Cikkek

Radnóti Ilona: A pécsi zsidók története I. A betelepülés

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 2. szám, 11-19. oldal

Letöltés: pdf20


Radnóti Ilona

A PÉCSI ZSIDÓK TÖRTÉNETE I. A BETELEPÜLÉS

A Római Birodalom peremvidékén, az ókori Pannónia sokféle népe között zsidók is éltek. Letelepedésük időpontját lehetetlen pontosan megállapítani. Különböző régészeti leletek, többek között szöveges kőemlékek tanúskodnak arról, hogy a hódító római légiók nyomában megjelentek a kezdődő diaszpóra zsidói, részint, mint magánszemélyek, de nem egyszer a római államhatalom hivatalos megbízottjának minőségében. Ittlétükről kétségtelen bizonyítékok a 3. század első felében jelennek meg.[1]

Baranyából hosszú ideig csak egyetlen adatot ismertünk, az úgynevezett siklósi sírkövet, amely itteni jelenlétükre utal. A 3. századi kő nincs meg, feliratát egy Mátyás korában élt Antiquus néven jelölt humanista feljegyzéséből ismerjük. Szövege Scheiber Sándor elemzése alapján a következő:[2] A halotti istenségeknek. / Septim[i]a Marianak, / a zsidónak, aki élt / 18 évet, Actia / Sabinilla az anyja.

A zsidók pécsi jelenlétére utaló legkorábbi adatunk ugyancsak a római korból ismeretes. 1982-ben a Székesfehérvár utca 3. szám alatt feltárásra került IV. századi temető egyik női sírjában zsidó szimbólummal díszített személyes tárgyat találtak. A tengerkék színű, üvegből készült gyűrű díszítő motívuma a hétkarú gyertyatartó, a menóra.[3]

A népvándorlás viharai más itt élt népekkel együtt elsodorták vagy megsemmisítették a Pannóniában megtelepedett zsidó lakosságot. Esetleges jelenlétükről a 10. század közepéig semmi hírünk.[4]

A középkori Magyarország területén, néhány évtől eltekintve, Nagy Lajos uralkodása alatt mindvégig laktak zsidók. Betelepedésükben nagy szerepet játszott, hogy a 14. századig Magyarországon nyoma sincs a keresztény Európa más országaihoz hasonló zsidóüldözésnek. Bár már Szent László és Könyves Kálmán törvénykezésében megfigyelhető az egyházi zsinatok rendelkezéseinek hatása, mindez azonban nem járt együtt az intézményes diszkrimináció bevezetésével. Az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vereségig terjedő időszakban a zsidóság helyzetét a fokozatos jogfosztás határozta meg, aminek következtében a korszak végére hasonló állapotba kerültek, mint nyugat-európai hitsorsosaik. A kamaraszolgaság intézménye csak erős királyi hatalom idején jelentett számukra valóságos védelmet. A fokozatosan tért hódító keresztény intolerancia, a városi polgároknak az elszigetelésükre irányuló törekvése együtt járt a különböző foglalkozási korlátozásokkal, nemegyszer a zsidók megbélyegzésével. Ennek következtében tevékenységük a korszak végére már többnyire különböző pénzügyletek lebonyolítására korlátozódott.[5]

Arra nézve, hogy a középkorban Pécs is lakóhelyet jelentett-e zsidóknak, nem rendelkezünk minden kétséget kizáró, megbízható adatokkal. Az eddig feltárt források alapján csak azt valószínűsíthetjük, hogy hosszabb-rövidebb ideig éltek zsidók a megye területén. Györffy György Ellend falu 10–11. századi temetőjének feltárásakor előkerült héber feliratos gyűrűről tesz említést.[6] A késő római sírlelethez hasonlóan ez a gyűrű is női sírból került elő, és mezőiben tizenegy jól felismerhető héber betű látható.[7]

Egy jóval későbbi, 13. századi oklevélből is csak arról nyerünk bizonyosságot, hogy a pécsi egyházmegye területén éltek zsidók, de, hogy a püspöki székhelyen is letelepedtek volna, ennek eldöntésére legfeljebb csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. II. Endre ugyanis 1235-ben kelt rendeletében arra hivatkozva, hogy a mózesi törvények is előírják a dézsma fizetését, az egyházmegye területén lakó zsidókat a mezei termények után a pécsi püspök részére dézsma fizetésére kötelezi.[8]

A 16. század elején, a középkori magyar állam összeomlásának előestéjén az ország több városában élt szervezett közösséget alkotva nagyobb létszámú zsidóság, rabbival, bét dinnel, azaz háromtagú törvényszékkel. Pécs azonban nem tartozott közéjük. Ha szervezett községi élet megteremtéséhez nem is volt elég nagyszámú zsidó népesség a városban, az nem zárja ki, hogy néhány család letelepedett a városban. A térség gazdasági centrumát jelentő város vásárait a zsidók azonban minden bizonnyal látogatták. Itt tartózkodásukat támasztja alá az a tény, hogy a mohácsi vereséget követően, a török portyázó csapatok városi áldozatai között zsidók is voltak.[9]

A török kori Pécsett, legalábbis a hódoltság utolsó évtizedeiben, bizonyítottan laktak zsidók. A szemtanú és kortárs török utazó Evlia Cselebi számolt be erről, amikor 1663-ban itt járt. „A városban (ti. a fallal körülvett városban) magyar, görög, örmény s frank nincs, de zsidó van.”[10] E rövid, sommás leírás nem nyújt lehetőséget, hogy a város zsidóságáról származási helyükről, foglalkozásukról bármi közelebbit megtudjunk. De okkal tételezzük fel, hogy az élénk kereskedelmi központként bemutatott városban tartózkodók foglalkozása nem különbözött a hódoltsági területen máshol élő hitsorsosaiktól. Kereskedők, vagy a török pénzügyigazgatás szolgálatában álló adószedők, adóbérlők lehettek, hiszen a törökök általában nem akadályozták más vallású kereskedők mozgását a meghódított területeken, mint adóalanyok fontosak voltak számukra, ezért letelepedésük elé sem gördítettek akadályt.

Pécset a keresztény seregek 1686-ban szabadították fel a török uralom alól. A török utáni első püspök, Radonay Mátyás határozott és erőskezű rekatolizációt vitt végbe a városban. Hittérítő tevékenysége eredményeként a korábban vallásilag igen tarka képet mutató Pécs hamarosan katolikus településsé vált. A püspök 1692-ben a város polgáraival megfogadtatta, hogy „...a mi pécsi városunkban annak hostattyában és határaiban, urasága alá vettetett vagyonos vagy leendő minden nemű jószágiban semminémű Luther[ánus]t, Calvinistát, meg hasonlott schismaticust, Arianust zsidót, pogányt és akár minémű néven nevezendő Római Apostoli szent hit ellen törekedőt és ellenkezőt állandó képpen közöttünk bé nem veszünk, és nem tartunk, és semmiképpen el nem szenvedjük”.[11] Ez az eskü – melyet a város bírája rendszeresen megismételt – szolgáltatott alapot arra, hogy a város közel száz évig ne járuljon hozzá más vallásúak betelepedéséhez.

A püspök nevéhez fűződő, valójában jezsuita kezdeményezésű, fogadalom végrehajtása ellen a zsidók tiltakoztak, és a kamarai igazgatás alatt álló város kormánytisztviselőinél elérték, hogy évi 100 forint ellenében továbbra is a városban tartózkodhassanak. A jezsuita házfőnök közbenjárására azonban a kincstári főbiztos a tartózkodási engedélyt visszavonta.[12] Az állandó letelepedést meggátló fogadalom nem akadályozta a zsidó kereskedők bejárását a városba. A zsidók kiszorítására és korlátozására irányuló törekvések bizonyos mértékig szemben álltak az udvari kamara érdekeivel, és ha korlátok közé szorítva is, a kamarai tisztviselők támogatták tevékenységüket. Az udvar ugyanis nem nélkülözhette a török elleni felszabadító háborúk hosszú időszakában a zsidó hadiszállítókat, és az sem volt elhanyagolható, hogy a zsidóktól különböző címeken beszedhető adók a kincstár jövedelmét növelték. Elsősorban ezzel, és nem a vallási türelmesség álláspontjával magyarázhatóak Wágner pécsi provizor Prunner György budai helyettes adminisztrátorhoz 1693-ban írt levelének következő sorai: „Az itteni jezsuita páterek a néhány év óta már itt üzérkedő zsidókat merészkednek erőhatalommal kiűzni és elkergetni és a magukkal hozott áruk árainak meghatározására nézve az idevaló belépést megakadályozni, még pedig azon ürügy alatt, hogy erre a felségtől és budai kamarai kezelőségtől írásbeli meghatalmazásuk van. Én azonban ennek az állításnak nem adok hitelt, amíg nem látom. Ez pedig alig lehetséges, és teljesen meg vagyok győződve, hogy a páterek a saját szakállukra járnak el így.”[13] A zaklatások ellenére is érdemes volt felkeresni a várost, mert a levél így folytatódik: „Bizonyos Isac Marx nevű Kismarton mellett lévő duntleeskircheni zsidó azt az ajánlatot tette, hogy amennyiben itt egyedül ő űzhet kereskedést minden más zsidó kizárásával, a szokásos vámon és harmincadon kívül 300 forintot ad a kamarai adminisztrációnak.”

A város polgárainak olyan fontos volt a katolikus jelleg megőrzése, hogy azt az 1780-ban elnyert szabad királyi rangot adó oklevélben is megerősítették. Annak tizenharmadik pontja kimondja: „Amint eddig minden nem az igaz hithez tartozó ember a városban való letelepedéstől és polgárjog szerzéstől ki volt zárva, úgy a jövőben is érvényben marad a másvallásúaknak ez a kizárása.”[14]

A 18. században a magyarországi zsidó népesség száma dinamikus növekedésnek indult, a birodalom örökös tartományaiból, cseh-morva, később lengyel területekről érkeztek nagyszámban bevándorlók. Míg a középkorban a zsidóság elsősorban a városok lakója volt, a 18. században a vidék tekinthető tipikus tartózkodási helyüknek. A szabad királyi városok mereven elzárkóztak beköltözésük engedélyezésétől, így letelepedésükre a földesurak magatartásától és gazdasági igényeitől függően különböző uradalmakban nyílt lehetőség. A jogi és hatalmi védelem fejében a zsidók a földesuraknak ún. védelmi pénzt fizettek.

A zsidók többségének földesúri joghatóság alá tartozása nem érintette a korona adójogosultságát. Ezeken kívül Mária Terézia 1743-tól külön adót vetett ki a hazai zsidóságra, melyet 1749-től türelmi adónak neveztek. Ezzel nyíltan kifejezésre juttatták, hogy ezt az adót a birodalomban való puszta jelenlétük megtűréséért kell fizetniük. E megbélyegző adónemet, amelynek befizetéséért a hazai zsidóság egyetemlegesen felelt, 1846-ban törölték el.

Baranya csak a 18. század utolsó harmadában nyílt meg a betelepülő zsidók előtt. A zsidóktól hosszú ideig idegenkedő Baranya vármegyét a gazdaságban meginduló változások késztették elzárkózó magatartásának módosítására. A piacbővülés hatására meginduló mezőgazdasági árutermelés, ennek következtében az önellátó paraszti háztartások felbomlása, a földesúri regálék bérleti formában történő hasznosítása megteremtették azokat a gazdasági feltételeket, melyek betöltésében a zsidóság szerepet kapott és vállalt.[15]

II. József újszerűen viszonyult a birodalom zsidóságához. Az a cél vezette „hogy a számos zsidó nemzet nagyobb hasznára váljék az országnak, mint eddig volt, korlátolt kereskedése és felvilágosodása miatt”. Uralkodásának tíz éve döntő jelentőségű változásokat indított el a magyarországi zsidóság életében. Nevezetes türelmi rendeletének kihirdetése után két évvel, 1783-ban a Helytartótanács közzé tette zsidókra vonatkozó rendeletét is. Ez volt az első olyan lépés, melyet keresztény uralkodó tett a zsidókat elnyomó középkori korlátozások ellen. A császári rendelet megadta a zsidóknak a szabad költözés jogát (a bányavárosok kivételével), lehetővé téve, hogy nyilvánosan iskolába járhassanak, iskolát alapíthassanak, minden, a céhek által makacsul őrzött foglalkozást fölszabadított és eltörölte az öltözeten viselt megalázó jeleket.[16]

Alig látott napvilágot II. József rendelete, a Petrovszky család birtokán élő Jacob Mózes letelepedési kérelemmel fordult a városhoz, melyet azzal indokolt, hogy a városban tanuló zsidó diákok számára rituális konyhát kíván nyitni, mely nélkül „Őfelsége kegyelmes rendelkezésének nem lehet eleget tenni.” A város azonban nem adott helyt a kérésnek. Jacob Mózes az elutasítást követően a Helytartótanácshoz fordult segítségért, de az is eredménytelen maradt. A Helytartótanács indoklást és magyarázatot kérő leiratára küldött városi válaszlevél nemcsak a városi polgárok előítéletét, zsidókkal szembeni elfogultságát tükrözi, de szemléletesen ábrázolja a megyei zsidóság nyomorúságos helyzetét is. Megtudjuk, hogy igen szegényesen élnek „kisebb urasági bérletekből s terményvásárlásból, vagy háton hordott silány apróságok eladásából tengődnek egyik napról a másikra.” Előfordul, hogy adófizetési kötelezettségüknek nem tudnak eleget tenni, s magatartásuk a „mintaszerű polgárrá válásra” nem nyújt reményt. A zsidó „kívül marad a polgári társadalmon” mert házasság útján azzal nem keveredik. „A városban csak vagyonos zsidó letelepedése kívánatos, aki itt tekintélyes épületeket emelne, adót fizetne s katonákat elszállásolna... Csak tehetős és nagyobb számú zsidó család való városi lakosnak, de tehetőssé csak a többi polgár rovására lehet. Nem találunk egyetlen elfogadható érvet arra, hogy ilyen vándorló, szűkölködő népet városunkba beeresszünk.”[17]

Két évvel később az újabb kérelmező, már a hatalmi viszonyokban való nagyobb tájékozottságot árult el, amikor a városban való letelepedésének engedélyezéséért közvetlenül a pécsi királyi biztoshoz fordult. Bachrach Lázár Kajdócsi Antal szolgabíró hidasi birtokán élt, egy trieszti dohánykereskedő cég bevásárlója volt, s mivel a tenger felé Pécsen keresztül halad a dohánykereskedelem útja, itt kívánt letelepedni. Széchenyi Ferenc támogatólag küldte át a kérelmező levelet a városhoz, a városi tanács azonban a fentebb már ismertetett fogadalmára és privilégiumára hivatkozva nem járult hozzá Bachrach beköltözéséhez. A felvilágosult, művelt arisztokrata, az uralkodó politikájának támogató híve és a város szegényes viszonyainak jó ismerője nem tudta érvekkel rávenni a város vezetését a jómódú zsidó beköltözésének engedélyezésére. Széchenyi megelégelve a város kicsinyes és az uralkodó rendeletének ellenszegülő, azt semmibe vevő eljárását, a városi hatóságok megkerülésével maga adott engedélyt a következő két kérelmezőnek, Weiszmayer Márknakés Fuchs Salamonnak. A város tiltakozását röviden elintézte: „Ha József császár megtűri a zsidókat országában, a pécsi magisztrátus sem tehet másként.”[18]

Mint láttuk a pécsi polgárságnak az uralkodó által hirdetett „türelem” nem a szabály, hanem a kivétel volt, amit a hatalom kényszerített rá, a császár halálát követően a két zsidó család azonnali kiűzéséről döntöttek. Ennek az 1790. évi királyi dekrétum állta útját, mely szerint a zsidók „valamennyi szabad királyi városban és az ország egyéb területén abban az állapotban hagyandók meg, melyben 1790. január 1-jén voltak.”[19]

Közel két évtizedig újabb zsidó nem költözött a városba. 1807-ben Lőwy Izraelt a tanács saját akaratából juttatta türelmi engedélyhez. Lőwy története jól példázza, hogy a tanács meg tudott feledkezni a sokat és sokáig emlegetett fogadalmáról, ha érdekei egybeestek egy zsidóéval. A napóleoni háborúk idején ugyanis Lőwy azt az ajánlatot tette, hogy a város részéről katonai szolgálat teljesítését vállalja és hadba vonul, amennyiben a tanács türelmi engedélyt ad számára. S visszatérte után, a megegyezésnek megfelelően a város tolerált zsidója lehet.[20]

A tolerált (megtűrt) státus, pejoratív csengése ellenére, igen becses volt a zsidók körében. Az engedély ugyanis nemcsak végleges, de a fiú utódra átörökíthető volt. Annak ellenére, hogy a pécsi tanács számos esetben szigorúbb gyakorlatot követett más szabad királyi városok tanácsánál, apja után valamennyi fiú számára adott türelmi engedélyt. Más városokban pl. Pesten csak a legidősebb fiú volt örökíthető. Gyakorlatilag Pécsett az özvegyen maradt feleséget is tolerált személynek kezelték mindaddig, amíg új házasságot nem kötött. Ha azonban az özvegy újból férjhez ment, a városi hatóság nem követett azonos eljárást. Míg Fuchs özvegye maradhatott a városban, Lőwy felesége „tűrt zsidó nőből meg nem tűrt zsidó” nővé vált, és mivel hivatalos felszólítás ellenére önként nem költözött el, férjével együtt karhatalommal eltávolították.[21]

A türelmi engedély elnyerésén kívül volt egy másik legális útja a városba költözésnek. Kellő indokok alapján ún. commoránsként kaphatott valaki ideiglenes tartózkodási engedélyt a tanácstól. Mivel az engedély meghatározott időre szólt, az így beköltözők, amennyiben nem tudták a határidőt meghosszabbítani, el kellett hagyniuk a várost. Mivel a tanács a zsidó bevándorlásnak mindenképp útját akarta állni Pécsre commoránsként is nehéz volt beköltözni. Általában csak a Helytartótanács nyomására adtak ki engedélyt. Az 1830-as évekig csak két ilyen engedélyt adtak ki, mindkettőt a Helytartótanács nyomására. Így került a városba 1795-ben Engel Péter (Engel Adolf apja), aki eredetileg a Fuchs-árvák felneveléséig kapott lakhatási jogot, s végül 29 évi tartózkodás után türelmi jogot is nyert.[22]

Weiszmayer vejének, Ullmann Károlynak pedig, mint apósa eltartójának sikerült beköltöznie a városba.[23] Többévi városi tartózkodás után, mindketten özvegységre jutottak, jóllehet commoránsként elvileg új családot nem alapíthattak volna, a városi hatóságok nem gördítettek akadályt nősülésük elé, amiben vélhetően kedvező anyagi helyzetük is szerepet játszott. A pécsi tanács korlátozó intézkedései évtizedekig eredményesnek mutatkoztak. 1831-ben mindössze 9 zsidó család élt a városban.[24] S bár a következő években sem növekszik jelentősebben a zsidó háztartások száma, az évtized derekán kereskedők és céhes iparosok követelik a tanácstól a „nem tűrt zsidók” eltávolítását.[25] A zsidók befogadását illető pécsi gyakorlat nem volt gyökeresen más, mint a többi szabad királyi városban.[26] Míg kezdetben a zsidók beköltözésének elutasításában a vallási ellenszenv, a középkorba visszanyúló zsidóellenes előítéletek kaptak nagyobb szerepet, a 18. század végétől a pécsi tanács korlátozó intézkedéseiben a rivális kizárására való törekvést is felfedezhetjük. A pécsi kereskedők a veszteségekért a várost látogató házaló zsidókat okolták.[27] A reformkorban a zsidó népesség gyarapodásával tovább erősödött a városi polgárság félelme a versenytárstól, és 1840-ben rendi kiváltságainak védelmében az uralkodó támogatását kérte.[28] 1840-ben az országgyűlés több, a magyar polgári átalakulást elősegítő törvényt fogadott el, a kereskedés fejlesztéséről, a céhes kötöttségektől mentes gyáralapításról és a zsidók szabad költözési jogának biztosításáról. A törvény uralkodói jóváhagyása előtt a pécsi kereskedők és céhes mesterek folyamodványban fordultak az uralkodóhoz, hogy azokat „mely a polgárságra nézve vészt hozó...” és „... százados kiváltságait sérti” ne hagyja jóvá, mert a „... betóduló külföldi zsidó és kóborló kontár által kereset módja és így azonnali tönkretétele bekövetkezik.”[29]

Ez a törvény volt II. József rendeletei óta az első lépés a zsidók emancipációja felé. Az 1840. évi XXIX. törvény ugyanis megengedte a zsidóknak, ha „ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből alapos kifogás nincsen” az országban születtek, vagy „itteni lakásra törvényes úton engedelmet” nyertek, szabadon lakjanak az országban, kivételt csupán a bányavárosok jelentettek. A törvény arra is lehetőséget biztosított, hogy gyárakat létesítsenek, kereskedést és különféle mesterségeket űzzenek „vallásukbeli legények segítségével.”

    A törvény életbe lépését követően a pécsi hatóságokhoz 1841-től növekvő számban érkeztek lakhatási engedélyért folyamodó kérelmek. A városi tanács egy-két eset kivételével nem adott azonnal választ. A folyamodványokat a kérelmező zsidók foglalkozásától függően véleményezésre vagy a kereskedő testülethez, vagy az illetékes céhhez továbbította, és döntése meghozatalakor azok válaszát tekintette irányadónak.

Mivel a város kereskedői és céhes iparosai szemszögéből minden beköltöző zsidó vetélytársként jelent meg, nem véletlen, hogy a kérvények elbírálása során azokat aggályos aprólékossággal véleményezték, a legkisebb hiányosságot is felrótták, és nem egy esetben az igazolásokhoz a bizonyítványokban leírtak valóságtartalmát is kétségbe vonták, és elegendő oknak tekintették az elutasításhoz. A kereskedők testülete és a céhek egyetlen esetben sem adták beleegyezésüket zsidó betelepedéséhez. Az elutasító válaszok igen részletesek voltak. A beadványok hiányosságait hosszasan taglalták, az elutasítás valódi okát azonban az utolsó mondatokban találjuk: „mivel a városban a kalmárok nagy számban vannak, ők ellátják bőven a város lakóit, számuk szaporítása nem kívánatos, mert a bukás veszélyét hordozzák.”[30]

A zsidók többsége nem nyugodott bele a városi hatóságok elutasításába és orvoslásért a Helytartótanácshoz fordult. Mivel a Helytartótanács minden esetben szigorúan ragaszkodott a törvények betartásához, a kellően igazolt zsidó lakhatását engedélyezte. Általában azt a gyakorlatot követték, hogy új eljárásra utasították a városi tanácsot. Ilyen esetben a pécsi hatóság nem ritkán csupán időnyerés céljából újabb adatokat kért a zsidóktól, többnyire a kereskedéshez szükséges tőke felmutatását. Ez az összeg, vélhetően a versenytársak kizárására való törekvés miatt, Pécsett elég magas volt, a pécsi kereskedő testület 16 ezer forintban állapította meg.[31] Természetesen ilyen magas összeget csak kevesen tudtak az elvárásoknak megfelelően áruban és készpénzben felmutatni. Néhányan azonban igen. Köztük volt Grünwald Miksa, aki posztó és egyéb szövet árusítására kért boltnyitási engedélyt, és üzletét zsidótól szokatlan módon a „Pécsi Püspökhöz” címezte.[32] Schapringer Joachimtól, a város később nagytekintélyű polgárától ugyancsak kérték annak igazolását, hogy rendelkezik a fenti tőkével, holott Schapringer terménykereskedésre kért engedélyt, ami a korabeli felfogás szerint nem tartozott a kalmárság fogalmába. Hosszas huzavona után kapta csak meg a Helytartótanács közbenjárására Pécsett a lakhatási engedélyt.

A kereskedőkhöz hasonló szigorúsággal jártak el a céhek is, bár a betelepülők között az iparűzők száma lényegesen kevesebb volt. Indokaik teljesen megegyeztek a kereskedők indoklásával. Ők is riválist láttak az új beköltözőkben. Jól példázza ezt Millhoffer Sámuel szigetvári szűcs mester esete, aki egyébként az ottani céh remekelt tagja volt, elutasító válaszuk: „mivel ezen városban a szűcs mesterek legalább egyharmad résszel megszaporodván a város és a környék ellátására is sokan vannak.”[33]

Mindeddig csak a városi hatóságok kirekesztő intézkedéseiről szóltunk, de elvétve arra is volt példa, hogy a városban már megtelepedett zsidók is igyekeztek gátat vetni újabb beköltözésnek. Az első ilyen lépéssel már a 19. század elején találkozunk, amikor a két türelmi joggal rendelkező Weiszmayer és Fuchs családok óvást emeltek Engel Péter másodszori nősülésekor, mivel ahhoz státusza miatt nem volt joga. Érveikből kitűnik, hogy ugyanúgy kivételezett helyzetüket igyekeztek megvédeni, mint a keresztény kereskedők: „Mi csak jogainkat védjük olyannal szemben, akinek itt szerzett joga nincsen... Ha zsidóval szemben kell ezt tennünk, az nem tartóztathat vissza bennünket, mert hiszen akkor keresztény kereszténnyel, mohamedán mohamedánnal szemben sohase kereshetné az igazát.”[34] Fellépésük magától értetődő volt. Csak azért érdemes rá felhívni a figyelmet, mert ellentmond annak a korabeli, és napjainkig élő sztereotípiának, miszerint a hitsorsosok támogatása minden más érdeket megelőzött a zsidó közösségekben. A század negyvenes éveiben a már létrejött zsidó közösség is éberen őrködött azon, hogy engedély nélküli zsidó „beszivárgók” ne tartózkodjanak a városban.[35]

A pécsi polgárok kirekesztő törekvése, melyben a városi hatóságok támogatását is maguk mögött tudhatták, 1840 után már nem vezetett eredményre. A szabad beköltözésre elvileg legalábbis lehetőséget adó törvény megjelenése után a város zsidó népessége folyamatosan gyarapodott. 1840-ben a városi hatóságok tizenkét családot tartottak nyilván, 1848-ban pedig már negyvenhatot.[36] A népesség létszáma is ennek megfelelően a korábbi 67 főről 248-ra növekedett.

A pécsi zsidó családok meghatározó többsége Baranya falvaiból, Tolna megyéből, elsősorban a Völgység jelentős zsidócentrumából, Bonyhádról költözött a városba. De jöttek távolabbról is: Nagykanizsáról, Szolnokról, Pestről. Szinte valamennyi családfő magyarországi születésű volt, a két külföldön született csehországi származású volt.[37]

A zsidók többségét a forgalom vonzotta a városba. Piacait, vásárait betelepedésüket megelőzően is látogathatták, és foglalkozási szerkezetükből adódóan jobb megélhetésüket remélték a városban.

A magyarországi zsidóság foglalkozási szerkezete sajátos kényszerpályák hatására alakult ki. A rendi társadalomban nemcsak szabad költözésük volt szűk korlátok közé szorítva, ahhoz egyéb tilalmak is társultak: földbirtok és ingatlanszerzés, illetve hivatalviselés tilalma. A céhek ugyancsak elzárkóztak a zsidó fiatalok képzésétől. Ezért a falvakban megtelepülő, többnyire szakképzetlen zsidóság megélhetésének biztosítása érdekében egyfajta kényszerpályára került, a mezőgazdasági termények bővülő, mások által fel nem ismert vagy elutasított piacán, a gazdaság „pórusaiban” találta meg a maga szerepét. A kereskedés hagyományos szervezeti formáit többnyire testületi kereskedők uralták, annak szervezeti keretein kívüli területre kapcsolódtak be, házaló-felvásárló kereskedéssel. Jövedelemszerzésüket és életmódjukat alapvetően ez a kis volumenű, a parasztság, mint új fogyasztói réteg elemi szükségleteinek kielégítését szolgáló kereskedés határozta meg. Ez a réteg igyekezett működési körét a lehetőségekhez mérten, a későbbiekben, a városokban kiterjeszteni. Arról, hogy a város kereskedelmi színtereit felkereső zsidók milyen mértékben vállaltak szerepet a lakosság ellátásában, nincsenek adataink. A korabeli kereskedők néha túlzó panaszai arra utalnak, jelenlétük érzékenyen érintette őket, ezért is tettek meg mindent letelepedésük megakadályozására.

Az első betelepülők egyike sem volt kereskedő. Fuchs eredetileg szűcsmester volt, mivel abból megélni nem tudott, boltnyitási engedélyt kért a városi hatóságtól. Kérvénye közel fél évig nem került elbírálásra, végül hozzájárultak kéréséhez. Alig egy hét múlva azonban a polgárság tiltakozása miatt az engedélyt visszavonták.[38] Weiszmayer, betelepedését követő években a város nyilvános árverésén árendába elnyerte a zsidó konyha működtetését. Ez volt az első zsidó intézmény a városban. Az évi 105 forintos bérleti díj igen jelentős összegnek számított, de kétség kívül megérte, mert a család évtizedekig ragaszkodott a bérleményhez.

A pécsi zsidó közösség foglalkozási megoszlása is hasonló volt az országban máshol tapasztalthoz, többségük kereskedőkből állt. 1840-ben a tizenkét családfő közül öten éltek a kereskedés valamilyen formájából, egy fő a zsidó konyha bérlője volt és összesen csak két családfőt jegyeztek be iparos mesterként. Ez az arány 1848-ban sem változott lényegesen, bár a korábbihoz képest az iparűzők száma valamelyest növekedett. A 45 háztartásfő közel 60%-a élt kereskedőként. Ebből 12 fő zsibárus, házaló volt. A különféle mesterségeket űzők aránya elérte a 22%-ot, a legnépszerűbb szakma a szabó volt. De találunk sapkakészítőt, szobafestőt, címfestőt, mészégetőt, pálinkafőzőt és szénégetőt is. A zsidó értelmiséget a rabbival együtt csupán három fő képviselte, köztük egy tanító és egy szépírástanító. Jövedelmeiket tekintve a pécsi zsidóság körében nem találunk kiemelkedően magas jövedelemmel rendelkezőket. 1841-ben és 1846-ban a legmagasabb jövedelem 200 forint volt, melyet kereskedők, illetve terménykereskedők értek el, ők alkották az itteni „gazdag” zsidóságot. Míg 1841-ben a legkisebb évi jövedelemmel, 10–30 forint, az iparosok rendelkeztek, 1846-ban a kereskedők körében is szép számmal voltak 5–10 forintos jövedelműek. Ők a vásározók, házalók, használtruha kereskedők népes csoportjából kerültek ki. A városi házaló kereskedők tevékenysége az iparcikkek, elsősorban a rövidáruk forgalmát növelte, az ócskások pedig a legszegényebb városi rétegeket célozták meg. A pécsi zsidó kereskedők között az összeírás mindkét évében csupán két terménykereskedőt tartottak nyilván s ez Pécs esetében nem támasztja alá a terménykereskedelem dominanciáját a zsidók üzleti tevékenységében. Ahogy azt a jövedelmek is mutatták, a zsidó kereskedők csak kis töredéke ért el jelentősebb üzleti sikereket, néhányuknak sikerült javítani pozícióját, míg mások nagy szegénységben éltek. A kereskedelem siker esetén jó jövedelemmel kecsegtetett, de kockázatos vállalkozás volt. A század első évtizedeinek két legmódosabb pécsi zsidó polgára, Engel Péter és Ullmann Károly kockázatos üzleti vállalkozások miatt jutott csődbe.

Az évtized közepén a korábbiakhoz hasonlóan az iparosok jövedelme továbbra is az alacsonyabb kategóriák között mozgott. A céhtagság elnyerése Pécsett lehetetlen volt. 1848-ban Honig Dávid is csak „önkezére” végezhette német szabó mesterségét, és miként a kontárok, ő sem tehette ki cégtáblájára a mester címet.[39]

A városi hatóság azonban a megfelelő ellátás biztosítása érdekében elutasította a molnár céh panaszát, amikor az ellen tiltakoztak, hogy rajtuk kívül más is árul lisztet a városban, csak ahhoz ragaszkodott, hogy az engedélyt kapó két zsidó az árszabást tartsa be.[40]

A pécsi zsidó közösség szerveződésének feltételei csak 1840-es évek elején alakultak ki. A város „héber lakosai egyetemben”[41] fordultak a tanácshoz, hogy közülük elöljárót nevezzen ki, aki „a Tekintetes Tanács tisztelt tagjaitól parantsokat vévén, egyszersmind függelmet is (subordinationem) innen nyerje.” A tanács nem jelölte ki elöljárójukat, de a türelmi joggal rendelkezők közül megnevezte azt a három személyt, akik közül választhattak. Csak a nős férfiak vehettek részt a szavazásban, akik végül is Fuchs Mórtválasztották meg.[42] Ez volt az első lépés a szervezett hitközség megalakulásához. A zsidó hitközségi szervezet korlátozott igazgatási tevékenységgel rendelkezett a vallási élet szervezésében, az egyházi intézmények fenntartásában, a valláserkölcs feletti őrködésben. Felelőssége kiterjedt a türelmi adó beszedésére is.

A közösségi szervezet megalakulását egy évvel előzte meg a zsidóságnak imaház építésére és az ahhoz szükséges telekvásárlására tett kérelme. 1842-ben a tanács nem zárkózott el az imaház létesítése elől, mint néhány évtizede azt még tette, és hozzájárult, hogy Vitéz Ferenc házát, a Citrom utcában, 680 forintért megvásárolhassák.[43] A templom felavatása 1843. szeptember 15-én volt, ünnepélyes keretek között. A legteljesebb rendben ment végbe, nagyon sokan megjelentek, nemcsak zsidók, hanem a város más vallású tekintélyes személyiségei is.

A zsidó közösség a múlt század derekára kialakította alapvető intézményeit, s bár társadalmi helyzeténél fogva nem része a város közéletének, egyes tagjai közvetlen üzleti kapcsolatokat építettek ki a város néhány polgárával, lakójával.

Ez a kényes egyensúly azonban 1848 tavaszán megbomlott.


[1] Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok. Budapest, 1960.; Scheiber Sándor: Jewish inscriptions in Hungary. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1983.

[2] Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. Budapest, 1966. 11.p. A sírkő felirata korábban is ismert volt. Vö: Silberstein Adolf: A Siklósi Izraelita Hitközség története. Siklós, 1933. 7.p.

[3] Scheiber: 1983. 45.p.

[4] Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977. 51. és 503.p.; Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest, 1992. 306.p.

[5] A kamaraszolgaság azt jelentette, hogy az országban lakó zsidók valamennyien a kamara, azaz a királyi kincstár szolgái. A személyüket és tulajdonukat ért sérelem, így közvetlenül a királyi méltóságot ért sérelemnek minősült. Az intézmény egyes elemeit már IV. Béla idején bevezették, és Mátyás trónra lépésével vált teljessé

[6] Györffy: 1977. 334.p. Györffy a leletet a történeti irodalomban meglehetősen vitatott, elsőként Kohn Sámuel által kifejtett ún. kazárelmélettel hozza összefüggésbe. E szerint a honfoglaló magyarokkal érkező kabarok között zsidó vallásúak is voltak

[7] Scheiber: 1983. 75.p.

[8] Schweitzer: i.m. 12.p.

[9] Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest. 1901. 75–76.p.

[10] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Budapest, 1985. 228.p.

[11] Móró Mária Anna – Ódor Imre: A polgárság esküje a katolikus vallás kizárólagosságáról. 1692. In: Pécs ezer éve. Pécs Története Alapítvány. 1996. 109.p.

[12] Schweitzer: i.m. 19.p.

[13] Hodinka Antal: Adalékok Pécs város történetéhez 1686-tól 1701-ig. Pécs, 1942. 30–31.p.

[14] Sándor László - Timár György: Pécs város 1780. évi szabad királyi oklevele. In: Baranyai Helytörténetírás 1980. 46.p.

[15] Radnóti Ilona: Adatok a Baranya megyei zsidóságról a 18. századi összeírások alapján. In: A JPM Évkönyve 39. (1994) Pécs, 1995. 135–142.p.; Radnóti Ilona: Adatok a 18. századi Baranya megyei zsidóság foglalkozásáról és jövedelméről. In: A JPM Évkönyve 40. (1995) Pécs, 1996. 69–87.p.

[16] A rendelet szövege megtalálható Gonda: 1992. 261–268.p.

[17] Schweitzer: i.m. 21.p.

[18] Schweitzer: i.m. 23.p.

[19] Uo.

[20] Cserkúti Adolf: Az első pécsi zsidók. In: A „Pécs-Baranya megyei Múzeum Egyesület Értesítője” VII. 1914. 19.p.

[21] Cserkúti: i.m. 10 és 14–15.p.

[22] Cserkúti: i.m. 19.p.

[23] Cserkúti: i.m. 16–17.p.

[24] Baranya Megyei Levéltár Pécs város tanácsa iktatott iratok (továbbiakban: BML Pécs v. ikt. ir.) 123/1832

[25] BML Pécs v. ikt. ir.: 2622/1936

[26] Kivételnek számított Szeged, ahol már 1798-ban 311 zsidó család élt. Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged Művelődéstörténetéből 6. (Szerk. Lengyel László) Szeged, 1988. 3.p,

[27] Rúzsás Lajos: A pécsi ipar a feudalizmus végén 1680–1848-ig. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény. 6. Pécs, 1956. 13.p.

[28] BML Pécs v. ikt. ir.: 1051/1840

[29] A városok élénken tiltakoztak a jog kiterjesztő törekvések ellen, ezek sorába tartozott a pécsi levél is. V.ö: Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849. In: Századok 1995. 2. sz. 292.p.

[30] BML Pécs v. ikt. ir.: 2861/1841, 2680/1841, 1002/1841

[31] Hogy ezt az összeget a tanács maga is túlzónak ítélte, jól példázza, hogy a Helytartótanácshoz küldött válaszok fogalmazványaiban a pontos összeget rendre áthúzták és helyette „több ezer forint” beírás került

[32] Cserkúti: i.m. 24.p.

[33] BML Pécs v. ikt. ir.: 1027/1841.

[34] Cserkúti: i.m. 19.p.

[35] Schweitzer: i.m. 32.p.

[36] BML Pécs v. ikt. ir.: 3781/1841 és MÓL H 15 1848/ 21. kútfő 23. tétel. Itt jegyezzük meg, hogy az összeírást megelőző hónapokban vélhetően valamivel több lehetett a városban élő zsidó családok száma, mert a márciusi kiűzetésük után nem tért vissza mindenki. A hivatkozott összeírást 1848 nyarán készítették

[37] Uo.

[38] Cserkúti: i.m. 9.p.

[39] BML Pécs v. ikt. ir.: 5126/1848.

[40] BML Pécs v. ikt. ir.: 1395/1848

[41] BML Pécs v. ikt. ir.: 1047/1842

[42] Cserkúti, i.m. 25.p.; Schweitzer: i.m. 32.p.

[43] BML Pécs v. ikt. ir.: 2100/1841; Schweitzer: 1966. 31.p.