gittel tömítették, a sarkoknál lapos vaspántokkal fogták össze. Űrtartalmuk 1 m3-nél kisebb volt. A tartályokban a lejtőn levezetett víz túlnyomása kiegyenlítődött. Az elosztótartályok közül sokat a föld alá építettek, de voltak olyanok is, amelyeket ház- vagy kerítésfalba illesztve fali csorgónak, tehát közkútnak, magánkútnak is használtak.

A fali csorgok kifolyócsöve alá, ha a környéken gazdák laktak, vagy gyakran jártak arra a fuvarosok, vályút helyeztek el itatás céljából (Ökörkút, Petrezselyem-kút). A belvárosban tűzvédelmi okból, kisebb-nagyobb tároló-medencét építettek a kifolyócső alá.

Az elosztó tartályok falába, különböző magasságban csöveket illesztettek. Ezekben a város mélyebben fekvő részeire épített köz- vagy magánkutakba folyt a víz. Amikor az utóbbiak tartálya megtelt, befolyó csöveiket az úszószelep lezárta, ezután az elosztótartályban emelkedő víz egy magasabban beillesztett elvezető csőbe csörgött, és más rendszert töltött fel. Ha a rendszerhez tartozó valamennyi közkút és magánkút tartálya megtelt, az elosztótartályban emelkedő víz vagy lezárta az ide befolyó cső szelepét, vagy ha nem építettek be szelepet, a túlfolyó csövön a tárolómedencébe, illetve a vályúba vagy az úttestre folyt.

A vízvételezési helyet jelentő kutaknál zajos élet folyt, és a higiéniával nem sokat törődtek. 1773-ban Mogyorósiné így fordult panaszos levelével „Péts Város érdemes Magisztrátus Uraihoz: Ezen ablakom alatt lévő kúton való keserves lapitczkázásokat [súlykolás] kölletik szenvednem, nem elég másféle napokon, hanem tudom azt, hogy még új hold szombat éczakáján is majd tizenkét óráig való keserves mosásokat kellett látnom, avagyis hallanom, ugyanannyira, hogy még fekü ágyamba is éczakának idején nem lehet nyugodalmam, ha szóllok, kit sokszor isten szerelméért is kértem, még rút fértelmes és illetlen motskos szókkal illetnek vissza azt vetik szememre, hogy nem én szerzettem a házamat és a város kuttyaiból nem parancsolok. Nem elég, hogy szapu ruhákat mosnak ezen gödörben, hanem fekete szőr matériákat mosnak ezen kútban, tisztességgel mondván gyermekek alul szedett rút fertelmes pelenkákat, bolti napokon halakat vakarnak az ablakom alatt, annak belső részeit kit az kútba vetnek, kit pedig az ablakom alatt a földön hagynak, sajtárokat, abréncsokat belé vetnek, az deszkákat sokszor felszedik a tetejéről, a midőn föl veszik az deszkákat, nagy erősen annak deszkáit házam falához dobják, amidőn pediglen sajtárokat fövényeznek, amidőn csak észre nem veszem. Találkoznak oly Istentelenek, hogy az házamnak faláról a fövent le veszik, és avval sajtárokat fövényeznek amind házamnak fala ezt bőségesen meg bizonyítta az utca felől.”

A XVIII–XIX. századforduló után megindult ipari fejlődés következtében a lakosság lélekszáma gyorsan emelkedett. A gyarapodás a belvárost körülölelő kőfal zártsága miatt elsősorban a Budai, a Szigeti és a Siklósi külvárosban volt erőteljes. Újabb forrásokat kellett találni, és vezetékeket építeni.

A Budai külvárosban 1829-ben épült az első csorgókút. Az 1860-as években a Tettyéről új vezeték épült a Havi-hegy oldalában a Budai külvárosi kutak táplálására. Az új zártcsöves vízvezeték építéséig 1891–92-ig tizenöt fali csorgó és medencés közkút látta el a Budai külváros lakosságát.

A Szigeti külváros lakossága 1826-ban fordult vízvezetéki kérelemmel a tanácshoz, de csak 1836-ban kaptak kutat a Stock-ház elé. Ez a kút először a Rókus-forrásból kapta a vizet, majd a Szigeti városrészen szaporodó kutak ellátására kiépítették a vezetéket a Bálicsi forrásig. Ebben az időben vezeték építésnél már megjelentek a vascsövek, ugyanakkor, érdekes módon, fából készült „kürtőket” is alkalmaztak.

A vízellátás bővítése során többször terelődött a figyelem a Tettye főforrása felé. 1836-ban Furthényi városi kapitány – aki a vízellátás felügyelője is volt – az alábbiakat jelentette a Tanácsnak: „A föld fölötti víztárolókban a nagy szárazság miatt a víz kifogyott, csatornákban többé nem foly víz és a fő forrásokban már 1,5 hüvelyknyire leapadva a víz.” Javasolja, hogy „a Tettye forrása lecsapoltatván, vezettesen be a víz kürtők által.” A Tettyei főforrás patakjára települő ipar céhei ekkor még kemény ellenállást fejtettek ki a terv megakadályozására. Kiss Károly írja ebben az időben: „A Tettyei forrás oly bőven buzog, hogy néhányszáz lépésre már malmot hajt, s rajta 18 malom, papírgyár, serház, fűrészmalom, tabakosok, tímárok, kallosok, pokrócosok dolgoznak.” A tanács és a céhek között folyó hosszú harc alatt a Város Tanácsa egyre több malmot vásárolt fel vízhasználati joggal együtt, és ennek eredményeként a Helytartó Tanács 1841-ben hozzájárult és elrendelte, hogy „minden halasztás nélkül csapoljanak le a Tettye fő vízforrásból a városi közönségnek most már elkerülhetetlenül szükséges használására két hüvelyknyi vizet.”

A csatornázás nélküli városban (ez is óriási visszalépés a római korhoz képest) sok panaszt okozott a kutakból kifolyó víz és az udvarokból csorgó szennyvíz. Ezek a lankás utcákon összefolyva, dél felé csordogálva hagyták el a várost. Az utcákat nyáron bűzös pocsolyák, télen viszont jég borította, amelynek felvágása és kihordása a várost terhelte.

A XIX. század második felére a technika fejlődése lehetővé tette a városokban a modern – nyomás alatti – vízellátás kiépítését. Pest–Buda vízművének az alapját Lindley angol mérnök vetette meg 1867-ben. A Margit híd táján épített négy kútból mintegy napi 2000 m3 vizet juttattak dugattyús szivattyúkkal a városi csőhálózatba.

A korszerű vízvezeték építésére Pécsett az 1870-es években tették meg az első lépéseket. 1874-ben az Állandó Vízvezetéki Bizottság tájékoztatta a Városi Tanácsot a Mecsek-oldal forrásvizeinek elemzési adatairól. 1876-ban Zsilla főmérnök jelentette a Városi Tanácsnak: „A tervezett áttaljános vízvezetéknek vízmegszerzés és építésre nézve a követendő irányadó alapelvek, kiindulási pontok és általános költségvetések kidolgozva és a vízvezetéki bizottságnak beterjesztve lettek.” 1875-ben a város dr. Böckh Jánost, az ország legnagyobb tekintélyű geológusát bízta meg a „Mecsek hegységben lévő vízkivételezés megkutatásával, hogy az legalább egy évszázadra biztosítsa a város vízellátását.” Ebben az időben a Mecsekben több mint harminc kisebb-nagyobb forrás volt található.

A vízszerzési szakvélemény elkészítését három éves kemény kutatómunka előzte meg. Rendszeresen mérték a források hozamát és a területre leeső csapadék mennyiségét. A szakvélemény 1878-ban került a Városi Tanács elé, amely azt elfogadta, és megbízta a műszaki főtanácsost, hogy kezdje meg a kivitelezéshez szükséges tervek elkészíttetését, és gyorsított ütemben szerezzen kivitelezőt a tartók és a vezetékek megépítésére. A Városi Tanács Böckh Jánosnak azt a koncepcióját fogadta el, amely a Tettye főforrására alapozza a vízbeszerzést, ellátási területnek pedig a belvárost, vagyis a kőfallal körülvett Ó-várost és az ettől észak-keletnek tehát a Tettye felé eső részét jelöli meg. A hálás utókor utcát nevezett el Böckh Jánosról a Tettyén.

A nagyobb mennyiségű vízfelhasználás következtében megnövekedett a szennyezés is, amely nagyobb mértékben a vezetékek, kisebb mértékben a beépült források környezetében rakódott le. A korabeli sajtó, így a Pécsi Figyelő több cikkben is foglalkozott a vízellátás kérdésével. Bírálatában megállapította: „a Tettye vezeték a Czenger-féle kaszárnya udvarán halad át. A csöveket védő téglák kilátszanak a földből. A lejtős udvar felső részén árnyékszék áll, az istállót és disznóólát elhordták már, de a talajt átitatta a szenny. A puturluki vezeték egyszerű téglavályú volt, amelybe régen a forrást is bekötötték. A forrás elapadt, üregét pöcegödörnek használták. A régi forrás szája a pöcegödör túlfolyója lett. A Püspökmalmi forrás egy hosszú barlang-alakú üregből, nyitott mederben folyik ki. A barlang felett istálló, árnyékszék, trágyadomb, disznóól és piszkos malomárok van. A barlang földboltozata szivárog, csepeg.” Hasonló állapotok a többi forrásnál és más vezetékeknél is előfordultak. Egy tisztiorvosi jelentés szerint: „...a Petrezselyem-forrás felett a kertben néhány méternyire árnyékszék épült. E vezeték első kútjának elosztó medencéje egy ház éléskamrájában van, ahová a ház tulajdonosa nem engedi be a szemle résztvevőit.” Ilyen állapotok mellett nem csoda, hogy gyakori megbetegedések és járványok alakultak ki. 1891. január 10-éig Pécsen 862-en betegedtek meg tífuszban, közülük 53-an meghaltak. A megbetegedések ott történtek, ahol vezetékes vizet fogyasztottak. A rossz közegészségügyi állapotok miatt kialakuló tífuszjárványok okát keresve 1890-ben dr. Löewy Lipót megvizsgálta a Tettyei és a Kaposvár utcai vízvezeték több kútját, és vizükben kimutatta a tífusz kórokozóit. A járványok terjesztője tehát a zsúfoltság és talajszennyezés következtében a korszerűtlenné vált vízvezetékrendszer lett, és ez arra ösztönözte a város vezetését, hogy védett forrásokból, zárt vascsövön, nyomás alatt szolgáltatott módon szervezze át a vízellátást. Ez volt az oka és lett az alapja a Vízmű létrehozásának.

Az új vízvezeték 1892. szeptember 13-i felavatása után még nem szűnt meg mindenhol a régi vezetékrendszer szolgáltatása. A Városi Tanács vízvezetéképítéssel foglalkozó bizottságai olyan döntést hoztak, hogy meghagynak néhány régi kifolyós kutat, összesen kilencet. Ezzel azt akarták elérni, hogy minél többen vezessék be házaikba az új vízvezetéket, miáltal a közterhek egyenletesen osztódhatnak el. 1902-ben a város a Kaposvári utcai forrást és a vezetékeket felújította. 1939-ben az alispán határozatban kötelezte a várost, hogy a forrás vizének 50%-át adja át a Káptalan utca 2., 3., 4., 5. és 6. stb. káptalani ingatlanokra és csak a másik felét használja közcélra. Ugyanígy a Petrezselyem- és a Bálicsi-forrás és vezetékük is szolgáltatott vizet 1892 után is.

 

psz 1999 02 06 roth lajos 01

 

Akvarellkép 1888-ból, G. Gy. monogrammal

 

 

Felhasznált irodalom

 

Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje l.–ll. kötet Pécs, 1896, ill. 1898

Dr. Póczy Klára: Közművek a római kori Magyarországon

Nagy Lajos–Fetter Antal: Pécs régi vízvezeték rendszereinek története. Pécs, 1976. Nagy Lajos–Fetter Antal: Régi magánkutak Pécsett. Pécs, 1979.

Szentmártoni Szilvia: A Tettye patak gazdasági hasznosításának története In: Tanulmányok Pécs történetéből. Pécs, 1996.