Cikkek

Sonkoly Károly: A pécsi Majláth-palota

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 20-31. oldal

Letöltés: pdf20


Sonkoly Károly

A PÉCSI MAJLÁTH-PALOTA

Pécs belvárosának csendesebb, a turisták által kevésbé látogatott részén található a Mária utca 11–13. műemlékegyüttes. Különös jelentőséget biztosít számára az a tény, hogy ez az egyetlen főúri palota városunkban. Ismertek itt más, olyan, XVIII–XIX. századi lakóházak is, amelyek arisztokrata családok tulajdonában voltak, vagy a megyebeli, középbirtokos nemesség, sokszor igen igényes kialakítású városi rezidenciáinak épültek, de a püspöki palotán kívül, ha fenntartásokkal is, csak ez minősíthető palotának. Bár méretei, alaprajzi struktúrája nem térnek el az átlagtól, az utcai homlokzat reprezentatív megformálása, de főleg a két épületből álló, s díszes, falazott kerítéssel összekapcsolt együttes okán, mivel ezzel a fentiekhez képest komoly minőségi többletet hordoz, Majláth-ház helyett nyugodtan nevezhetjük Majláth-palotának. Nem ez a család volt az építtető, de viszonylag korán tulajdonukba került az ingatlan, amelyet oly hosszú ideig, mindössze egy évszázadig birtokoltak, hogy a pécsiek mindmáig az ő nevükhöz kötik a házat.

Már századunk első felének jeles helyi műemlékkutatói, Szőnyi Ottó és Gosztonyi Gyula is felfigyeltek a Majláth-palota értékére, s tanulmányaikban többször foglalkoztak vele, de csak az említés szintjén. A szakirodalomban maximum rövid ismertetéseket találhatunk róla, gyakran téves adatokkal. Kvalitásainak megfelelő, alapos feldolgozása mindmáig hiányzik.

Korábban hozzá tartoztak a József utca 12–14. sz. mára beépített ingatlanok is, ahol egykor a palota díszkertje volt. Az utóbbi évtizedekben viszont még a Mária utca 11. és 13. is más-más tulajdonosok kezére került. A keleti, 13. sz. telken álló, nagyobb, egyemeletes, L-alakú házban lakott a főúri család. Rangosabb funkcióját mutatja a hét nyílástengelyes, horizontális jellegű, utcai homlokzat reprezentatív architektúrája, a kőből és mázatlan terrakottából készült plasztikai díszekkel. A háromaxisos középrizalit emeleti részének gazdagabb kialakítása, az ablakmezőket szegélyező, illetve elválasztó pilaszterek és a figurális domborművek a nagyterem helyét mutatják. A többi homlokzat viszont szinte teljesen dísztelen. Az eredeti alaprajzi struktúra egyszerű, áttekinthető volt, de az újabb átépítések igen zavarossá tették. A szárnyak külső oldalán találhatók a lakószobák, míg az udvari részen oldalfolyosó futott végig. Az utcai szárny középtengelyében van a kapualj, amelyből keletre nyílik a lépcsőház. A földszinti helyiségek boltozottak, az emeletiek pedig síkmennyezetesek. A 11. sz. kisebb, szintén L-alakú háznak csak a utcai szárnya kétszintes. Déli, háromtengelyes homlokzatának kiképzése hasonlít a főépületéhez, de annál visszafogottabb, jelezve alárendelt funkcióját, mivel ez „szolgaház”-nak készült. A két épületet összekötő, azokhoz hasonló vakolatarchitektúrájú, falazott kerítésben nyíló kocsibehajtó két oldalán egy-egy íves falfülke van. A földszinten mindhárom rész vakolata kváderezett, illetve sávozott. A harmonikus tömegkompozíciójú, nyugodt arányú homlokzatokkal készült, klasszicista stílusú együttes hatását némileg gyengíti az, hogy a viszonylag szűk utcában nincs megfelelő rálátás, s elhanyagolt, lepusztult megjelenése sem szolgál javára.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 01

 

A Majláth-palota épületei a Mária utcában

 

A Mária utca 11–13. sz. – a pécsi Belváros régi házainak többségéhez hasonlóan – több évszázad szinte folyamatos építőtevékenységének eredménye. Kisebb-nagyobb mértékben az egymást váltó tulajdonosok mindegyike alakított rajta. Mai formáját jórészt a XIX. század első felében történt, klasszicista stílusú bővítés, átépítés alkalmával kapta. Mivel az építkezésekre vonatkozó, konkrét dokumentumok nem kerültek elő, ezért kutatásaink során csak a közvetett, levéltári forrásokra, s ezeknek a helyszíni szemléken, illetve a felmérési terveken tett megfigyeléseinkkel való összevetésére tudtunk támaszkodni. Fontos szerep jutott a stíluskritikai elemzésnek, az analógiák vizsgálatának is.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 02

 

A Mária utca 11-13. sz. műemlék-együttes a Belváros alaptérképének részletén

 

 

A kezdetektől a XVIII. század elejéig

 

Az ingatlan tágabb környékéről már a római korból, a középkorból és a török hódoltság idejéből ismerünk településnyomokat, de csak szórványleleteket, illetve leletmentések régészeti megfigyeléseit. Írott források, térképek csak a XVII. század végétől kezdődően maradtak ránk, s így csak ezeknek segítségével próbálhatjuk meg rekonstruálni a korábbi állapotot. A Mária utca 13. felmérési rajzának elemzése során felfigyeltünk arra, hogy a földszinten, az utcai traktus nyugati sarokszobájának, a többitől eltérő, 1,2 m vastagságú falai vannak. Ennek semmiféle statikai indoka sincs. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ez az újkori ház létesítésekor már meglévő adottság volt, egy korábbi épület olyan állapotban lévő maradványa, amelyet nem bontottak le, hanem belefoglalták az új házba. A komoly falvastagságból ítélve, középkori eredetű objektumról lehet szó. Pontos meghatározásához, datálásához természetesen elengedhetetlen lesz a feltárás. Déli falának helyzetéből arra következtetünk, hogy ezen a szakaszon a középkori utcavonal megegyezhetett a jelenlegivel. Valószínűleg már a középkor végén kialakult az utca azon formája, amely a Haüy-féle, 1686–87-ben készült térképen és a XVIII. sz-i mappákon is látszik. Ezt alátámasztja a város 1687-es kamarai összeírása. Ez a forrás az esetek többségében nem alkalmas pontos beazonosításokra, de az világos, hogy az ostrom után a Fürdő (Mária) utcában sok, gyakran a középkategóriába sorolt, jól épített ház állt, s közöttük viszonylag kevés volt romos. Az nem derül ki a szövegből, hogy a dolgozatunk tárgyát képező ingatlanok ekkor milyen kiterjedésűek és beépítettségűek. Az 1712-es conscriptio mindkét telken egy-egy házat hoz. Feltesszük, hogy ezek még középkori eredetű épületek voltak, de nem tudjuk, hogy milyen állapotban vészelték át az 1686-os ostromot és az 1704-es rácdúlást.

 

 

Az 1712-től az 1760-as évekig tartó periódus

 

Ezzel el is érkeztünk az első, írott forráshoz, amelyben szerepelnek a vizsgált ingatlanok. A török hódoltság, majd az ezt követő, háborúkkal, pusztításokkal teli évtizedek után, a Rákóczi-szabadságharc befejezését követő, békés, gyarapító korszak beköszöntét jelzi az 1712-es conscriptio. Itt két, külön telekként szerepel a jelenlegi Mária utca 11. és 13. sz., amelyeknek északi határa a József utcánál van.

A 11. sz., a nyugati telek, s a rajta álló ház tulajdonosa 1712-ben egy helyi notabilitás volt. Johan Jacob von Terrlichs Cron császári tanácsos, a hadbiztossági hivatal tisztjeként, 1700-ban érkezett Pécsre, majd 1705 és 1708 között a püspöki birtokok jószágkormányzója. A szóban forgó házon hamar túladott – bár a városi iratokban neve 1720-ig még többször szerepel –, 1714-ben már más a gazdája. Az ingatlant a Tanácsülési jegyzőkönyv 1714 elején bizonyos Saiggo kapitány kezén említi. Később ugyanő Sarkay, vagy Szarka István néven bukkan fel. Bizonyára a lukafai előnevet használó, kisnemesi rendű, máshol Zarká-nak írt család tagja lehetett. A város első, 1722-ben felvett telekkönyvében az Ungar gasse (Mária utca) és a Jáger gasse (József utca) közötti telek, ház és kert birtokosa Sarkay István. Az 1737-es conscriptio idején a tulajdonosok az ő árvái, de a ház lakója Fekete Ferenc özvegye, Czuppon Klára. A vármegyei tisztviselőket adó, nemesi család nőtagja később megvásárolhatta az ingatlant, amely az 1748-as összeírásban a nevén szerepel. 1759-ben eladta házát 264 forint 60 dénárért Erdődy Andrásnak,aki korábban a szentlőrinci uradalom provizora volt. Az árból arra következtetünk, hogy csak egy földszintes épület cserélt gazdát. Néhány év múlva új tulajdonosa lesz az ingatlannak, de ez már a következő periódushoz tartozik.

A keleti, 13. sz. telek az 1712-es összeírásban a 118. szám alatt található, s Balázs Mátyás háza áll rajta. Nem sokáig birtokolhatta, mert 1718-ban már Persian Jakab adja el 130 forintért. Az alacsony ár arra vall, hogy igénytelen, földszintes épület lehetett, pedig, mint egy későbbi forrásból kiderül, a telek nagyobb a szomszédosnál. A vevő, Bavics (Pávics) Mihály főszolgabíró egy, a XVII. sz. végén, a XVIII. sz. első felében befolyásos, baranyai família tagja. A városban a családnak és kiterjedt rokonságának több háza is volt ebben az időszakban. Az 1722-es telekkönyvben is Pávics Mihály az ingatlan tulajdonosa, amely házból és kertből áll. Ugyan 1737-ben és 1748-ban az összeírások Szalay Mihályt,illetve nejét említik birtokosként, de valószínűleg a famílián belül maradt a ház, mert a Tanácsülési jegyzőkönyv 1759-ben, vele kapcsolatban Pavichné Julianna nevét hozza. Nem ismerünk arra vonatkozó adatot, hogy időközben történt-e valamiféle változás az épület állapotában, de a későbbiekből arra következtetünk, hogy még a század közepén is csak a régi, kis ház állhatott a telken.

 

 

A barokk lakóház és gazdái az 1760-as évektől 1820-ig

 

A következő periódusban a két, szomszédos telek egy birtokos kezén összeolvadt. Még 1764 előtt vásárolja meg az Erdődy-féle ingatlant (11. sz.) Vass Zsigmond püspöki inspektor, aki nem sokkal korábban költözhetett Pécsre. Az 1764-es conscriptio már őt hozza tulajdonosként, s vagy két évtizedig az is marad. Rövid időn belül megszerezte a keleti, szomszéd telket (13. sz.) is, mert 1774-ben már az egész, nagy ingatlan az övé, amelyen háza áll. Jelentős volumenű építkezésbe fogott, amelyről nem ismerünk konkrét forrásokat, csak az eredmény látszik egy 1777-es, kéziratos mappán. Anton Duplater (Duplatre) geometra, helybéli építőmesterek segítségével elkészítette Pécs kataszteri összeírását és térképét. Vass fundusa a 152-es számot kapta, s látható, hogy komoly változások történtek a korábbi állapothoz képest. A nyugati, 11. sz. telken volt kis házat lebontották, s helyén egy nagy, a mai József utcáig kinyúló díszkertet jelöl a rajzoló. A 13. sz. alatti másik rész nyugati szélénél, a kert mellett, a déli telekhatárnál egy, az utcavonalra merőleges ház áll. Az L-alakú épület rövidebb szárnya az utcának fordul. A földszinti alaprajzon, a kapualjtól nyugatra, jól behatárolható ez a barokk-kori, de még középkori részleteket is őrző – bizonyára emeletes – lakóház. Itt a boltozatokat, elsősorban a fiókos dongaboltozatokat, a XVIII. század utolsó harmadára datálhatjuk. Úgy tűnik, hogy ebben a periódusban a bejárat a nyugati homlokzat közép- tengelyében nyílt, és valahol itt lehetett az emeletre vezető lépcső is. Ebből az időből származhat a pince déli része. Nem ismerjük Vass Zsigmond halálának évszámát, de házának 1786-ban már más a gazdája.

Az 1786-os conscriptio idején bizonyos Petrowszky Anna a tulajdonos. A több lapsust is ejtő összeíró hanyagsága ellenére sikerült kideríteni, hogy a név Petrovszky II. József feleségét, sz. Nittray (Nyitray) Máriátrejti. A Petrovszky család a XVIII. század legbefolyásosabb, köznemesi famíliája volt Baranyában, ahol ekkor övék a legnagyobb, több tízezer holdas nem arisztokrata birtok, s pécsi házaikról is tudunk. A vármegyének alispánokat, országgyűlési követeket adó, a bárói címet is hajszál híján elérő család a XIX. század elején fiágon kihalt, így jószágai a kincstár és a rokonok kezére jutottak. Nyitray Mária férje a második nemzedékhez tartozott. 1784 körül hunyhatott el, mert feleségét ebben az évben már özvegyként említik. Házasságukból két leány született. A férj nőtlen, katonatiszt testvére, Petrovszky Sándor alezredes is ezidőtájt halt meg, s már csak legidősebb fivérük, Petrovszky Ferenc óbester (f1763) a „legvitézebb huszár” három fia, Zsigmond, János és II. Sándor éltek. Házasságot csak a középső kötött, de neki sem voltak gyermekei. A testvérek építtették 1786-ban Bükkösdön a késő barokk stílusú kastélyt. Mindezidáig a Petrovszky família osztatlanul birtokolta az örökölt és folyamatosan tovább gyarapított családi jószágokat, hatalmuk és befolyásuk alapját. A fivérek az addigi gyakorlatot szerették volna folytatni, de nagybátyjuk felesége önállósítani akarta magát. Az osztálylevelet, s dátumát nem ismerjük, de a későbbiekből kiderül, hogy az osztozkodásnál Nyitray Mária a Baranyában fekvő bikali uradalmat és egy Tolna megyei részbirtokot kapott. Mivel fiai nem voltak, ezért csak özvegyi jogon, élete fogytáig tarthatta meg őket, átörökítésükre nem volt lehetősége. Az általunk ismert forrásokban, először 1790-ben említik bikali földesúrnőként. A szóban forgó pécsi házat viszont már férje halála után, a saját pénzén vásárolhatta, mert később szabadon elidegeníthette. Az 1813-as összeírás, még őt említi a Mária utcai ingatlan tulajdonosaként. 1820-ban unokája, Skerlecz Károly nevére íratta. Nyitray Mária jelentősebb építkezést itt nem folytatott, így téves az, a helytörténeti irodalomban előforduló állítás, amely a mai ház kialakítását 1786 utánra teszi, s a Petrovszky családhoz köti, amelynek soha nem volt a birtokában.

 

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 03

 

 

A Piatsek József építette klasszicista palota

 

Rövidsége ellenére az 1820-tól 1845-ig tartó periódus a legfontosabb az ingatlan történetében, mert ekkor jött létre a ma is álló, klasszicista stílusú palota-együttes. Az építtető Skerlecz (Skerletz) Károly, Nyitray Mária leányának, Petrovszky Juliannának a fia volt. A horvát eredetű, a lomnicai előnevet használó Skerlecz család származását egészen a középkori Itáliába, a veronai Scaligerekig vezette vissza. A família egyik ága még a XVIII. században Magyarországra települt. Ennek őse Skerlecz I. Ferenc helytartósági tanácsos, a Szent István-rend lovagja volt. Szintén helytartótanácsi tisztviselő fia, József vette feleségül Petrovszky Juliannát. Házasságukból három leány és egy fiú, Károly (1793–1863) származott, aki nagyanyjától kapta a pécsi házat. A család jószágai Vas vármegyében feküdtek. Tagjai állami hivatalnokként igyekeztek rangban és vagyonban tovább gyarapodni, törekvésüket udvarhű magatartással is alátámasztva. Skerlecz Károly viszont ezidőtájt megyei szolgálatban állt, 1834-ben és 1838-ban perceptornak választották Baranyában. Az önkényuralom idején is hivatalt vállalt a Soproni Kerület közigazgatási apparátusában. Osztrákbarát magatartása elnyerte jutalmát. Már korábban megkapta a cs. kir. kamarási címet, majd 1857-ben I. Ferenc József bárói rangra emelte. Pécsett, 1836-ban született fia, Károly Vilmos, apjához hasonló politikai beállítottságát mutatja, hogy 1862-ben, a Schmerling provizórium idején, a törvényes vármegyei önkormányzat feloszlatása után lett Baranyában alszolgabíró.

Az építkezésre vonatkozó dokumentumok nem kerültek elő, így a datáláshoz, a tervező azonosításához a stíluskritikai elemzés módszerét kell segítségül hívnunk. Hozzávetőleges időpontját, stílusjegyek alapján első látásra is a XIX. század első felére tehetjük. A pontosabb datáláshoz a mesterkérdés megválaszolásán keresztül vezetett az út. Segített ebben az, hogy egy országos szinten is számottevő, helyi viszonylatban pedig kiemelkedő kvalitású épülettel állunk szemben. A klasszicista stílus vezető pécsi mestere Piatsek (Piacsek) József (1780–1854) volt. Életműve még feldolgozatlan, ezért sok, neki tulajdonítható épületről nem ismerünk pontos adatokat. A szóban forgó Mária utcai együttest a Piatsek oeuvre-jébe sorolhatjuk. Összevetve azon, bizonyíthatóan tőle való épületekkel és tervrajzokkal, amelyeknek keletkezési idejét ismerjük, vagy hozzávetőleges pontossággal meg tudjuk határozni, a Mária utcai palotát az 1820-as évekre tesszük. A tulajdonosváltás 1820-ban történt, s nem sokkal később kerülhetett sor az átalakításra, bővítésre, felhasználva a korábbi lakóházat. Az utcai homlokzat Piatsek olyan, korai műveihez köthető, mint a kivitelre nem került, 1814-es Városháza terve és az 1810-es évekből a Szent István tér 6. számú Kajdacsy-ház. Az eredmény méltó Piatsekhez és jól kifejezi az építtető reprezentációs szándékát, társadalmi törekvéseinek is hű tükre. Ezeknek betetőzése a bárói rang elérése volt. Skerlecz Károly vasi birtokán, Bogáton is klasszicista kastélyt emeltetett. Később elköltözött Pécsről, mert jószágai a Dunántúl másik végében feküdtek, ő pedig a megyei tisztségből az állami hivatalok felé törekedett. A Mária utcai ingatlant 1845-ben adta el.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 04

 

Röviden foglalkoznunk kell még néhány, a palotát díszítő, képző- és iparművészeti alkotással is. A főépület és a szolgaház utcai homlokzatait ékesítő, mázatlan terrakotta lapokból összeállított, fehérre meszelt domborművek egykorúak a Piatseknek tulajdonított bővítéssel. A növényi ornamentikás darabok ugyanazon műhelyben készülhettek, mint a középrizalit emeleti, angyalos reliefjei. Jól kapcsolhatók más, hasonló anyagú munkákhoz és kődomborművekhez is. Pécs több, Piatsek építette, átalakította, klasszicista stílusú házán láthatók ilyenek. Ezeknek az épületdíszítő plasztika műfajába tartozó alkotásoknak az elhelyezése a homlokzati nyílások felett megegyezik a szóban forgó darabokéval. Vannak közöttük egyszerűbb, ornamentális reliefek és figurális kompozíciók (mitológiai jelenetek) is. Az emlékanyag alapos feldolgozása még hátravan, de talán megengedhető, hogy jelenlegi ismereteink alapján, azonos műhelyen belül, két mesterkezet is megpróbáljunk elkülöníteni. Az egyik egy iskolázottabb, magasabb színvonalon dolgozó művész, aki jobb elméleti felkészültségről tesz tanúbizonyságot, bár valószínűleg ő is mintakönyvek sablonjai után dolgozott. Neki attribuálhatjuk például a Széchenyi téri Piatsek-háznak, a tulajdonosra utaló, allegorikus jelenetet – Minerva istennőt az építőművészet patrónusaként – ábrázoló lunetta-reliefjét. Társa egy kevésbé képzett, nehézkesebb mester. Ő készíthette a Mária utcai épület angyalos domborműveit. Feltevésünk szerint, az egykorú pécsi forrásokban szereplő Anton Mayerhoffer sculptor, vagy képfaragó nevéhez köthetjük az 1810-es és az 1830-as évek közötti periódusban dolgozó műhelyt. Épületdíszítő kerámia termése kapcsán megjegyezzük, hogy ennek, mint a későbbi, híres Zsolnay-gyár korai előfutárának az értékelését a szakirodalom mindmáig elhanyagolta, sőt, egyszerűen tudomást sem vett róla. Pedig könnyen elképzelhető, hogy a kettő között volt valamiféle kapcsolat, s az 1850-es években induló manufaktúra, ha áttételesen is, de innen veszi gyökereit.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 05

 

A Piatsek-féle átalakítás idejéből származnak a főépület kvalitásos műlakatos munkái. A kapualjból nyíló lépcsőházi bejárat kovácsoltvas rácsajtajára már Szőnyi Ottó felhívta a figyelmet, aki a műfaj sok pécsi emlékét összegyűjtötte a XVIII–XIX. századból. A gótizáló motívumokkal operáló, klasszicista stílusú alkotásnak több párhuzama ismert a belvárosban. Mesterük talán Rozinger Mátyás volt. A kétszárnyú rácskapuval egykorú a füzéres díszű, lépcsőházi vaskorlát, a pinceajtó és felette a lunettában, valamint a főhomlokzat földszinti ablakaiban lévő rácsok is. Említést érdemel a nagykapu szép, empire zárpajzsa, amelyet helleno-egyiptizáló előképekre visszamenő leányfej díszít.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 06

 

 

 

A Majláth család birtoklása, 1845-től az államosításig

 

1845-től a XX. század közepéig a székhelyi Majláth (Mailáth) család ifjabb grófi ágának tulajdonában volt a Mária utcai palota. Ebben a periódusban nem történt olyan, jelentősebb átalakítás, amely komolyabb mértékben változtatott volna az előző korszakban kialakult formáján. A felvidéki eredetű, nemesi família története sok szempontból megegyezik a Skerleczekével. Már egészen korán jelentős állami hivatalokat töltenek be, s rájuk is jellemző az aulikus beállítottság. Ennek és tehetségüknek köszönhetően, a XVIII–XIX. század fordulójára komoly pozícióba jutottak. Egyes ágait már korábban grófi rangra emelték, de ezek hamarosan kihaltak. A korban több Majláth-ot is kitüntettek a Szent István-renddel. Még a XIX. század elején, szolgálataik jutalmául adományba kapták Baranyában a bakócai uradalmat, ahol a század közepén, barokk kori elődjét bővítve, romantikus stílusú kastélyt építtettek. A jószágot 1886-ban hitbizománnyá alakították.

A megyénkben letelepedő, de az ország más részein is birtokos ifjabb grófi ág őse I. György királyi személynök volt. Fia, II. György (1786–1861) 1848-ig az országbírói tisztet viselte, s az MTA alapító és igazgatósági tagja volt. Az „öreg székhelyi Majláth György” 1845-ben Skerlecztől megvette a Mária utcai ingatlant. Fiával együtt részt vettek a megyei közéletben, természetesen a konzervatív tábor tagjaiként. Ebben a szellemben tevékenykedtek a szabadságharc és az önkényuralom idején is.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 07

 

Angyalos fríz a középrizalit emeletének nyugati ablaka felett

 

Majláth III. György (1818–1883) a család talán legismertebb alakja. Politikai pályáját Baranya vármegyénél kezdte, s gyors karriert csinált. Többször volt országgyűlési követ, 1843-ban a megye adminisztrátora, majd 1847-ben főispánja lett. A neoabszolutizmus idején, a konzervatív arisztokraták csoportjának egyik oszlopaként, fellépett az összbirodalmi törekvésekkel szemben, sürgetve az alkotmányos kormányzást. Ezalatt természetesen a régi, nemesi-nemzeti alkotmányt értve. Kipróbált udvarhűségének köszönhette, hogy tárnokmester, majd országbíró lett, s még az Aranygyapjút is elnyerte. Nagy port vert fel és komoly visszhangja volt a helyi sajtóban is annak, amikor 1883-ban, saját, budavári palotájában esett rablógyilkosság áldozatául.

Munkája legszebb gyümölcsét már fiai élvezhették, amikor 1885-ben az uralkodó grófi címet adományozott nekik. Felesége, báró Prandau-Hilleprand Stefánia a kor társasági életének középpontja volt városunkban. Házasságukból hét gyermek született, egy kivételével valamennyien Pécsett, minden bizonnyal a Majláth-palotában. A fiúk különféle, a családhoz illő rangokat, címeket viseltek, de apjukkal összevethető polcra csak a bakócai kastélyban, 1864-ben világra jött legkisebb gyermek, gróf Majláth Gusztáv Károly jutott, aki c. érsekként erdélyi püspök lett.

Az idősebbik országbíró, Majláth II. György élete végén visszavonult Pozsony megyei birtokára, s az általa vásárolt, pécsi palotát átadta fiának és menyének. Az ifjabb Majláth György, mint a megye főispáni adminisztrátora, itt látta vendégül vacsorára, még 1846. október 25-én, pécsi koncertje után, Liszt Ferencet. A város 1856-ban felvett telekkönyve a házaspárt nevezi meg az ingatlan tulajdonosaként. Pécs 1865-ben készült, színezett birtoktérképe híven mutatja a telek akkori formáját és beépítettségét. Ekkor még ide tartoznak a mai Mária utca 11. és 12., valamint a József utca 12. és 14. sz. telkek. A Mária utca mentén, a keleti részen a nagy, L-alakú ház látszik, a nyugati telekhatárnál pedig a kommun épület. Az ingatlannak a József utcánál fekvő oldalán kertet jelölt a rajzoló, virágágyásokkal, kanyargó sétautakkal.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 08

 

A keletről szomszédos ház, a mai Mária utca 15. sz. az 1864-es kataszteri összeírás idején már ifj. Majláth György anyósáé, báró Prandauné sz.

Cseh Adélé. Az özvegyasszony 1858-ban vásárolta az ingatlant. Bizonyára azért, hogy Stefánia lánya közelében lakhasson, aki 1869-ben megörökölte a házat, amely az államosításig a Majláth család birtokában maradt.

Az országbíró halála utáni tulajdonosváltást csak 1885-ben jegyzik be a telekkönyvbe, amikor az ingatlant átírják az örökösökre. Az ebben az évben kapott új házszámok máig érvényesek.

Érdekes, hogy ekkoriban a család már nem lakta az egész palotát. Egy 1887-es összeírás szerint itt működik Liebscher Vilma nőnöveldéje, valószínűleg a földszinten, vagy a melléképületben. A leszármazottak nemsokára osztályt tehettek, mert a telekkönyvben, 1889-ben tett kiigazítás szerint a pécsi ház ekkor gróf Majláth IV. György (1854–1924) birtokába ment át, aki az 1897-es gazdacímtár szerint a bakócai hitbizománynak, mint legidősebb fiú haszonélvezője. Az 1904-es pécsi épületjegyzék viszont ismét (tévesen) gróf Majláth György örököseit említi tulajdonosokként, a 15. számnál pedig édesanyjukat.

Nem ismerünk arra vonatkozó adatot, hogy mikor bővítették észak felé a hátsó szárnyat. A helytörténeti irodalomban ugyan szerepel egy 1922-es átalakítási évszám, forrás megjelölése nélkül, de egyes részletmegoldások még a századfordulóra tehetők, amikor az udvari függőfolyosót is megtoldották. 1922-ben nagytatarozást végezhettek, s a tetőszerkezetet is átépíthették. Ekkor, vagy még a századelőn kerülhetett az utcai homlokzatra a színes mázas, Zsolnay-kerámia Madonna tondó. Az 1928-ban megjelent házszámjegyzék az ingatlan gazdájaként gróf Majláth Józsefet(1858–1940) és társait (családtagokat) hozza. A 15. sz. és a József utcáról számozott telekrészek is az övék.

 

 

A műemlék-együttes sorsa 1945-től napjainkig

 

1945 után a gróf Majláth család baranyai birtokát is elvették, pécsi ingatlanaikat pedig 1952-ben államosították. Ekkor már néhány évtizede bérlők laktak a palotában és a Mária utca 15-ben is, a tulajdonosok Budapesten, illetve vidéki kastélyaikban éltek. Az államosítás irataiból is kiderül, hogy a grófi famíliából némelyek emigráltak, másokat kitelepítettek a Hortobágyra. Egyes családtagok néhány évig még Pécsett laktak, IV. György menye itt hunyt el 1953-ban.

A Majláth-palotát már Gosztonyi Gyula is felvette a háború miatt befejezetlenül maradt pécsi műemlék-jegyzékének anyagába. Szerepel az 1951-ben kiadott, Genthon-féle, Magyarország műemlékei c. kötetben, Molotov utca 13. sz. alatt, de a kommun épületet a könyv nem említi. Ez utóbbit is hozza az 1953-as műemlékjegyzék, de az nem derül ki belőle, hogy a két épület összetartozik. A hiányt pótolja a Dercsényi–Pogány–Szentkirályi szerzőhármas 1956-ban megjelent városmonográfiája, amely csak néhány mondatban és két fényképpel, de mindmáig a leghosszabb terjedelemben foglalkozik az első osztályú műemlékké (M) nyilvánított, Molotov utca 11. és 13. sz. házakkal. Az elmúlt évtizedekben, nem számítva Madas József 1978-as forrásgyűjteményét, a műemlékjegyzékek, a helytörténeti irodalom és az útikönyvek csak a rövid említés szintjén foglalkoztak az együttessel, sokszor téves adatokat közölve.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 09

 

A műemléki védettség sem tudta megakadályozni, hogy az államosítás után többlakásos bérházként funkcionáló palotát átalakítgassák. Az északi telkeken új, emeletes házakat építettek. Különösen sok kárt okozott az, hogy a 11. sz. ingatlan különvált és magántulajdonba került. Az itt működő kárpitosüzem nem felel meg a műemléki környezet támasztotta követelményeknek, s az udvaron emelt földszintes toldalékok részben a falazott, utcai kerítésnek támaszkodnak, részben az állami tulajdonban maradt, illetve újabban az önkormányzathoz került főépület oldalhomlokzatát takarják. Ennek hátsó homlokzatai és a belsője sem jártak jobban. Az itt végzett átalakításokat főleg az emeleti terek sínylették meg. Az oldalfolyosót és a nagytermet válaszfalakkal felszabdalva megszüntették, hogy a többi barbár pusztítást most ne is soroljuk. Mindebből kitűnik, hogy mennyit ért Magyarországon az utóbbi évtizedekben a műemléki védettség. 1960 körül, a pécsi belváros tatarozási kampánya alkalmával kerítettek sort e ház felújítására is. Ekkor cserélhették le a főhomlokzat kőlapokból volt lábazatát műkőre, s alakíthatták át a főlépcsőt, nyithattak új ajtókat a kapualjban és a belső átépítések egy része is bizonyára ide köthető.

 

 

A jövő?

 

A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy a szóban forgó épület-együttes városunk kiemelkedő jelentőségű műemléke. A két ingatlan műemléki és építészeti szempontból összetartozó, egymástól elválaszthatatlan együttest alkot. Az 1820-as években létrehozott kiemelkedő kvalitású, klasszicista stílusú palota a kor vezető, pécsi építésze, Piatsek József egyik főműve. Az azóta eltelt, több mint másfélszáz év alatt, szinte csak negatív beavatkozások történtek. Még szerencse, hogy az utcai homlokzatok jórészt megőrizték eredeti megjelenésüket, leszámítva az évek óta csúfoskodó, „eltávolíthatatlan” parabola antennát. Komoly gondot jelent az, hogy az ingatlant kettéválasztották. A nyugati részt gazdája ide nem illő tevékenységre használja, s a műemléki értékeket pusztító, ad hoc építkezésekkel csúfítja el az együttest.

Legfőbb ideje, hogy a Pécsi Önkormányzat, úgy is, mint a szóban forgó műemlékegyüttes keleti részének tulajdonosa és úgy is, mint városi hatóság, megtegye a szükséges lépéseket a Majláth-palota, a belváros egyik építészeti gyöngyszeme, pótolhatatlan történelmi emléke megmentésére. Minél előbb el kell indítani a teljes felújítást, műemléki rekonstrukciót. A helyszíni falkutatás, amelynél kvalitásos falfestések előkerülésére is számíthatunk, eredményeit figyelembe véve készíthetők el a kiviteli tervek. Meg kell fontolni a funkcióváltás, vagy legalább a módosítás lehetőségét. Az utóbbi esetben a főépület emeletén a lakások számát kéne csökkenteni, s ilyképpen visszaállítani az oldalfolyosó és a nagyterem eredeti formáját, amelynek mindkét ingatlanra ki kell terjednie. Arra kell törekedni, hogy az együttes ismét egy kézbe kerüljön, olyan tulajdonos kezébe, akinek szándékai és anyagi lehetőségei garanciát jelentenek a színvonalas rekonstrukcióra és a fenntartásra.

 

psz 1999 02 03 sonkoly karoly 10

 

A lépcsőház bejáratának rácskapuja

 

A felmérési tervek Müller Mária és Dávid György építészek munkái, ill. ezek felhasználásával az alaprajzokat Szíjártó Kálmán készítette.