Cikkek

Szirtes Gábor: Littke Lőrinc és József a pécsi pezsgő mesterei

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 39-48. oldal

Letöltés: pdf20


Szirtes Gábor

 

LITTKE LŐRINC ÉS JÓZSEF A PÉCSI PEZSGŐ MESTEREI

 

 

 

Littke Lőrinc hét hónapra született, rövidesen agyhártyagyulladást kapott. Fél éven át meleg borban fürösztötték, lágy kendőkbe bugyolálták: így maradhatott életben. Talán így fészkelte be magát a gyermeki lélekbe, az öntudatlan tudatba a bor iránti érdeklődése is? Talán innen a pezsgő iránti örök vonzalma? A titok megfejtésének olthatatlan szomja? Mindaz, ami néhány évtized múltán az ország első bornagykereskedőjévé tette Littke Lőrincet? Nem tudjuk, ám mégis csak van valami az eleve elrendelés erejéből és hatalmából abban, ahogyan a lengyel származású szabó, majd vendéglős és kereskedő család sarja – meglehetősen távol kerülve a családi tradícióktól és saját szakmájától is – az 1860–1870-es évekre Magyarország ismert és elismert pezsgőgyárosává vált.

A Lengyelországból bevándorolt Liedtke-család az 1700-as évek legelején települt le Pécsett: előbb az idegeneknek kijáró módon a külváros peremén, majd a polgárok és a katonák ruháinak, köpenyeinek gondos készítőjeként és javítójaként megbecsülést vívva ki magának, a Szigeti külvárosban, végezetül már nem csak szabóként, hanem a mecsekalji város ismertté vált kereskedőjeként a belvárosban.[1] Később, a 18. század közepétől a Littke család portékáit már ott találhatjuk a Fő tér piaci forgatagában: előbb asztali kínálatként, utóbb saját bódéban kínált áruként, végezetül egy évszázad múltán, 1845-től a Fő tér délkeleti részén épült kétemeletes ház és egy valóságos kis szabóműhely, egy kis szabászati üzem termékeiként. A nyolc-tíz segédet foglalkoztató kisüzem jól jelzi a változásokat, a család gyarapodását, melyre a koronát majd Littke Lőrinc teszi fel... Ám azt se feledjük, hogy mindaddig az érdem Littke Jánosé és Littke Ferencé. Jánosé, aki kitörve a szabóság kötelmei és lehetőségei közül újabb bevételi források után kutatva kereskedni kezd, áttér a vásározásra, pontosabban a szabómesterséget kiegészíti az utóbbival; és az egyik Littke fiúé, Ferencé, aki pedig gazdag szőlőbirtokos rác családba nősülve teszi meg az első lépéseket a később jelentőssé váló borkereskedés felé. Ettől kezdve három pécsi etnikum – magyar, rác és német – vére keveredik a család ereiben. Baranyai Aurél szerint a német alaposság, a magyar leleményesség és a rácok pénzgyűjtő szenvedélye találkozhatott így egymással.

Amikor a koraszülött kis Lőrinc 1809-ben meglátja a napvilágot, a család már nem lebecsülhető vagyonnal rendelkezik, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy gazdaságilag „több lábon jár”. Ám a családi tradíciók a legkisebb fiút azért a szabómesterség felé irányítják; Lőrinc atyja műhelyében inaskodik, és az apai szigor következtében, amely nem hajlik semmilyen különbségtételre saját fia és az iparoslegények között, van módja megismerni az inasok sorsát, a kora hajnaltól késő estig tartó munka megpróbáltatásait, a valóságos robot kínját és keservét. A mesterlevél megszerzése előtt a kor szokásának megfelelően vándorútra indul: Ausztria, Német-, Francia- és Olaszország a kétéves tanulóidő főbb állomásai. Itt kiváló mesterek műhelyeiben tanul, főként a korabeli francia ízlés és divat van rá nagy hatással, és bár egy percre sem adja fel magyarságát, igazán korszerűen gondolkodó, a modern megoldások iránt fogékony mesterré formálódik. Aki ismeri a szakma minden fortélyát és ki tudja elégíteni a reformkor férfiainak legkényesebb ruházkodási igényeit is. Később ez lesz gyors anyagi gyarapodásának, mondhatni meggazdagodásának a legfőbb kútforrása is. Hiszen gyakran hitelbe is dolgozik, megfelelő kamatokkal nyújtott kölcsönökkel segíti a hozzá fordulókat, ezáltal rövid idő alatt tekintélyes vagyonra téve szert.

 

psz 1999 02 05 szirtes gabor 01

 

I. Ferenc József látogatása a pezsgőgyárban

 

1831-ben jelentős változás áll be magánéletében. Ugyanis megnősül. A boldog arát, majd ifjú feleséget Taitl Johannának hívják, ő a város és vármegye-szerte jól ismert, vagyonos szövetkereskedőjének húsz éves leánya. Az ifjú hitvesben Lőrinc bizonyára nem csupán a gazdag hozományt találja vonzónak, hanem a szakmai tervei iránti megértő érdeklődést, továbbá a kiváló munkabírást, a lelkesedést, sőt a gyakran még őt magát felülmúló takarékosságot is. A hű társra pedig ugyancsak szüksége volt Lőrincnek, hiszen megkezdte soha többet véget nem érő alkimista kísérletsorozatát: előbb a Havi-hegy déli lábánál lévő kis ház kamrácskájában, később a Fő tér – Fő utca sarkán álló emeletes épületben. Mindvégig átszellemülten és tántoríthatatlanul keresve-kutatva a „bölcsek kövét”, pontosabban a pezsgőkészítés igaz tudományát. A Littke-legenda szerint ilyenkor gyakran még az életével is játszott: állítólag mintegy száz palackot vetett szét úgy a felgyülemlett szénsav ereje e kísérletek során, Lőrinc kezén és arcán mély sebeket ejtve. Az „uzsorás Littke” kudarcai felett kárörvendők hatása is szerepet játszhatott abban, hogy a botrány hatására az apa, Franz Littke állítólag kitagadta fiát a családból. Ami persze korántsem ingatta meg a fiút abbéli hitében, hogy kitartó kísérleteivel egyszer csak eljuthat egy minden ízében eredeti, zamatában és illatában sajátos, akár még a másfélszázados múltra visszatekintő franciával is versengésre képes pezsgő előállításához. Az atyai szigor sem tántoríthatta el a felismeréstől. Mindehhez külső segítségre is szüksége van, mások tudásának megismerésére, tapasztalatainak hasznosítására. Így jut el a borkereskedelmi kapcsolatok kiépítésének ürügyével Pozsonyba, az Esch és Társa pezsgőgyárba, ahol a gyártási feltételek megismerése mellett az erjesztéssel és a tárolással kapcsolatban is gazdag tapasztalatokhoz jut. Pécsi kísérleteit a frissen szerzett tapasztalatok birtokában folytathatja...

 

psz 1999 02 05 szirtes gabor 02

 

A Littke Pezsgőgyár pavilonja az 1896-os országos kiállításon

 

Önbizalma is megerősödik, lappangó vágyai, álmai elhatározássá érlelődnek. Merész döntéssel pincerendszert keres Pécsett, hogy megkezdhesse a gyártást. Így talál rá a Scitovszky tér 7. szám alatti pincelabirintusra, a későbbi Littke-birodalom helyszínére.

Bár a tudatos készülés érdemétől nem foszthatjuk meg Lőrincet, ám közvetlen előzménye valójában a véletlen volt. Az, hogy 1858-ban a Littke-testvérek, János és József nem tudtak értékesíteni egy nagyobb mennyiségű borkészletet. S ekkor jut gyors elhatározásra Lőrinc. Már birtokában van a belvárosi pincerendszer egy jelentős szakasza, megérkezik a várt palackszállítmány, kiváló szakmunkásokkal is rendelkezik, sőt már Pécsett tartózkodik a Pozsonyból hozott segéd is. Minden együtt van tehát a pezsgőgyár megalapításához. Még a gondos gazda is, Littke Lőrinc személyében, aki önmagával és beosztottaival szemben egyaránt szigorú követelményeket támasztott egész életében. Nem kívánt mást, mint a munkafolyamattal való azonosulást, lankadatlan szorgalmat, technológiai fegyelmet. Rossz nyelvek szerint mindezek megsértőivel szemben meglehetős szigorral járt el, időnként még a testi fenyítéstől sem riadt vissza...

„A gyártási regula olykor szinte statáriális szigorúságú lett, egészen az első átrakásig, amikor a valóságos érlelés kezdetével a leendő pezsgőbor már kevésbé érzékeny... [embereit] úgy kommandírozta, mintha katonák lettek volna. Hát még, amikor a palackokkal kellett manipulálni! A seprűzés, a likőrözés nélkülözhetetlenné tette az állandó szigorú felügyeletet mindaddig, amíg egy tökéletesen megbízható „altiszti” gárda [ki] nem alakult.”[2]

Különösen az erjedésben lévő borral kapcsolatban volt rendkívül kényes, azt vallotta, hogy „ez olyan, mint a húszéves leány, akinek nincs még babája”, tehát a vele való törődés fokozott éberséget követel.

Korabeli sikeres és maradandót alkotó vállalkozó társaihoz, például Zsolnay Vilmoshoz és Engel Adolfhoz hasonlóan szinte mindenütt és mindenben kipróbálta önmagát: újat, eredetit akart alkotni. Európai rangút, olyat, amely egyszerre és egyidejűleg versenyképes idehaza és a határokon túl egyaránt. Olyat, ami biztosíthatta a helytállást számára a legerősebb, a legrangosabb vetélytársakkal szemben is. Olyat, ami a reneszánsz emberek sajátjaként rangot és ismertséget ad a Littke névnek, ami elviszi őt a hazai és nemzetközi hírnév felé...

Kiváló és elismert szabómester volt. A város irigyelt „uzsorásaként” is számon tartották. Ő volt Pécs és Baranya vármegye első igazán eredményesen működő bornagykereskedője. A város díszének tartott Fő téri, emeletes épület építtetőjének és büszke tulajdonosának vallhatta magát 1846-tól. A negyvenes években szénbánya-vállalkozásoknak is sikeres résztvevője volt. Társulatuk 1851-re felépítette Flórián-aknát. Később széntelepet is vásárolt, modern berendezésű aknát épített rá, létrehozva Lőrinc-bányát, amit később a Dunagőzhajózási Társaságnak értékesített. Szóval, sokoldalú és találékony üzletembernek tekinthető, aki ritka képesség birtokosa volt. Ismerte a titkot, hogyan kell anyagi javait folyamatosan gyarapítania. „Az üzleti manipulációk hatalmas összeget szolgáltattak Littke Lőrinc terveinek realizálására és érthetővé teszik, hogyan tudta 1853-ban a Scitovszky tér 7. szám alatti házában a nagyszerű pincéket megépíteni és berendezni, 1859-ben pedig a pezsgőgyártást megkezdeni” – olvasható a korabeli német nyelvű sajtóban megjelent nekrológjában.[3]

Littke Lőrinc valóban impozáns létesítmény együttest alkotott és hagyott hátra utódainak. Múlt századi leírások szerint látványos külső, zöld pázsit, fehér utak, vízsugarat lövellő kutak, délvidéki pompát sugárzó trópusi növények, szóval valóságos kis „Margit-sziget” és hasonlóan lenyűgöző belső jellemezték már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ezt a kis birodalmat. A huszonhét méter (!) mély pincerendszert egy Freissler-féle emelőgép kötötte össze a külvilággal. A palackozóban egy-egy alkalommal ötvenezer palackot tudtak megtölteni.

A tárolóhelyiségekről álljanak itt a pincerendszert bebarangoló korabeli tudósító sorai: „Széles ajtón át... egy hatalmas pincébe jutunk... A pince 130 méter hosszú és 20 méter mélyen fekszik a földszinttől, hőmérséklete +8 +10 R. között. Kétoldalt 10 hektoliteres hordókban Pécs és Baranya megye nevezetesebb borfajai állnak. Kalauzunk elszámlálja éveik számát 1868-tól 1882-ig. A pince végére derékszög alatt egy szárnypince nyílik, hossza 40 méter. Két sorban 20 hektoliteres hordókban pecsenye borok tartatnak...”[4] Majd a „megolvasztott arany”, a mythológiai nectár megkóstolása után a legnagyobb pince bemutatása következik, ahol „a benyomás meglepő, 27 (!) méter mélyen vagyunk a föld gyomrában, 200 méter hosszú, 8 méter széles és 15 méter magas boltozat alatt” – írja az anonim újságíró, majd így folytatja: „Hőmérséklete +8 R. fok, leheletünk köddé sűrűsödik ... kétoldalt 30 hektoliteres oválhordókban szakadatlan sorban vonul el a baranyai hegyek bőséges nedve... Négy (mellék) szárnypince nyílik ide (derékszögben), mindegyik 56 méter hosszú... Hatalmas (72 hektoliteres) hordók között vagyunk, melyek vörös borral telvék ...” – olvasható az 1884-ben született szemléletes tudósításban, melyből azt is megismerhetjük, hogy az egyik szárnypincében található tartalék-hordók közül a 15.000 hektolitereseket Bertának és Antóniának, a 28.000 hektolitereseket pedig Jankának és Lőrincnek hívták. Az igazán élményszámba menő látogatás a 32 méteres mélységben található, 130 méter hosszú pezsgőspincében fejeződik be, a több mint 120 ezer palackot tartalmazó sorok között, melyek tartalmát rövidesen megízlelhették az 1885-ös fővárosi kiállítás látogatói is.

Tegyük hozzá: nem is akármilyen ízekkel, zamatokkal ismerkedhettek meg mindazok, akik mintegy tízezer palack Littke-pezsgőt elfogyasztották, megvásárolták a kiállításon. Hiszen Littke Lőrinc, ahogyan erre utaltunk a korábbiakban, kezdettől fogva arra törekedett, hogy különleges ízű, extra zamatú pezsgőkkel lepje meg a piacot. Olyanokkal, amelyek idehaza és külföldön egyaránt figyelemre számíthattak, kivívhatták a fogyasztók szimpátiáját. Kísérletei során a pezsgőgyártásnál felhasználható aromás növényi kivonatok és párlatok egész sorát próbálta ki, így többek között a zellert és a hársfavirágot, de próbálkozott a kissé agresszívebb illatú bodzavirággal és a sokkalta finomabb cseresznyevirággal is, „hogy új költeményeiben ízkiegészítőket rejtsen el oly diszkréten, hogy az új aroma csak aláfesse a vezető szólamot, de ne váljék tolakodóvá. Az effajta mixelés arra is jó lehetett – állapítja meg Baranyai Aurél – hogy a majdan jelentkező versenytársak készítményeinél teljesebb, nemesebb, különlegesebb legyen.”[5]

Ízkísérletei során felhasználta az alpesi hegylakók májusi borát, a Mai-Trankot is, amit szagos mügével (Waldmeisterrel) készítenek áztatás és forrázás útján. Littke Lőrinc tömény Waldmeister-kivonattal is zamatosított pezsgőt, mint ahogyan koriander túlérett termésének illatos utóízével is hasonlóképpen kísérletezett. Soha nem lankadó kísérletező kedve, örök többre vágyása, a versenytársak, köztük is mindenekelőtt a másfélszázados előnyt élvező franciák utolérésének szándéka, egy jelentős, európai rangú pezsgőkonszern megteremtésének terve voltak/lehettek azon belső mozgatói, lelki motivációi, akarati tényezői, amelyek nem csak a szakma elismerését hozta meg számára, hanem azt is, hogy évtizedeken át a mecsekalji város különösen megbecsült polgárai között tartották számon. A korabeli német nyelvű sajtó a „pihenés nélküli”, tevékeny, vállalkozó szellemű férfiútól, városunk szépítésének, kereskedelme felvirágoztatásának, a bortermelés és a szénbányászat ügye fáradhatatlan előharcosától, a kiváló kereskedőtől, a város jeles polgárától vett búcsút 1879-ben bekövetkezett halálakor.[6]

Littke Lőrinc hosszú évtizedeken át tagja volt a városi törvényhatóságnak. A Budai városrészben, a mai Búza téren emeletes nagy házat építtetett, melyet kaszárnyaként üzemeltetett. A város egyik legmódosabb polgáraként a Fő tér északkeleti sarkán működő kávéház emeletén lévő lakásnak, Pécs egyik legfényűzőbb lakásának is tulajdonosa volt, amit később Taizs József, a híres nyomdász vásárolt meg tőle. Ám valójában a több kilométernyi pince és jól működő pezsgőgyár volt élete nagy alkotása. A sikerek csúcsán állt, amikor hetven éves korában megállt a szíve. A későbbi, még nagyobb sikereket és elismeréseket már nem élhette meg, de a cég hivatalos elnevezésében megőrizte az alapító nevét, a század utolsó évtizedeinek látványos eredményei mögött pedig ott lüktetett az ő tántoríthatatlan akarata, töretlen szándéka, lankadatlan szorgalma; talán még figyelő tekintetét is magukon, szigorú szellemét és mesteri géniuszát maguk közt érezhették az utódok.

Az örökösök, köztük is mindenekelőtt Littke József, Littke Lőrinc fia, az ügy folytatója, aki messzemenően építhetett az atyai hagyományra, apja példaadó erejére, alkotásának évtizedeken át kisugárzó hatására. Ami többek között ott rejtőzött abban, hogy az 1885-ös budapesti kiállítás sikere után megnyílt az út a pécsi pezsgő előtt külföldre, a tengeren túlra is. Ott munkált a múlt abban is, hogy József is szüntelen kereste-kutatta a reklám és a piacbővítés új és újabb lehetőségeit. Így született meg a „nemzet csalogánya”, Blaha Lujza pécsi fellépésének az emlékére a Blaha Lujza-pezsgő. És természetesen ott rejtőzött az apai örökség egésze az események mélyén, akkor is, amikor a pécsi székesegyház rekonstrukciója után, 1891-ben megtartott fölszentelés alkalmából, őfelsége I. Ferenc József, Frigyes főherceg és a magyar kormány több tagjának kíséretében a gyártelepet látogatásával tüntette ki, s a telep megtekintése után a nagy előcsarnokban megízlelte a „Grand Vins Sec” pezsgőt, amiről a legnagyobb elismerés és dicséret hangján szólt. Ez alkalommal a Cs. és Kir. Udvari Pincék számára a Sport, a Monopolé és az Imperial Grand Vins Sec pezsgőkből nagyobb tételben rendeltek is, s a céget rövidesen a cs. és kir. udvari szállító címmel tüntették ki. Littke József pedig a kereskedelem és az ipar terén szerzett érdemeiért megkapta a Ferencz József-rend lovagkeresztjét. A cég Frigyes főhercegnek is a főszállítójává vált, továbbá a nemzetközi hálókocsi- és európai expressvonat-társaság is – a magyar pezsgők közül kizárólag – a Littke-féle Sport-pezsgőt vezette be.[7]

 

psz 1999 02 05 szirtes gabor 03

 

A Littke-gyár pezsgőinek címkéi

 

 

psz 1999 02 05 szirtes gabor 04

 

A Sport-pezsgő reklámja a XIX. század végéről

 

A sikersorozat újabb állomása az 1896-os országos millenniumi kiállítás volt. A város megbecsülésének jeleként az öt fős pécsi bandérium zászlótartójaként – kuruc lovas jelmezben – ifj. Littke József feszíthetett Budapesten a Vérmezőn, akinek karmazsin piros nadrágja, gazdag arany zsinórzattal, sárga csizmája, arany brokát attilája, medvebőr kacagánya, ugyanilyen sasszárnyas süvege még az egyébként szürkének aligha mondható bandérium-tagok szín-orgiájából is kitűnt. Mellesleg a lovak felszerelése sem volt sokkalta szerényebbnek mondható. A zászlótartó lovának kuruc kantárzata fekete bőrből készült, félholddal, a többi négy lóé barna bőrből, és mind díszkantárzattal voltak felszerelve. Valamennyi lószerszám aranyozott zablákkal, aranyozott csillagvezetékkel és láncokkal, aranyozott kengyelvasakkal, selyem fejhálózattal és hosszú vendégfarkakkal készült. Littke József lovát medvebőr nyeregtakaró borította, piros szegélyzettel és arany rojtokkal. A többi négy lovon kék plüsstakaró volt arany rojtokkal és paszománttal, a takaró négy sarkában a város selyemmel hímzett színes címerével.[8] Az igazi sikert persze nem ez, hanem az országos kiállítás igazán vonzó külsővel rendelkező Littke-pavilonja jelentette, amely nem csak a pécsieknek vált kedvenc találkozóhelyévé, és nem csak a fővárosiakat hódította meg termékeivel, hanem a zsűri legrangosabb elismerését is kivívta. A mintegy huszonhatezer kiállítónak közel a harmada (8349) kapott valamilyen kitüntetést. A Littke L. cég a legnagyobb díjat nyerte el: állami aranyérmet kapott. A pécs-baranyaiak közül ez rajta kívül csak Biedermann Ottónak sikerült.[9]

„A Littke-gyár nagy hírnévnek és közkedveltségnek örvend, aminthogy a magyar pezsgők kezdenek is erősen versenyezni a külföld híresebb pezsgő boraival s ha hírnévben nem is, de zamat és finomság tekintetében kezdik megközelíteni azokat – olvashatjuk Az ezeréves Magyarország és a millenniumi kiállítás c. kiadványban – Magyarországon ma már általánosan kedvelik a hazai pezsgőket és csakis a franczia gyártmány az, amelyet szívesebben fogyaszt a közönség.”[10] Littke Lőrinc nagy álma így jutott közelebb a megvalósuláshoz másfél évtizeddel halála után. Igaz, a franciák másfélszázados előnyét még nem sikerült ledolgozni, ám a budafoki Törleyvel és a másik budafokival, a Franpois-féle pezsgőgyárral a Littke L. cég már sikerrel versenyezhetett ezekben az években. Ezt az is elősegítette, hogy a pécsi gyárnak ekkor már főraktárai működtek Budapesten és Bécsben, telepei és ügynökségei voltak továbbá Prágában, Lembergben, Zágrábban, Chicagóban, Fiúméban, Máltán, Szalonikiben, Szófiában, Konstantinápolyban, Bukarestben, Szarajevóban, Nápolyban és Oroszországban. Alig több, mint egy évtized alatt olyan jelentős piackutatás és bővítés történt, hogy az ínyencek már szinte a világ minden részén akár Littke-pezsgővel búcsúztathatták a századfordulót Angliától Indiáig, Olaszországtól Észak-Amerikáig, Oroszországtól Braziliáig.

Ezek a sikerek már elválaszthatatlanok voltak Littke József nevétől, aki a pezsgőgyár alapításakor még 18-19 éves ifjú, ám aki az atyai örökség ugyancsak eredményes folytatójának bizonyult az 1880–1890-es években. A gyár termelésének növelése (folyamatosan egy millió palack pezsgő érlelődött a Scitovszky téri pincelabirintusban ezekben az évtizedekben!), a külföldi kereskedelmi kapcsolatok megteremtése, az export kiépítése, a kiállításokon történő kiváló szereplések mind-mind az ő munkáját dicsérték. Úttörőnek bizonyult az 1890-es évek pécsi filoxera-pusztítása után a szőlők rekonstrukciójában és bortermelőként is kiváló eredményeket ért el. „A Szkókó déli oldalán 21 hold szőlő hirdeti, hogy ő egyike volt azoknak, akik a pécsi szőlők felújítására törekedtek. Számtalanszor mondotta, nincs nagyobb ellensége a műbornak, mint a természetes bor...”[11] Miután Pécsett a kilencvenes évek elején két esztendő alatt a szőlőterület harmada elpusztult, a bortermelés pedig a felére csökkent, a szőlőtermelők többsége hitét vesztette, Littkéék viszont – az Engel, az Eiser, a Schwabach-féle vállalkozásokkal együtt – új üzleti lehetőségeket igyekeztek teremteni: olasz és dalmát borokat hoztak Pécsre és háziasították azokat a helyiekkel. Közben sikerült fejleszteniük a gyárat is. Még a királylátogatás előtt francia gyártmányú likőröző és dugaszoló gépek kezdték meg működésüket.

Littke József apjához hasonlóan külföldön leshette el a mesterség fogásait: Bécsben, majd Franciaországban, a pezsgőgyártás klasszikus földjén: Champagne- és Epernay-ben dolgozott éveken át. Kereskedelmi ismereteit pedig részben Angliában, Londonban szerezte. Atyja halála után egész erejét és tevékenységét a magyar pezsgőgyártás megalapozására és fejlesztésére fordította. És nem sikertelenül. Szakmai eredményeit, saját nevének és szülővárosának, Pécsnek a népszerűsítését városa polgársága többek között azzal ismerte el, hogy a törvényhatósági bizottság tagjai közé választotta, ahol hosszú időn át a testület egyik vezéralakjaként tartották számon. Az akkori polgármester, Aidinger János egyik állandó és méltónak bizonyult vitapartnerévé vált. Heves szócsatáikat – különösen a városi költségelőirányzatok, illetve a zárszámadások beterjesztésekor – mindenkor a publikum élénk érdeklődése kísérte. A dolog pikantériája volt, hogy az ellenfelek gyermekei megszerették, majd el is jegyezték egymást, ám Littke József hűen önmagához továbbra is a korábbi vehemenciával és elszántsággal protestált a közgyűlési teremben, ha azt szükségesnek ítélte. S hogy mindez hasznára vált-e a köz ügyének? Annyiban mindenképpen, hogy a polgármestert és híveit nagyobb alaposságra és körültekintésre késztette az előterjesztések, a költségvetési tervezések, a kiadások terén.[12] Azt vallotta, hogy csakis a jól fizetett, anyagilag és erkölcsileg egyaránt megbecsült köztisztviselői kartól várható el ez odaadó, szakmailag magas színvonalú, emberileg kifogástalan munka. Az ő sürgetésének volt köszönhető, hogy Pécs Sz. Kir. Város tisztviselői karának javadalmazása ezekben az évtizedekben bármely vidéki városéval összehasonlítva kiállta a próbát.

Megbecsülését tükrözi az is, hogy a pécsi Nemzeti Casino több alkalommal is alelnökévé, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara pedig elnökévé választotta. Tíz éven át, 1892-től kezdődően, 1902-ben bekövetkezett haláláig töltötte be ez utóbbi tisztséget, „odaadással, szeretettel csüngött elnöki állásán – írta róla némi pátosszal halálakor búcsúztatójában dr. Jobst László – felszólalásainak tartalmas volta, eszméi, melyeket a kereskedelem és ipar fejlesztése céljából szükségesnek és kiviendőnek tartott, épp oly világos főre, mint bátor, fölfelé is szókimondó s a közérdeket minden magánérdek fölé helyező egész embernek mutatták.”[13] Más visszaemlékezések is gyors felfogású, helyes ítélőképességű, meggyőző beszédű, jó szónoki képességekkel megáldott emberként ábrázolják, akit mindig igazságérzete vezérelt, és aki kritikáját mindenkor kíméletlen szigorral gyakorolta. Mindeközben soha nem vesztette el emberségét, például a városi törvényhatóság adókivető bizottsága elnökeként is védte a kisembereket a nagy terhektől, és a „kincstár rideg felfogásával szemben gyakran foglalt állást s eredménnyel.”[14] A korabeli sajtó szerint nagyrészt neki köszönhető, hogy megépült a Nemzeti Casino és a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara palotája.

Kamarai elnöksége idején számos nagyjelentőségű döntés meghozatala fonódott össze a nevével.[15] Részese volt azon állásfoglalásnak, amelynek eredményeként a kamara 1899-ben úgy döntött, hogy állítsanak fel Pécsett egy hatósági jellegű vegykísérleti állomást, s ezzel egyidejűleg – tekintettel a bortermelés fontosságára – hozzanak létre egy borvizsgáló bizottságot is. Az ő elnöksége idején merült fel a gondolat, hogy fel kellene építeni a Bátaszék–Baja közötti hidat a Dunán. Hegedűs Sándor kereskedelemügyi- és Darányi Ignác földművelésügyi minisztereknél személyesen is eljárt az ügyben, így végül is az 1907-ben megvalósult híd felépítésében – jóllehet a megvalósulást már nem érhette meg – neki is elévülhetetlen érdemei vannak. 1900-ban, Zsolnay Vilmos halálakor ő emlékezett meg az elhunytról, elsőként fogalmazva meg, hogy az ország világhírnevet kivívott, első számú iparosa szobrot érdemelne. A báró Fejérváry Imre főispán elnöklete mellett megalakult szoborbizottságnak – Majorossy Imre, Pécs sz. kir. város polgármestere mellett – ő töltötte be a másik alelnöki tisztét. Igazán nem rajta múlott, hogy a néhány hónap alatt összegyűlt pénz ellenére is a szobor csak évek múltán valósulhatott meg, pontosabban csak 1907. október 13-án avathatták fel. A szoborakcióért a kereskedelemügyi minisztérium a kamarának elismerését fejezte ki.

Életútja alapján ismerte és fontosnak tartotta a hazai kereskedők és iparosok számára a külföldi tapasztalatok megszerzését. Természetes volt tehát számára az, hogy amikor 1900-ban a kereskedelemügyi miniszter lehetővé tette arra érdemes iparosok részvételét a párizsi nemzetközi kiállításon, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara nem csak a miniszter által biztosított lehetőségekkel élt, hanem úgy döntött, hogy saját költségére is kiküld három pécs-baranyai iparost és két ipari segédmunkást. Így jutott ki Párizsba Holly Mihály pécsi műasztalos, Péterfai Eördög Lajos pécsi kocsigyártó, Germán Ferenc pécsi műbútorasztalos, Molnár József pécsi lakatossegéd és Bodensteiner József pécsi nyomdai gépmester.[16]

A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara meglehetősen hézagos iratanyaga alapján is megállapítható, hogy Littke József nem csupán a külföldi tapasztalatok felhasználásával – és nem mechanikus átvételével! – tartotta lehetségesnek a hazai ipar előrehaladását, hanem a hazai ipar pártolásával és védelmével is. Azt is felismerte, hogy a vámsorompókat mindenekelőtt nem az európai, hanem az amerikai áruk előtt kellene bővíteni, mert az 1901. december 28-i kamarai közgyűlésen elmondott beszámolója szerint: „Amerika ellensúlyozására egész Európa koalíciója is alig lenne elégséges, nemhogy egyes kis országok magukra hagyva boldogulhatnának.”[17]

1902 nyarán arról tudósítottak a helyi lapok, hogy Littke Józsefet Bécsben, a Löw-féle szanatóriumban az osztrák főváros leghíresebb professzorai – Nothnagel és Eiselberg – megműtötték. A bélrák operáció az első hírek szerint jól sikerült, ám később váratlan komplikációk léptek fel, a beteg belázasodott, gyengülni kezdett, és néhány nappal a műtét után elhalálozott. Pécs város törvényhatóságának egyik legagilisebb tagja, „a pécsi ipar és kereskedelem egyik legerősebb oszlopa” távozott az élők sorából.[18] Az az ember, akit a közügyek terén mindig az igazság vezérelt, aki „semmiféle melléktekintettől nem hagyta magát befolyásoltatni.”[19] Az a szakember, aki a „néhai Zsolnay Vilmos után ... az ipar és a közélet terén első helyet foglalt el” Pécsett.[20] Apja örökébe lépve, közös nagy alkotásuk, a pécsi pezsgőgyár a város egyik nevezetességévé vált, a határokon túlra is elvitte a Littke nevet, idegen országokban is ismertté tette Pécs városát, a gazdaság és a kereskedelem véredényrendszerein keresztül összekapcsolta Magyarországot és Európát. Száz évvel ezelőtt megtette mindazt, aminek érdekében már egy évtizede ismételten erőfeszítéseket teszünk.

 


[1] Részletesebben: Baranyai Aurél: A Littke pezsgő (kézirat). Az írást felhasználtuk a továbbiakban is

[2] Baranyai: i.m. 13–14.p.

[3] Fünfkirchner Zeitung, 1879. június 18.

[4] Látogatás Littke L. pinczéjében Pécsett. Pécs, 1884. augusztus 30.

[5] Baranyai: i.m. 15. p.

[6] Fünfkirchner Zeitung, 1879. június 18.

[7] Baranya múltja és jelenje (Szerkesztette: Várady Ferenc), Pécs, 1896. I. köt., 636.p.

[8] Pécsi Figyelő, 1896. április 8.

[9] Uo. 1896. november 18.

[10] Laurenic Gyula kiadásában. Budapest, 1896.

[11] Dr. Jobst László: Littke József (1840–1902). A Mecsek Egyesület Évkönyve. Pécs, 1902. 9–10.p.

[12] Lenkei Lajos: Negyven év Pécs életéből. Egy újságíró visszaemlékezései. Pécs, 1922. 125–126.p.

[13] Uo.

[14] Pécsi Napló, 1902. augusztus 13. Littke József

[15] Vörös Huba: A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1881–1948. 36–37.p.

[16] Uo. 37-38.p.

[17] Uo.

[18] Pécsi Közlöny, 1902. augusztus 18.

[19] Uo.

[20] Pécsi Napló, 1902. augusztus 13.